Vampyros Lesbos - német-spanyol, 1971. Rendezte: Jesús Franco. Írta: Jaime Chávarri és Jesús Franco. Kép: Manuel Merino. Zene: Jesús Franco, Manfred Hübler, Sigi Schwab. Szereplők: Soledad Miranda, Ewa Strömberg, Dennis Price, Heidrun Kussin. 89 perc.

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

Jesús "Jess" Franco április másodikán, nyolcvankét éves korában végleg kilépett a földi lét kapuján, ám a közel kétszáz (!) filmből álló életmű egy zabolátlan alkotói szellem örök mementójaként maradt itt nekünk. Az óriási fantáziájáról és kiapadhatatlan energiáiról ismert rendező-író-színész-zenész-zeneszerző munkássága eddig is komoly vitákra adott okot, és vélhetően ezután is egymásnak ellentmondó ítéleteket olvashatunk majd, ám egy dolog megkérdőjelezhetetlen: a hol auteur-zseninek, hol lekezelően csak  beteges pornósnak bélyegzett alkotó a mozi egyik nagy hérosza. Igen, Jess Franco valódi hős - és ez nem afféle elfogult rajongás, nem a visszatekintő megemlékezések kötelező fordulata, hanem kikezdhetetlen filmtörténeti tény.

A névrokon diktátor fasiszta rémuralma, a katolikus egyház szigorú erkölcsi elnyomása alatt senyvedő Spanyolországban az öntörvényű exploitation-filmes az elsők között ütött rést az álszent cenzúra szürke falán. Jess Franco ebben a fojtott légkörben olyan ellenállhatatlan lendülettel csempészte a hispán vásznakra a szex, az erőszak és a horror felszabadító szentháromságát, hogy a kitartó rendező a hatvanas, hetvenes évek fordulóján valóságos zsánerforradalmat robbantott ki. Túlzás nélkül kijelenthető, Franco egymaga taposta ki az utat a spanyol sci-fi, a horror és az erotikus mozi számára, nagyban meghatározva a később oly sikeres nemzeti filmgyártás arculatát. Nemcsak az ünnepelt exportképes darabok, az irigyelt műfaji sokszínűség, de még Almodóvar, Amenábar és Álex de la Iglesia is a Mester köpönyegéből bújtak elő.

Egy ilyen gazdag, szerteágazó életműből természetesen lehetetlen egyetlen, esszenciális jelentőségű művet kiemelni, így a Franco-fenoménnel ismerkedők maximum a művek (el)ismertségére, hírnevére, az esetleges kultuszra támaszkodhatnak. Az 1971-es Leszbikus vámpírok talán nem a rendező legjobb, legikonikusabb munkája, ám kétségtelenül az alkotói pálya egyik legtöbbet hivatkozott, legnagyobb karriert befutott filmje, mely a tisztes közönségsikernek, a legendás kísérőzenének hála ma már valósággal összeforrt Jesús "Jess" Franco nevével.

Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?

A frappáns nézőcsalogató cím nem zsákbamacska, azaz nem túl meglepő módon a klasszikus Drakula-sztori leszbikus átiratáról van szó, a sima átdolgozás helyett ugyanis egy csodálatosan zűrzavaros történet vár ránk. Az Isztambulban dolgozó Linda Westinghouse (Ewa Strömberg) ügyvédnőt túlvilági, fülledt erotikával és véres víziókkal teli álomképek gyötrik, melyek akkor erősödnek fel igazán, mikor hősnőnk egy hagyatéki ügyben a rejtélyes (és magyar) Oskudar grófnő (Soledad Miranda)  magánszigetére látogat. Az esti borozgatást követően Linda eszméletét veszti, majd másnap egy elmegyógyintézetben ébred, ahol a vámpírkutató Dr. Alwin Seward (Dennis Price) elárulja neki, hogy vélhetően az éjszaka sötét hercegnője csábította el.   

Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?

Tarantino bizonyosan imádta a film sajátos atmoszférájú zenéit, hisz a történet csúcspontján felcsendülő “The Lions and the Cucumber” kiemelt helyet kapott az egyébkén teljes más stílusú dalokat használó Jackie Brownban. Az amerikai filmes e gesztusával nemcsak a Leszbikus vámpírok iránti rajongását árulja el, de Jess Franco munkássága előtt is fejet hajt. Tarantino többször elismerte, a spanyol rendező alkotói felfogása, a műfajokhoz, a filmkészítéshez és a közönséghez fűződő viszonya fontos inspirációs forrás az egykori tékás számára.

Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt

Az alacsony költségvetés, a suta szükségmegoldások és a gyenge színészi teljesítmények  ellenére a Leszbikus vámpírok meglepő és groteszk élményeket kínál azok számára, akik fogékonyak a szürrealizmussal és módosult tudatállapotokkal kevert szerzői látomásokra. A perverz recepciós aprócska szerepében feltűnő Franco a meztelen testek explicit szemlélését szokatlan beállításokkal, erős színekkel és markáns képzettársításokkal tolja a líra irányába. A talált kompozíciókból, meditatív ismétlésekből hallucinogén vágyképeket, erotikus lázálmokat épít, miközben az avantgárd felé kacsint. A kék éget tükröző ablakon legördülő vörös vércsepp Miró festményeit, a halászhálóban verdeső pillangó, és az ágyon vonagló hölgy képzettársítása pedig Dalí vízióit idézi.

Aki tehát a sokat sejtető cím és a rendező reputációja alapján ijesztgetős vérfagyasztásra, fedetlen keblekre és vad leszbikus jelenetekre számít, csalódni fog. Franco a zsigeri hatások helyett sokkal művészibb koncepcióban gondolkodik, melyet legpontosabban a pszichedélia és az erotika, a szemét és a költészet utánozhatatlan elegyével jellemezhetünk. A film hatásmechanizmusának mégis a rendező közreműködésével készült bizarr kísérőzene a legfontosabb eleme. A jazzes gitár-improvizációkból, éteri zörejekből és elnyújtott szintetizátorfutamokból összeálló kompozíciókat a kilencvenes évek közepén, a space pop felfutása idején sokan felfedezték maguknak: aki szereti az Air vagy az M83 zenéjét, az ismerős motívumokkal találkozhat a jó negyedszázaddal korábban rögzített filmzenében. Különös látványvilág, abszurd figurák, szoftpornóba hajló művészi látomások, meghökkentő fordulatok és feledhetetlen melódiák várnak tehát a Leszbikus vámpírok nézőjére – Franco mozija az exploitation költészete.