The Outfit - amerikai, 1973. Rendezte: John Flynn. Írta: Donald E. Westlake (alias Richard Stark) Parker és a Szindikátus című regénye alapján John Flynn. Kép: Bruce Surtees. Zene: Jerry Fielding. Szereplők: Robert Duvall, Karen Black, Joe Don Baker, Robert Ryan, Timothy Carey, Richard Jaeckel, Sheree North, Felice Orlandi, Marie Windsor, Jane Greer, Henry Jones, Joanna Cassidy, Elisha Cook Jr. 95 perc.

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

"John Flynn egy nagyon jó, hatékony és sajnos meglehetősen alulértékelt rendező volt, aki a súlyos és szikár bűnügyi filmek területén tudott igazán nagyot alkotni. Filmjeit egyszerű alaphelyzet, kemény, félrebeszélést nem tűrő hangvétel és feszes, sallangoktól mentes, a megszállottságig visszafogott rendezői stílus jellemzi." -- ebben az IMDb-s jellemzésben az a legszebb, hogy szinte maradéktalanul igaz Tarantino majdnem mindegyik noirrendező idoljára, Phil Karlsontól Don Siegelig (az már más kérdés, hogy QT-re annál kevésbé). Flynn olyasféle kevésbé ismert rendezője az amerikai filmnek, mint az olasznak Michele Lupo (aki mellesleg szintén rendezett 1-2 Tarantino-favoritot): a műveik széles körben ismertek és népszerűek, a nevüket mégis nagyon ritkán halljuk, és többnyire akkor is csak egy sztár nevéhez kapcsolva (Flynn a Törvényre törvével a kisszámú értékelhető Steven Segal-film egyikét követte el, míg Lupo gyakorlatilag Giuliano Gemma és Bud Spencer házirendezője volt).

A Rolling Thunder apropóján már említett Flynn két, nagyobb feltűnést nem keltő mozi után készítette el A társaságot, amely -- bár ugyancsak nem tartozott a kasszarobbantó világsikerek körébe -- felhívta magára a figyelmet (pl. Roger Ebert is dicsérte) és anyagilag is jól teljesített. A történet Donald Westlake (alias Richard Stark) harmadik, itthon is megjelent Parker-regényéből származik, és ezzel már szinte mindent el is árultunk: az A játéknak vége és a Visszavágó világában járunk, ahol a főszereplő (hívják Walkernek, Porternek vagy éppen Macklinnek) egy monomániás bűnöző, aki szinte robotként cselekszik tervei kivitelezése során (kivéve persze, ha Mel Gibson alakítja, olyankor inkább csak egy műmájer pozőr).

Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?

A kisstílű bűnöző, Macklin (Robert Duvall) a börtönből szabadulva barátnőjétől (Karen Black) értesül róla, hogy nem sokkal korábban megölték a bátyját. Az ok: a két testvér véletlenül egy olyan bankot rabolt ki korábban, ami a Társasághoz (ld. a Szindikátus, "The Outfit") tartozott. Miután egy gyilkos őt is megpróbálja elintézni, Macklin bosszút esküszik: hadat üzen a maffiának. Addig nem áll le, amíg ki nem fizetik neki a jogosan járó "fájdalomdíjat". Küldetése végrehajtásában barátja, Cody (Joe Don Baker) segíti.

Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?

A társaság kétszer is megfordult a Quentin Tarantino Festival nevű rendezvényen (ebből az egyik a legnépszerűbb filmeknek fenntartott "Best of QT Fest" volt), de ezen túlmenően is összefüggésbe hozható a rendezővel. Egyrészt Flynn hasonlóan idézte meg a régi noirokat, mint QT a maga kedvenceit: kisebb, de hangsúlyos szerepekre kérte fel a bűn/akció/western műfaj nagy alakjait, így Robert Ryant (A piszkos tizenkettő, A vad banda, Rossz nap Black Rocknál), Richard Jaeckelt (A piszkos tizenkettő, Piszkos osztag, Ben Wade és a farmer), Jane Greert (Kísért a múlt), Roy Roberts-t (A gonosz ereje), valamint a Gyilkosság civakodó házaspárját, az újfent házasokat alakító Marie Windsort és Elisha Cook Jr.-t, továbbá Timothy Carey-t, aki Tarantino mellett Kubricknak is nagy kedvence volt (ld. a Gyilkosságról szóló posztot -- ez a mozi A társaság néhány jelenete alapján Flynnek is kedvence lehetett). Másrészt A társaság Westlake Stark álnéven írt egyik regényén alapul, melyekről QT elismerte, hogy komoly hatással voltak rá a Kutyaszorítóban elkészítésekor.

Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt és kis parkerológia

Erős túlzás lenne megkerülhetetlen klasszikusként hivatkozni A társaságra, viszont a Rolling Thunderhez hasonlóan ez is minőségi kultfilm (nagyjából az egy mondat erejéig meg is idézett Killers és a Bullitt vérvonalából), egyszersmind a "legflynnebb Flynn-film" és a legautentikusabb Stark-adaptációk egyike. A rendező maga írta a forgatókönyvet, amely eredetileg kosztümös (értsd: klasszikus noir környezetben játszódó) filmhez készült, és tehetségesen ötvözte a főleg Sam Peckinpah (és kisebb mértékben Walter Hill) nevéhez köthető macsó akciót a Parker-regényekből ismerős lepusztultsággal és szigorral. És ha már Parker megint szóba került...

A leghíresebb Stark-feldolgozás, a rovatban gyakran szereplő John Boorman A játéknak vége (ismertebb címén: Point Blank) című remekműve bevallottan nagy hatással volt Tarantinóra, bár ez a vágástechnikán és néhány stiláris megoldáson kívül elsősorban csak a pőre bosszútörténet átvételén és a mű halál előtti utolsó vízióként való értelmezésének lehetőségén érhető tetten (vö. Kill Bill). Westlake-Stark azonban nem pusztán egy egyszerűségében is ütős sztorit, hanem egy jól adaptálható receptet és karaktert is alkotott. Parker nem csak A társaságban és a Visszavágóban bukkan fel eltérő neveken, valójában ő a főszereplője a Ringo Lam (City on Fire) Full Contactjének és Lieh Lo (A Fehér Lótusz klánja, A Shaolin 36 próbatétele) Mo Gui Tian Shijének is. Rokonsága ugyancsak illusztris: Carter (Mike Hodges Öld meg Cartert!-jéből), Wilson (Steven Soderbergh Amerikai vérbosszújából), Locken (Sam Peckinpah Gyilkosok krémjéből), a névtelen Sofőr (Walter Hill Gengszterek sofőrjéből), Roy Egan (John Irvin Acélvárosából), Devlin (Michael Ritchie Prime Cutjából), Frank (Michael Mann Az erőszak utcáiból), Varrick (Don Siegel Charley Varrickjéből) etc. etc. És vajon melyik új hullámos rendező dolgozott fel Parker-regényt? A helyes válasz: Jean-Luc Godard, még a Point Blank előtt, engedély nélkül. Ez a Made in USA, melyben a szereplők olyan neveket viselnek, mint Richard Widmark, Donald Siegel, David Goodis, Aldrich felügyelő...
Megannyi ismerős név, film és alig kódolt utalás, Parker alakítói között pedig olyan QT-kedvencek, mint Lee Marvin, Harvey Keitel vagy éppen Anna Karina (!). Ilyen konkurrencia mellett nevezhetjük nyugodt lelkiismerettel emlékezetes darabnak A társaságot, amelynek nem mellesleg egyik főszereplője Joe Don Baker, Tarantino egy újabb liblingje (róla majd a Charley Varrick apropóján mesélek, kedves gyerekek).

SPOILERVESZÉLY!
Végül érdemes röviden kitérni a film különböző változataira. Az eredeti, mozikban vetített verzió némileg meglepő módon happy enddel végződik: Macklin és Cody beteljesítik a bosszút, majd különösebb gond nélkül meglógnak. Létezik azonban egy jóval stílszerűbb, noirosabb befejezés is, a gyakorlatilag beszerezhetetlen tévés verzióé: Macklin és Cody a főgengszter égő házában reked, miközben a rendőrök körülveszik az épületet. Ha már korábban szóba kerültek az olasz westernek: a két befejezés közötti eltérés arra emlékeztet, ahogy a kiváló Sergio Corbucci klasszikusának, A halál csöndjének hírhedt "börleszkfináléja" és a közismert, cinikus befejezés viszonyul egymáshoz. Corbucci a pozitív kicsengésű zárás nyilvánvalóan komolytalan leforgatásával és megvágásával képes volt szabotálni, hogy ebben a méltatlan formában hozzák forgalomba főművét -- az (ön)gúny alkalmazásával aratott győzelmet a profitközpontú produceri szemlélet felett. Flynn nem volt ennyire ügyes (vagy szerencsés), de így is képes volt jelezni fenntartásait: az alapvetően korrekt, de összességében meglehetősen stílustörő és klisés mentőautós menekülés havervígjátékokat megszégyenítő kacarászásba torkollik, melynek során elhangzik a sokféleképpen ironikus zárómóndat: "A jó fiúk mindig győznek!"
Hát persze.