They All Laughed - amerikai, 1981. Rendezte: Peter Bogdanovich. Írta: Peter Bogdanovich és Blaine Novak. Fényképezte: Robby Müller. Szereplők: Audrey Hepburn, Ben Gazzara, Patti Hansen, John Ritter, Dorothy Stratten, Blaine Novak, Linda MacEwen, George Morfogen, Colleen Camp, Sean H. Ferrer.

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

Új-Hollywood ifjú reménysége, a hivatásos filmőrült Peter Bogdanovich ezzel a filmmel zárta pályája harmadik korszakát. A hatvanas években kijárta a Roger Corman Egyetem filmmaker szakát, a hetvenes évek elején három remekművel sikert sikerre halmozott, majd több figyelemreméltó, de felemás fogadtatású mozival leszállóágba került, és nem is hagyta el a szakmai hullámvölgyet az 1985-ös Maszkig. Bogdanovich pályája remekül szemlélteti a „nagy bukás” és „rossz film” fogalmak közötti különbséget, ám ez a téma hosszabb kifejtést érdemel, ahogy az is, mennyiben volt az ő rajongói mentalitása és posztmodern kollázstechnikája előzménye egy bizonyos Quentin Tarantino alkotói magatartásának és önfeledt idézetgyűjteményeinek. (Általában QT másik kedvencét, Sergio Leonét tartják az első posztmodern rendezőnek, de Bogdanovich nála tudatosabban, elméleti oldalról is felvértezve művelte ugyanazt. Talán nem véletlen, hogy Leone sokáig a Mi van, doki? rendezőjét próbálta megnyerni az Egy marék dinamit direktorának.)

A They All Laughed-ot Bogdanovich az egyik legjobb saját munkájának tartja, ami mindenképpen túlzás, az viszont tény, hogy jóval többet érdemelt volna annál, amivel a bemutató idején szembesülnie kellett: a nézők és kritikusok csaknem teljes érdektelenségével és elítélő véleményével. Bogdanovich ráadásul olyannyira hitt a művében, hogy megvette a film jogait és maga gondoskodott a forgalmazásról, ami csakhamar csődbe vitte. A They All Laughed sok más remek mozi mellett önhibáján kívül sokat tett a rendezői függetlenséget ideiglenesen alapkövetelménnyé emelő Új-Hollywood bukásáért.

Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?

Nyomozás, szerelem, zene… A több egyenrangú főszereplőt mozgató forgatókönyv Max Ophüls Körbe-körbe című klasszikusának újragondolása romantikus vígjátékként és városfilmként. Egy nyomozótársaság férfi alkalmazottai csinos nők követésére kapnak megbízást, ami természetesen nem marad következmények nélkül. A párkapcsolatok újrarendeződnek, de végül (szinte) mindenki megtalálja a szerelmét, s pörög tovább az élet örök körhintája, körbe-körbe.

Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?

Bogdanovich filmjét a Jackie Brown kapcsán emlegette Tarantino mint a filmje vizualitását meghatározó egyik mozit, amit megnézetett az operatőrével is, de kedvenc filmjei listáján szintén rendre felbukkan. „Tarantino számos filmet megnevezett a Jackie Brown stílusának ihletőjeként. >> A forgatás alatt én a Carlito útját néztem. Az operatőröm két filmet: a hetvenes években készített, Robert Culp által rendezett Hickey és Boggs-ot, amely egy kitűnő alkotás. Aztán megnéztük a They All Laughed-ot Peter Bogdanovich-tól, amely szerintem egy mestermű. Egy mesebeli New Yorkot tár elénk. Olyan a város benne, mint a 20-as évek Párizsa. Kedved támad tőle ott élni. Aztán megnéztük a Próbaidőt, a legjobb Los Angelesben játszódó bűnfilmek egyikét. A Jackie Brownnak azonban annál filmszerűbb látványt akartam. A Próbaidő túl érdes. <<"

Konkrét kapcsolat azonban, túl azon, hogy a Jackie Brownt ugyanolyan gyönyörűen fényképezte Guillermo Navarro, ahogy a They All Laughed-ot Robby Müller, és mindkettő egy élhető nagyvárost mutat be, nem igazán fedezhető fel a két mű között – sem a történet szintjén, sem egyébként, beleértve a képi világot is (Bogdanovich New Yorkja alig emlékeztet Tarantino Los Angeles-ére, legfeljebb a hangulat és egy-két stíluselem szintjén található hasonlóság).

Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt

A They All Laughed Tarantinótól függetlenül is érdekes film, mint szinte minden, amit Peter Bogdanovich rendezett. Képi világában főleg a rendező előző művével, a tényleg „ismeretlen remekmű” kategóriába sorolható Szent Jack-kel rokon, még a színészgárdában is vannak átfedések (Ben Gazzarra mindkét film főszereplője). A vizualitásbeli rokonság persze nem véletlen: mindkét film alacsony költségvetésből készült, ugyanazzal az operatőrrel. Az alapvetően realista hangvétel azonban a Szent Jackben egyszerre tűnik bizarrnak (köszönhetően a szingapúri utcai valóságnak) és dokumentaristának (sok kézikamerázás), szemben a szentimentálisabb hangulatú, kidolgozottabb kameramunkával készült, egy alapvetően szürke és szögletes betonrengeteget (New York) bemutató TAL-lel.

A film tehát sem lenyűgöző látvánnyal, sem kurrens sztárokkal nem szolgált a közönségnek, ráadásul a szokatlan kombináció (burleszk, zenés betétek és nyomasztóan valószerű utcaképek egy romantikus filmben) egyedi, nagyobb nézői toleranciát igénylő munkává teszik Bogdanovich filmjét. A sokszereplős, szerteágazó történet látszólag nem tart sehová (hiszen csak utólag derül ki, hogy végig "körbe-körbe járt"), és a színészek közül pont a leghíresebb, Audrey Hepburn van a legkevésbé fókuszban – ezek sem mindennapi körülmények az átlagnéző számára. Az egyébként szellemes és érdekes cselekményt rendre hosszabb-rövidebb zenés jelenetek szakítják meg, ami ugyancsak zavaró lehet azok számára, akik sem a dzsesszért (a They All Laughed egy Gershwin-dal címe), sem a country-ért nem rajonganak.

Mindezek ellenére QT remekműnek, Bogdanovich a legjobb saját munkájának tartja a TAL-t, és ma már az eleinte közömbös vagy ellenséges kritikusok is hajlamosak elismerni az érdemeit, nem véletlenül. A varázslat ugyan nem sikerült tökéletesen, de a színészek elsőrangúak, a nők szépek, a poénok ülnek, a hangulat kellemes. És ha Tarantino világát nem is könnyű felfedezni benne, Bogdanovich meseszövése jó példa rá, hogyan lehetett mások filmjeinek elemeiből ízig-vérig saját művet alkotni.