Száz éve, 1916. december 30-án koronázták meg az utolsó magyar királyt, a Habsburg-Lotharingiai-házból származó IV. Károlyt. A Habsburg-dinasztia a 13. század vége óta alapvetően meghatározta Európa történetét, ezért nem csoda, hogy sok történelmi filmben és drámában találkozhatunk a Habsburgokkal. Az évforduló alkalmat nyújt arra, hogy kitekintsünk a Habsburg-témájú, azaz a dinasztia egyes személyeivel foglalkozó filmekre.
A Heimatfilm és a Habsburg-ház
Vannak olyan korszakok, amelyeknek az uralkodó szellemisége jobban megérthető azokból az irodalmi művekből, amelyeket az irodalomtudomány a középszerű vagy másodrangú jelzőkkel illet. Ilyen korszak a németség 19. századának vége. A német polgár, ha a 19. század végén irodalmi élményre vágyott, nem feltétlenül a magas irodalomhoz, Heine, Goethe vagy Schiller könyveihez nyúlt, és még kevésbé Gerhart Hauptmann naturalista drámáihoz. A századvégi német lelkiállapotról sokkal inkább a „Heimatkunst” névvel illetett írói irányzat nyújt hű képet. A „Heimat” szó tájat, szülőföldet jelent, és a Heimatkunst irányzathoz tartozó írók a magyar „népiességnek” megfeleltethető társadalomeszményt vallottak, azaz annak a parasztságnak a dicshimnuszát zengték, amely romlatlan, az ipari civilizációtól érintetlen harmóniában él a szülőföldjével, amelyhez halálig hű, és magában hordozza az ősi „germán” erényeket. A Heimatkunst alkotásai, mindenekelőtt II. Vilmos császár kedvenc regényírója, Ludwig Ganghofer alpesi parasztregényei vagy Hermann Lönns Ordas című regénye jobban megragadták a kor olvasóinak képzeletét, mint kortársaik, Hauptmann naturalista drámái vagy Theodore Fontaine emberi drámákat boncoló, a régi és új erkölcsöket ütköztető társadalmi regényei.
A Heimatkunst német népiességet, népi (völkisch), azaz vérségi, etnikai nemzetfelfogást propagáló, soviniszta és sokszor civilizációellenes beállítottságú alkotásait a Harmadik Birodalom kultúrpolitikája emelte piedesztálra. A Heimatkunst művészi irányzatának fő témái (a vidéki élet szépsége, a „germán” paraszti erények, a szülőföld szeretete, a természet és ember harmóniája) rezonáltak a nemzetiszocializmus célkitűzéseire, hiszen utóbbi ideológia is az etnikai, vérségi nemzetfelfogást hangsúlyozta, és az öröktől fogva létezőnek tekintett nép (Volk) elsőbbségét vallotta az állammal (Staat) szemben.
A Harmadik Birodalom bukását követően a Heimatkunst nem tűnt el, csupán átalakult tartalmában. Az 1940-es évek végén egy új filmművészeti műfaj, a Heimatfilm keretében élt tovább. A Heimatfilm, azaz értelme szerint „tájfilm” a német nyelvű országok, Németország, Ausztria és részben Svájc jellegzetes filmműfaja volt az 1940-60-as években. Németországban ez a műfaj nagymértékben hozzájárult az amnéziához, a felejtéshez és feledtetéshez. A háborús iszonyat után, amelyhez még a haláltáborok pokla miatti bűntudat is járult, a német társadalom menekülni kívánt a múltba, a romlatlan vidéki életbe. A Heimatfilm helyszíne az idilli, harmonikus falusi közösség. A kép mindannyiunk számára ismerős a korabeli német, osztrák és svájci filmekből, legyenek azok történelmi filmek, mesefilmek vagy vígjátékok: kéklő hegyek és sötét fenyvesek övezte napsütötte, virágos zöld domboldalon hamvas, befont szőke hajú lánykák és a pántlikás, zergetollas kalapban pompázó, szarvasbőr nadrágos pirosbarna legények énekelnek és táncolnak. A házak erkélyein muskátli. A történetekben fontos szerepet játszanak az öregek, akik segítenek a szerelmes fiatalok révbe juttatásában. Minden tökéletes, mindenhol tisztaság, idill, humor, sehol semmilyen sötét felhő a sváb, bajor, tiroli, stájer vagy szász táj egén.
