A TCM csatorna augusztusban „Summer Under The Stars” címmel levetít jó pár klasszikus filmet – ez eddig nem hír. Sokkal érdekesebb, ahogy ezt a vetítéssorozatot promózza: a filmek közül néhányhoz (egész pontosan tizenkettőhöz) új posztereket dizájnoltatott. (A műfaj – azaz a hivatalos helyett saját plakát készítése – nem új, elég csak a régi magyar rajzolt-festett plakátokra gondolni.) A tovább után láthatóak a széria általam legjobbnak vélt darabjai (sorrendben: Dr Strangelove, Találd ki ki jön ma vacsorára, Búcsúlevél, Érik a gyümölcs, Fogjunk tolvajt!, Dr. Jekyll and Mr. Hyde) itt pedig az összes.
A menyasszony feketében volt (La mariée était en noir, 1968). Rendezte: François Truffaut. Írta: Cornell Woolrich regényéből François Truffaut és Jean-Louis Richard. Szereplők: Jeanne Moreau (Julie Kohler), Michel Bouquet (Coral), Jean-Claude Brialy (Corey), Charles Denner (Fergus), Claude Rich (Bliss). 107 perc.
Mit kell tudni róla? A menyasszony feketében volt 1968-ban került a mozikba, alig egy évvel az után, hogy Truffaut kiadta Hitchcockkal készített interjúkötetét. A bűnfilm brit nagymesterének hatása egyértelműen érződik a filmen, a forgatókönyv ráadásképpen Cornell Woolrich egyik regényén alapul, aki (többek között) a Hátsó ablakot is írta, miközben a zenét is egy Hitchcock-közeli komponista, Bernard Herrmann (Pszicho, Szédülés) szerezte. Bár nem ez az egyetlen olyan alkotása Truffaut-nak, amely Hitchcockhoz köthető (ilyen még a Lőj a zongoristára! vagy a Végre vasárnap! is), ebben sikerült legegyértelműbben kifejeznie rajongását.
Van, aki szerint posztmodern zseni, mások csupán ügyes de becstelen tolvajnak tartják, egy biztos: Tarantinónál megszállottabb filmgeek nem nagyon van a kortárs rendezők között. Az olasz exploitationtől a francia új hullámon át a japán chambarákig vagy a hongkongi akciófilmekig minden stílust és műfajt imád, saját filmjeit is kedvenc mozijaiból vett idézetekből kollázsolja össze. Rovatunkban megkíséreljük feltérképezni eddigi életművének fontosabb referenciapontjait, magyarán végig megyünk minden olyan filmen, amelyből kisebb vagy nagyobb mértékben, de merített. Miből, mennyit vett át és hogyan, megváltozott-e a kontextus vagy változatlan formában használta a kölcsönzött motívumokat – körülbelül ezeket a kérdéseket tesszük fel. Lévén, hogy ezeknek a filmeknek jó része annak ellenére sem került be a köztudatba, hogy Tarantino idézett belőlük, a rovat elsősorban „ismeretterjesztő” jellegű lesz, de kritizálunk is, amennyiben egy-egy kevéssé ismert celluloid-darabról megállapítjuk, hogy a.) ma is működő, élvezetes alkotás, amely méltó egy igazi filmfanatikus figyelmére, b.) értékteken ócskaság, amelynek egyetlen filmtörténeti funkciója az volt, hogy megihlesse Tarantinót.
Észak-ír és indiai animátorok együttműködésével készült az alábbi animációs film, amely a tavaly előtti Anilogue-on volt látható, ahol sajnálatos módon díj nélkül maradt. Egy bombayi taxisofőr egyetlen napját követhetjük nyomon, kezdve azzal, hogy reggel felébred az autójában, ahol a fiával együtt lakik. A nap folyamán az indiai társadalomnak szinte a teljes keresztmetszete megfordul a kocsijában, miközben gyűl a pénz, amiből egy új járgányt vehetne – ha végül a kimerültsége miatt nem karambolozna. Másnap kezdődik minden elölről, ugyanaz a kényelmetlen ébredés, ugyanabban az ócska autóban, a sztoikus derű mégis megmarad. A film báját fanyar humora és találó karakterei adják: a festett hátterek előtt stop-motion technikával mozgatott gyurma-főhősnek még a borostája is precízen kidolgozott.
