Sharky’s Machine (1981) Rendezte: Burt Reynolds. Írta: William Diehl regénye nyomán Gerald Di Pego. Fényképezte: William A. Fraker. Szereplők: Burt Reynolds (Sharky), Vittorio Gassman (Victor), Brian Keith (Papa), Charles Durning (Friscoe), Rachel Ward (Dominoe), Richard Libertini, Bernie Casey, Henry Silva.

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

Burt Reynolds anyagilag legsikeresebb rendezése, amelyet néhány kritikus is (köztük Roger Ebert) kiemelkedő rendőrfilmnek tart. Reynolds harmadik alkalommal állt kamera mögé egy mozifilm kedvéért, amikor William Diehl (Legbelső félelem) első regényének adaptációját elvállalta. Eggyel korábbi rendezése, A vég máig az elismert, népszerű fekete komédiák közé tartozik, későbbi művei (Stikli, Az utolsó producer) azonban nem igazán sikerültek, így nem csoda, hogy az elmúlt tíz évben még tévésorozatban sem vállalta a direktori feladatokat.

Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?

Sharky a gyilkossági osztályról önhibáján kívül, egy balul elsült akció miatt az erkölcsrendészetre, a jobb sorsra érdemes lúzerek közé kerül. Egy kurva meggyilkolása felkelti a figyelmét, ezért kiharcolja két luxusprosti lakásának megfigyelését. A szálak persze jóval messzebbre vezetnek: az egyik lány, Dominoe a kormányzójelölt igényeit elégíti ki, akinek titkos támogatója, Victor a gyilkosságoktól sem riad vissza. Ráadásul Sharky figyelmét Dominoe más szempontból is felkelti.

Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?

QT mostanáig nem egy megkopott fényű filmcsillagnak – egyben régi kedvencének – adott esélyt a visszatérésre azzal, hogy szerepet ajánlott nekik valamelyik filmjében, de John Travoltával, Pam Grierrel, David Carradine-nal, Kurt Russellel és a többiekkel ellentétben Burt Reynolds eddig valahogy kimaradt a szórásból. Amire ugyan van magyarázat (Paul Thomas Anderson, Tarantino elképzelt „utolsó vacsorájának” egyik vendége ezt a nemes feladatot tulajdonképpen már elvégezte a Boogie Nights-szal), mégis furcsa, hiszen nem csupán egyik kedvenc színészéről és számtalan szeretett filmjének főszereplőjéről van szó (Gyilkos túra, Navajo Joe, Olcsó whiskey stb.), de a kis Quentin még a keresztnevét is egy Reynolds által játszott figuráról kapta (konkrétan Reynolds Quint nevet viselő karakteréről, akit a Gunsmoke című tévésorozatban alakított).

A Bukott zsarukban (másik címváltozata szerint Bukott zsaru) megvan az a keménység, humor és lazaság, amit Tarantino filmjeihez társítanak, így valószínűleg élvezte annak idején a moziban, plusz a Jackie Brownban konkrétan is kikacsint rá a Street Life című Randy Crawford-nóta Bukott zsarukban használt változatának felhasználásával (a főcím alatt hallható).

Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt

Reynolds filmje akciódús, feszült, szellemes, érzelmes, de erotikus és társadalmi vonatkozásoktól sem mentes, karaktertanulmányként is helytálló bűnügyi film. Sok tekintetben oldschool alkotás, ami jelen esetben inkább elismerés, mint kritika. A hangulatot már a stáblista alatt megalapozza a rendező, amiben komoly szerepe van William A. Fraker operatőri munkájának és a már említett dalnak. Az ezt követő akciójelenet közel hibátlan, és a címszereplő lefokozásával már megjelenik a humor és az elsőosztályú szereplőgárda több tagja is, köztük Charles Durning, Brian Keith és Bernie Casey (az ő karakterének köszönhetően még valamiféle transzcendentális szállal is gazdagodik a film). Igazi nagyvadak állnak az ellentétes oldalon: Dino Risi kedvence, Vittorio Gassman, és a zavart lelkű bűnözőkre specializálódott Henry Silva (ő legutóbb Jim Jarmusch filmjében, a Szellemkutyában gúnyolódott az image-én).

A William Diehl regényéből származó történet kellően összetett és fordulatos ahhoz, hogy a film egy percre se üljön le, a finálé pedig vetekszik a műfaj klasszikusaiban láthatókkal (Bullitt, Piszkos Harry, A francia kapcsolat). Egyetlen tekintetben érheti szolid bírálat Reynolds munkáját, de még ez is bőven megbocsátható: talán pont a cinikus, beteges világ ellensúlyozására Burt nagy hangsúlyt fektetett a Rachel Ward alakította luxusprosti és a Sharky között szövődő szerelem bemutatására, ami talán az indokoltnál érzelmesebbé tesz egy-két jelenetet (különösen a nagy leszámolást követő önfeledt hintázás lehet visszatetsző, hiszen Sharky nem sokkal korábban veszítette el társai-barátai túlnyomó többségét).

Érdemes megemlíteni azt is, hogy ha a Bukott zsaruk nagyon sablonosnak tűnik, az nem véletlen, de nem feltétlenül az alkotók hibája. Bár a sztori tagadhatatlanul átvesz kliséket korábbi filmekből, gazdagítja is a műfajt új elemekkel, ami ma már azért nem tűnik fel, mert időközben ezek is beépültek a bevett (azaz sokat másolt) fordulatok közé – hogy messzebbre ne szaladjunk, Jean Paul Belmondo egyik kései sikerfilmje, A kívülálló akár még plágiumgyanúba is keverhető 1-2 jelenete okán. Akárhogy is nézzük, Burt Reynolds rendezőként intenzív és emlékezetes filmmel gazdagította a bűnügyi műfajt, színészként pedig jobbik formáját hozva szórakoztatta a nagyérdeműt, és ezzel elnyerte kedvenc szarkánk, Quentin Tarantino elismerését is.