Ez a közösség olyan tökéletes és mézesmázos, mint a Jancsi és Juliska-mese mézeskalácsháza. A filmek akarva-akaratlanul is azt sugallják, hogy ez a táj mindig ilyen volt, a Fekete-erdőben, a tiroli hegyek között vagy az alsó-szászországi Lüneburgi síkságon. Azok, akik nem illeszkednek be a közösségbe, mindig kívülről jönnek. Ezek a kívülről az idilli tájra törő ellenségek változatosak: csendőrök, adószedők, városiak, nácik, huligánok. Összekötő kapocs közöttük a „bűnös” modernizáció. Mindig kívülről jönnek, soha nem a közösségből érkeznek. A Heimatfilm idilli falu- és parasztképe menekülést biztosított a nácizmus rémképe elől, de hamis képet festett a német közelmúltról.
Nem sokat kellett várni a Heimatfilm és a Habsburg-kultusz összeházasítására. Milyen jól illik a Habsburg-ház a Heimatfilmhez! Mindkettő nosztalgiát fejezett ki, egyúttal politikai programként is értelmezhető volt: hagyjuk a közelmúltat, térjünk vissza a németség dicső korszakába, amikor minden világos és érthető volt. A német-római császári, majd 1806-tól osztrák császári koronát viselő Habsburg-ház emléke alkalmas volt a német nemzet és az osztrák államiság közötti feszítő ellentét feloldására. Ráadásul a Habsburg-ház 1866-ban végleg kiszorult a német magterületekről, így sokak számára minden tragédia ősforrásaként a porosz Hohenzollern-dinasztia vezetésével létrejött egyesítés volt feltüntethető.
Azon is érdemes elgondolkozni, hogy a szőlőt saját fehér lábával taposó, szép lányból bölcs, elhízott matrónává váló Mária Terézia, a stájer parasztok körében forgolódó, rangon alul házasodó, és stájer népviseletet viselő János főherceg vagy a Heine modorában verseket író, többszörösen traumatizált, szélsőséges individualista Erzsébet királyné mennyivel emberibbek minden hibájukkal együtt, mint a kackiás bajszú, imperialista gőgtől és nagyzási hóborttól megvert II. Vilmos, a századvégi talmi németeskedés (Deutschtümelei) eleven paródiája! A Habsburg-ház iránti rajongás mélyén mentálisan ott rejtekezett a poroszellenesség, a „parvenü” Hohenzollernek elutasítása. Egyébként a felsorolt személyek mindannyian kaptak egy-egy Heimatfilmet.
A boldogtalan ifjú császárné
A Habsburg-témájú Heimatfilm paradigmatikus példája az ötvenes években forgatott, és Magyarországon is nagy sikerrel játszott, Ernst Marischka által rendezett Sissi-trilógia, amely évtizedek óta ugyanúgy kötelező kelléke a magyarországi karácsonyi filmkínálatnak, mint a Bud Spencer-Terence Hill duó pofonjai a vasárnap délutánoknak. Marischka filmjei (Sissi, a magyarok királynéja, 1955, Sissi, az ifjú császárné, 1956, Sissi – Sorsdöntő évek, 1957) tették híressé a bájos Romy Schneidert. Marischka 1893-ban született, az Osztrák-Magyar Monarchia idején szocializálódott, és huszonöt éves fiatalemberként élte meg ennek a birodalomnak a széthullását. Talán a közös osztrák-magyar múlt nosztalgikus emlékének is betudható, hogy Marischka empatikusan ábrázolta a császári ház és a magyarok viszonyát, gondoljunk csak Andrássy Gyula gróf szerepeltetésére, és a fiatal, bájos császárnéval való szerelem nyílt ábrázolására, amellyel a filmesek túlmentek az ötvenes évek igen konzervatív erkölcsi ízlésén. (Apropó, ízlés! Megjegyzendő, hogy az 1950-es évek férfiideálja meglehetősen nyomot hagyott a filmen, és ez nem feltétlenül pozitívum: a rendező az összes középkorú szereplőt, Ferenc Józsefet, öccsét, Miksát, a későbbi tragikus sorsú mexikói császárt és Andrássy Gyulát „szőrtelenítette”, azaz megfosztotta a maga idejében divatosnak számító szakállviseletétől. Szegény Miksára alig lehet ráismerni!).