Wall-E – amerikai, 2008. Rendezte és írta: Andrew Stanton. 98 perc. Vetítik: HBO - 20:00
A Pixar stúdió alkotói eddigi rövid pályafutásuk alatt több tárgyba öntöttek már lelket, mint egy nyugdíjazás előtt álló konyhagépszerelő, mégsem tettek szert olyan káros rutinra, mely uniformizálná teremtményeiket. A Toy Story hőseinek bemutatkozása óta ugyanis számtalan kisállat, szörnyecske, versenyautó és gépezet kapott emberi jegyeket az animációs óriás jóvoltából, de arra még nem volt példa, hogy egy kritikus vagy egy néző összekeverjen mondjuk két Pixar-szöcskét, hiszen a figurák jelleme – akár fizikai megjelenésük – egyedi és összetéveszthetetlen. A legújabb kis hős, WALL-E a huszonnyolcadik századi Föld lakója, és mint ilyen meglehetősen magányos, mivel a bolygót már 700 éve elhagyták az emberek, miután a természeti erőforrásokat maradéktalanul kiaknázták, letaroltak minden zöldet, hatalmas kupac szemetet hagyva maguk után. WALL-E számára elvileg elég lenne némi napfény a túléléshez, szemétpréselő robot lévén ugyanis napelemmel üzemel, ő azonban jóval többre vágyik: az emberi civilizáció maradékaiból személyiséget épített magának, melyet munkával és játékkal ápol, és éppen kapóra jön neki egy vegetációt kutató űrrobot érkezése, mert végre megtapasztalhatja a szerelem és a ragaszkodás érzését – igaz, barátnője kapcsolatuk nagy részét programozott kómában tölti.
A mintegy 40 perces kísérleti kaland-némafilmes felütés tájképe egyszerre szép (a végletekig kidolgozott) és ijesztő (többek között a Legenda vagyok nagyvárosát idézi); hősünk egyaránt emlékeztet E.T.-re és az Esőemberre; valamint az egész jelenetfüzérben meglepő könnyedséggel fér meg egymás mellett a slapstick, a romantika, a tudományos-fantasztikum és az akció. A felvezetés után az űrkaland már csak hab a tortán, újabb idézetek és nagyszerű ötletek tárháza, de a korábbi Pixar-kalandokhoz képest túlságosan lineáris, a csavarok helyét átveszi az egyenes vonalú izgalom, majd végül az elmaradhatatlan tanulság – ám WALL-E még így is akkorát alakít, hogy az utolsó jelenetben képes könnyet csalni a néző szemébe.
A karizmatikus és expresszív Ian Curtis halála után összeomlott Joy Division romjain induló New Order mindig is úgy működött, mint egy precíz gépezet: a dobos Stephen Morris volt a nyolcvanas évek megtestesült metronómja, a basszista Peter Hook díszes sormintákat pengetett, Morris barátnője (később felesége) Gillian Gilbert mindig jókor lépett be a szintifutamokkal, a gitáros-énekes Bernard Sumner pedig igazi vokális képzettség híján inkább csak korrektül megoldotta a feladatát, minthogy karizmatikus és expresszív frontemberré váljon.
Ezt a jó hosszú mondatot még tavaly írtam az est.hu zenerovatába a New Order DVD-n megjelent glasgowi koncertfelvétele kapcsán. Ha valaki esetleg megtámadna, hogy hülyeségeket írtam, annak ajánlom a Perfect Kiss videóklipjét, amit Jonathan Demme rendezett 1985-ben, frissen a Talking Heads-koncertfilm, a Stop Making Sense után (de mielőtt még bárki felróná nekem, hogy nem tartom magam a saját szabályaimhoz, többek között a Melvin és Howard, valamint az Utolsó ölelés című játékfilmeket is leforgatta). A kilenc és fél perces videoklip első pár perce olyan, mintha egy avantgárd termelési filmet néznénk, csak kapcsolódó alkatrészek helyett emberekkel a főszerepben: Gilbert rezzenéstelen, igazi new wave arccal csavargatja a potmétereket, Sumner hűvösen várja, hogy be kelljen lépnie a vokállal, egyedül Peter Hook lóg ki a rokkerszerelésével, de Demme neki sem adja meg igazán a glóriát egy totállal. Sőt, a rendező mindent és mindenkit kizárólag közelikben rögzít, ritkán kerül egy képkivágatba a hangszer és az azon játszó zenész (kivétel Sumner és a kolompja).
A hűvös rezignáltság az egész klipen keresztül megmarad, még akkor is amikor a középső instrumentális részben Gilbert békahangokat varázsol a szintiből. Ám egyetlen egy elem megbontja a dokumentarista törekvést: a negyedik perc után, Hook mögött megjelenik az ajtóban álló figura árnyéka. Az eredeti szándék szerint nem más, mint Ian Curtis szelleme tiszteli meg a szessönt.
Érdemes összehasonlítani a Perfect Kiss klipjét egy jóval későbbi és jóval stilizáltabb Strokes-klippel - amit egyébként Tony Scott fia, Jake Scott rendezett.
Megérkezett az első teaser Tim Burton Lewis Carroll-adaptációjából, és bár csak másfél percről van szó, ígéretes a látvány. A főbb szerepekben természetesen a rendező két állandó színésze, Johnny Depp és Helena Bonham Carter látható, de Alan Rickman, Stephen Fry, Christopher Lee, Anne Hathaway vagy Michael Sheen is szerepel a stáblistán, illetve a magyar apától származó, új-zélandi Marton Csokas is. Az amerikai bemutató jövő márciusban lesz, hagyományos és 3D-s verzióban egyszerre.