Boss Nigger – amerikai, 1975. Rendezte: Jack Arnold. Írta: Fred Williamson. Kép: Robert Caramico. Zene: Leon Moore. Szereplők: Fred Williamson (Boss Nigger), William Smith (Jed Clayton), R.G. Armstrong (Mayor Griffin), Barbara Leigh (Miss Pruitt). 87 perc.

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

Az afro-amerikai western kivételesen ritka vendégnek számít a filmvásznon, és az elkészült néhány alkotás is elsősorban a rasszizmus, az előítéletek kérdéskörét járja körül. Bár maga a nagy John Ford is készített olyan mainstream vadnyugati mozit, amely fekete hőst vonultat fel (Rutledge őrmester, Woody Strode főszereplésével), és Sidney Poitier is rendezett ilyen művet (Buck és a prédikátor), a műfaj igazán autentikus darabjai a blaxploitation felfutásához kapcsolódnak. A kifejezetten az afro-amerikai közönség számára készülő westernek ugyanis jóval drasztikusabban alakítják át a szigorú műfaji szabályokat, ezért a kísérőzenék, a hőstípusok és az alkalmazott beszédstílusok is gyökeresen eltérnek a fősodor ilyen jellegű próbálkozásaitól. E kicsiny, néhány elfeledett filmből álló alműfaj legismertebb, legsikeresebb darabja a Boss Nigger, amely sajátos zsánerparódiaként, tökös blaxploitation-mutációként, és okos kisebbségi kiáltványként is működőképes. 

Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?

Boss (Fred Williamson) és a társa, Amos (D'Urville Martin) fekete fejvadászok, akik a körözött gonosztevők nyomát követve egy olyan fehérek lakta városkába érkeznek, melyet egy gátlástalan (és fehér) bűnbanda tart rettegésben. A két belevaló fegyverforgató azonnal megragadja a kínálkozó lehetőséget. Gyorsan meggyőzik a sunyi (fehér) polgármestert, hogy a segítségükért cserébe nevezze ki őket sheriffnek. A jelvény feltűzése után hőseink rögtön véget vetnek a rasszista megnyilvánulásoknak, és még a város szegényein is segítenek - ám nem pihenhetnek a babérjaikon, hisz a felheccelt banditák közben támadásra készülnek. A nagy túlerővel szemben hőseink csak a (fehér) tanítónő, illetve a (szintén fehér) kovács (blacksmith) segítségére számíthatnak.

Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?

A fehér bűnözőkre vadászó, a zsebében körözési plakátokat hurcoló afro-amerikai fejvadász figurája, illetve belovagolását megbámuló, tátott szájú fehér közösség képei mind-mind visszaköszönnek a Django Elszabadul első harmadában. Tarantino legújabb filmje blaxploitation-westen hibridként elkerülhetetlenül merített a Boss Nigger receptjéből, hiszen a mű kihagyhatatlan alapvetése ennek a markáns filmtípusnak. Az író-főszereplő Fred Williamson egyébként is régi nagy kedvence a rendezőnek: korántsem véletlen, hogy együtt szerepeltek az Alkonyattól pirkadatig híres Titty Twister-vérfürdőjében.

Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt

Fred Williamson íróként és színészként is úttörő munkát végzett, hiszen az ex-futballsztár olyan hősöket és történettípusokat adoptált, melyek sokáig tabunak számítottak az afro-amerikai színészek számára. A Boss Nigger jóval tovább megy az egyszerű „fekete sheriff” formulánál. Egyszerre piszkálja a sztereotípiákat, parodizálja a heroikus fehér párbajhősöket, illetve igazítja a blaxploitation-közönség ízléséhez az ismert vadnyugati történetet. Az ötvenes évek másodkategóriás szörnyfilmjeivel tapasztalatot szerzett Jack Arnold rendező meg sem próbálja elfedni az alacsony költségvetésből fakadó szépséghibákat. Elsősorban a mai szemmel kifejezetten konzervatívnak tűnő erőszak-szekvenciákra (némi vértelen ökölharc és visszafogott puffogtatás), egy-két meztelenkedésre, illetve a laza, bohóckodó főszereplőkre helyezi a hangsúlyt.

A Boss Nigger igazán különleges csemege, hisz egyaránt távol áll a Hawks és Ford képviselte komoly, illetve az olaszok által tökélyre csiszolt epikus westernfilmektől. A kötelező kulisszák között egészen sajátosan hatnak a blaxploitation-mozik kötelező elemei: a párbajokat aláfestő feszes funky legalább annyira egzotikus, mint a szótlannak egyáltalán nem nevezhető pisztolyhősök kemény, önkritikus dumái, vagy a mellékszereplők vígjátékokba illő megnyilvánulásai. A legérdekesebb azonban mégsem a blaxploitation és a vadnyugat fura egymásra találása, hanem a film egészen kiábrándult fináléja. Boss annak rendje és módja szerint megkaphatná ugyanis a megérdemelt jutalmat, ám ő cinikus módon nem kíván egy olyan vidéken maradni, ahol a fekete férfi és a fehér nő párosa indokolatlanul nagy figyelmet kelt. A film éppen ezért több egy szimpla bűnös élvezetnél, mert a B-filmes felszín alatt Williamson forgatókönyve képes megtalálni a kényes egyensúlyt a faji kérdések megpendítése, illetve a túlzott „black-power” propaganda között.