A Heimatfilmet jellemző couleur locale nemcsak a német, pontosabban bajor táj ábrázolásában érhető tetten, hanem a magyarok és olaszok ábrázolásánál is. Előbbiek cigányzene mellett mulatnak, a császári udvarban fényes mentében jelennek meg, utóbbiak passzív ellenállása pedig fölenged, amikor a Velencébe látogató Erzsébet királyné megöleli gyermekét, rájátszva az olaszoknak tulajdonított sztereotip gyerekszeretetre. A bajorok zöld mezőn énekelnek, a magyarok cigánnyal húzatnak, az olaszok gesztikulálnak – ilyen egyszerű a világ!
A velenceiek „éljen az anyának” kiáltással megsüvegelik Erzsébetet, az anyát – nem az uralkodó feleségét. A film egyébként némileg összezavarta az események menetét. Előbb látjuk Ferenc József magyar királlyá koronázását 1867-ben, és utána a velencei utat, holott a Veneto tartomány elveszett az 1866-os porosz-osztrák-olasz háborúban. A film nem csupán a kronológia tekintetében pontatlan. Az ábrázolt személyek sem teljesen olyanok voltak, mint a Marischka-filmen, de ez a kérdés már elvezet bennünket a Romy Schneider-Erzsébet meghasonláshoz.
A bakfis korú Romy Schneider elragadóan játszotta a fiatal császárnét. Volt már tapasztalata az uralkodónő-szerepben, hiszen egy évvel korábban, 1954-ben játszotta el a fiatal Viktória királynőt egy másik Marischka-filmben (Viktória – Egy királylány gyermekkora), amely sikeresebb volt Németországban, mint az Elfújta a szél: Viktória a mozikasszáknál rávert Scarlett O’Hara szentimentális történetére. Schneider szerencsétlenségére a szerep idővel ráégett. A németek belebódultak a tündérmesébe, ifjú császárnéstul, császárostul, díszes mentékbe öltözött, hattyúprémes, cigánnyal húzató magyar dzsentristül. Csak szegény Schneidernek lett elege a személyét övező felhajtásból, és csapot-papot hátrahagyva, Franciaországba költözött. Megpróbáltatásai azonban nem értek véget, Alain Delon-nak köszönhetően. Tragédiájához alighanem hozzájárult mindaz a kényelmetlenség, amelyet az értetlen német közönség részéről el kellett viselnie. Soha nem bocsátották meg neki, hogy saját hajlamát követve szakított a konzervatív német közönséggel, és érettebb női szerepekben bukkant fel.
A három film tökéletesnek ábrázolta Sissi ifjúkorát, a fészekalja gyermeket nevelő Miksa bajor herceg és Mária Ludovika hercegné otthonában. Miksa alakja mutatja be plasztikusan a Heimatfilm ideális apafiguráját. A gyermekei mellett pipáival foglalatoskodó, emellett vadászni szerető filmbéli Miksa egy magyar kisnemes karakterének is megfelelt volna. Hogy az életük nem volt ilyen idilli, hogy Miksa (aki egyébként bajor népdalok gyűjtőjeként, sőt ezek szerzőjeként is hírnevet szerzett) gátlástalanul csalta feleségét, és Ludovika boldogtalanul szenvedett, azt ebből a filmből soha nem tudjuk meg. A film egyetlen antagonistája az a Zsófia főhercegnő, Ferenc József édesanyja, akit az 1848-as forradalom idején az udvar egyetlen férfijának neveztek. Zsófia többször is Erzsébet értésére adja megvetését. De ha figyelmesen nézzük a filmet, bizony Erzsébet tudatlansága, etikettben való járatlansága is tükröződik. Például amikor az inas megkérdezi, hogy „tokajit vagy burgundit parancsol-e”, akkor Erzsébet sört kér. Zsófia teljes joggal botránkozik meg, de a rendező akaratából az egész társaság a sör mellett szavaz. A konfliktusmegoldás Heimatfilm-szerű módja: nincs tartós konfliktus, soha nem lehet megoldhatatlan ellentét, és az antagonista szótlanul tűri ezt a megingást. Az utolsó epizódban persze Zsófia és Erzsébet összebékül, hiszen a Heimatfilm idillje nem tűri a tartós ellentétet.
Erzsébet alakja felbukkan a II. Lajos bajor királlyal foglalkozó játékfilmekben. Erzsébet és Lajos unokatestvérek voltak, és a vérségi köteléknél erősebb lelki rokonság, sőt egyes feltételezések szerint plátói szerelem volt közöttük. A Ludwig című 1972-es NSZK-francia-olasz filmdrámában még Romy Schneider is visszatért Erzsébet szerepében a német moziba. Aki látja a lovaglóteremben körbe ügető, fekete ruhás, lefátyolozott Erzsébetet, az egy érett nővel találkozhat, akinek, mint mondja, nincs más ambíciója, mint hogy Európa legszebb uralkodófelesége legyen.
Népszerű főhercegek, gyűlölt főhercegnő
János főherceg, II. Lipót toszkán nagyherceg és magyar király fia, Mária Terézia unokája a maga korában egy demokratikus érzelmű főhercegnek számított. Különösen jól érezte magát a stájer parasztok, favágók, fogadósok világában, maga a kor szellemében népköltészetet gyűjtött, múzeumot alapított a stájer népi emlékek megőrzésére, és szenvedélyes hegymászó volt. Fittyet hányva a társadalmi különbségeknek feleségül vette a stájer postamester lányát, Anna Plochl-t, vagy ahogy magyarosan nevezték: Plochl Annát. Az ő szerelmük valóban tündérmese volt, ellentétben Ferenc József és Erzsébet házasságával. 2009-ben filmdráma készült szerelmükből, a Rex felügyelő kutyás nyomozójaként híressé vált Tobias Moretti főszereplésével, aki Ausztria legtöbbet foglalkoztatott férfiszínésze.
A Geliebter Johann geliebter Anna egy mozgalmas kort ábrázol: Napóleon kardjától retteg Ausztria, majd hamarosan jön a mindenkire gyanakvó Metternich, a mindenható és rettegett államminiszter uralma, és 1848 forradalmas éve. Az inkognitóban utazó fiatal főherceg a folyóparton találkozik a népviseletbe öltözött lánycsapattal, köztük Annával, akinek „Ausztriai Jánosként” mutatkozik be. A kirándulás közben, a stájer hegyek alján az urak és a parasztlányok egyre jobban összemelegednek. A film tapintatosan ábrázolja a bimbózó szerelmet az érzelmei és magas társadalmi állása között őrlődő főherceg és a fiatal hamvas lány között. A császár, János bátyja, I. Ferenc igyekszik eltántorítani öccsét a házasságtól, ám a szerelem győzedelmeskedik. Ferenc még attól sem riad vissza, hogy rendőrséggel figyeltesse János főherceget. Végül azonban beadja a derekát, és belenyugszik a házasságba.
Sajnos nem egy főhercegnő életét megkeserítette a rossz sajtó. A negatív híresztelések, pletykák talán egyetlen főhercegnő életét nem tették pokollá oly mértékben, mint Marie Antoinette-t, XVI. Lajos feleségét, akinek feje 1793 októberében a vérpadon hullt le. A legismertebb a Sofia Coppola által rendezett Marie Antoinette, amely a királyi udvar magánéletébe, mindenekelőtt a házasság elhálásának problémájába vezet bennünket. Természetesen alig készült olyan film a francia forradalomról, amelyben Marie Antoinette ne bukkanna fel, éppen csak az ábrázolás módjában van különbség. Hol naiv, felelőtlen fruskaként, hol gyermekeiért aggódó anyaként ábrázolják az „osztrák nőt”, ahogy a kor szennysajtója nevezte, de sohasem a férje egyenrangú társaként.
Erzsébet után a második számú kedvelt Habsburg a tragikus sorsú Rudolf trónörökös, a magyarok „Rezső királyfija”, akinek Vetsera Máriával való viszonya oly élénk visszhangot váltott ki. A legtöbb filmben Rudolf képviseli a liberalizmus, a demokrácia szellemét megcsontosodott apja konzervativizmusával szemben, jócskán eltúlozva mind Rudolf képességeit, mind férfiúi szépségét. Egyebek között 2006-ban a Rudolf – Sissi egyetlen fia című film is feldolgozta az életét.
Vér és napfény Nápolyban
Mária Teréziának volt még egy lánya, aki igen népszerűtlen volt: Mária Karolina nápolyi királyné, akit Nelson admirális Mária Terézia egyetlen méltó lányának nevezett. Mária Karolina férje, IV. Ferdinánd nápolyi király gyengekezű ember volt, aki szívesebben halászott, és mulatta az időt a nápolyi társadalom legaljával, a lazzaronékkal, azaz csavargókkal, mint hogy uralkodjon. Akárcsak Marie Antoinette-t, Mária Karolinát is meggyanúsították paráznasággal, hatalomvággyal, sőt leszbikussággal is. A gyanúsítások mögött apósát, III. Károly spanyol királyt kell sejtenünk, aki azzal vádolta menyét, hogy el akarja idegeníteni férjét Madrid hűségétől. Az 1799-es nápolyi forradalmat követően a köztársasági újságok is nyelvüket köszörülték a királyi családon, főleg Mária Karolinán, mert a királyné, mintegy húga, Marie Antoinette miatt bosszúból, kegyetlenül üldöztette a nápolyi republikánusokat és általában a szabadgondolkodókat, mindegyikben egy szájában véres kést tartó jakobinust sejtve. A nápolyi inkvizíció kíméletlen támogatója volt. Mária Karolina egyik főszereplője az id. Alexandre Dumas regényéből forgatott olasz filmnek, a 2004-es Luisa de San Felice-nek.
A filmbéli Mária Karolina kegyetlensége és intrikussága ugyan elmarad a regénybeli alaké mögött (a film inkább a hiányos neveltetésű, félig analfabéta, és lazzarone modorú Ferdinánd hálás karakterét domborítja ki), de érződik, hogy ő az ész a királyi családban, és a forradalmat követő megtorlás lelke. Mária Karolina felbukkan az 1941-es Lady Hamilton című filmdrámában is, amely Nelson admirális és a kurtizán Emma Hamilton viszonyát mutatja be (a korabeli pletykák szerint Emma Hamilton leszbikus kapcsolatban állt a királynéval. Ez valószínűleg nem igaz, mindenesetre a film sem ábrázolja). Zseniálisan érzékelteti a királyi házon belüli erőviszonyokat, ahogyan az operában, a Nelson tiszteletére adott előadáson a királyné ráripakodik a dallomot dúdoló Ferdinánd királyra: „hallgass, Fernando”. Ferdinánd pedig morogva bár, de engedelmeskedik, hiszen felesége viseli a nadrágot. A fruska Mária Karolinát, Ferdinánddal való odi et amo kapcsolatát az 1999-ben forgatott Ferdinánd és Carolina mutatja be. A néző tanúja lehet a filmtörténet legpikánsabb királyi nászéjszakájának, amely megalapozza Mária Karolina undorát férjétől. Eltérően a német Heimatfilmtől, itt véres nyalánkságként kapunk egy kis horrort: Gaetano Mammone királypárti rablóvezér, a „sorai szörny” vért iszik a király egészségére, és előtte fekszenek az étkezőasztalon a republikánus polgárok baltával levágott fejei. Ő Ferdinánd uralkodásának sötét oldalát jelképezi.
Bár Magyarországon tizennyolc Habsburg uralkodott az évszázadok során, a dinasztia megítélése mindmáig ellentmondásos. Ez lemérhető azon, hogy kétszer is eltávolították a Habsburg-uralkodók szobrait a Millenniumi Emlékműről, és mindmáig nem készült Habsburg uralkodóról életrajzi film. I. Ferdinánd alakja felbukkan egy jelenet erejéig az Egri csillagok filmváltozatában, Ferenc József több filmben, a Redl ezredestől a Napfény ízén keresztül a Hídemberig, utóbbiban szerepel I. Ferenc is. I. József a Rákóczi hadnagyában retteg attól, hogy a kurucok eljutnak Morvaországig, és ott is meglengetik a Pro patriás zászlót. Ám a Habsburgok minden esetben mellékszereplők, és ábrázolásukon tetten érhetők az évtizedes sztereotípiák, amelyek rögzültek a magyar köztudatban. Ferenc Józsefről le nem jön az uniformis, Ferdinánd gyengeelméjű, kétkulacsos, Ferenc merev, zárkózott és maradi. Mária Terézia, II. József vagy Ferenc József megérdemelne egy filmet, amely gyerekkoruktól halálukig kíséri őket, lehetőleg a kurucos és marxizált előítéletek nélkül. I. József és II. Rákóczi Ferenc tárgyalásairól is remek politikai drámát lehetne készíteni, nem beszélve I. József és Pálffy Marianna grófkisasszony viszonyáról, amely egy magyar Nelson-Lady Hamilton intenzitású szerelemmel örvendeztethetné meg a nézőt. Szóval van még restanciája a magyar történelmi filmnek.
Paár Ádám