The Driver – amerikai, 1978. Rendezte és írta: Walter Hill. Producer: Lawrence Gordon. Operatőr: Philip H. Lathrop. Vágó: Robert K. Lambert, Tina Hirsch. Szereplők: Ryan O'Neal (a Sofőr), Bruce Dern (a Detektív), Isabelle Adjani (a Lány), Ronee Blakley (a Kapcsolat). 87 perc.
Utazók útra fel! – Mit kell tudni róla?
A Gengszterek sofőrje volt Walter Hill második rendezése egy kiváló Charles Bronson-boxfilm, A nagy bunyós után. A Sam Peckinpah bűvöletében fogant debüttel ellentétben ez a mozi már ízig-vérig neo-noir, igaz, a direktor ebben is tiszteleg a Mester előtt egy jelenetsorral (a pályaudvaron és vonaton játszódó részek egyértelműen A szökés hasonló epizódját variálják – ennek forgatókönyvét Jim Thompson regénye alapján a pályakezdő Hill írta Peckinpah számára). A Gengszterek sofőrje ihletői között megtaláljuk még Jean-Pierre Melville-t (a karakterek, a hangvétel és a sztori egyes elemei A szamurájból származnak), A játéknak vége című kultfilmet (amely a szűkszavú főszereplő és az eredeti felfogású forgatókönyv révén hatott a rendezőre) és a minden idők egyik legjobb autós üldözését prezentáló Bullittot, a rendőrfilmek egyik alapvetését.
Hill eredetileg utóbbi film címszereplőjét, egyben az ideális jelöltet, Steve McQueent akarta a főszerepre, ő azonban nem vállalta (nem akart újabb autós filmben játszani), így lett a húzónév az akkoriban már leszállóágban lévő Ryan O’Neal. Partnerét – talán Melville-re való tekintettel – a francia Isabelle Adjani alakította, a nagy ellenfelet pedig Bruce Dern, aki a kilencvenes évek közepén még kétszer kapott szerepet Hilltől (Az utolsó emberigben és a Vad Billben). A Gengszterek sofőrje a bemutató idején nem robbantott kasszát, de például Franciaországban bő egymillió nézővel kifejezetten népszerű alkotásnak számított, és a kritikusok többsége is felismerte az érdemeit, különös tekintettel a film noir hagyományainak tudatos és magabiztos felelevenítésére.
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
A Sofőr rablókat szállít el a tett színhelyéről.
A Játékos szerencsejátékkal múlatja az időt.
A Detektívet egyre jobban hergelik a rendőrség kezei közül kicsúszó bűnözők.
A Sofőr a kocsiban nem ismer lehetetlent, egy alkalommal azonban szemtanúi akadnak – köztük a Játékos, aki ugyan nem köpi be a Detektívnek, viszont megkéri a hallgatás árát. A Detektív nem adja fel, inkább lecsap a kínálkozó lehetőségre és a lebukott Szemüveges segítségével csapdát állít a Sofőrnek. Kockázatos játszma veszi kezdetét a nagyváros utcáin.
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Tarantino felvette a Gengszterek sofőrjét a „minden idők legcoolabb filmjei” listájára, de a biztonság kedvéért vizuálisan és párbeszédben is hivatkozott rá. Előbbi a Ponyvaregényben látható (a Mia Wallace-ért aggódó Vincent Vega pont úgy csapódik ki a kocsijával az úttestre, ahogy a Sofőr a The Driver elején), utóbbi a Kill Billben hallható (Beatrix Kiddót Budd majdnem ugyanúgy jellemzi, mint a Sofőrt a Detektív: „a cowgirl[-boy], akit nem lehet elkapni”), de talán még Elle Driver vezetékneve is (részben) Hill mozijára utal. A számtalan Tarantino-kedvenccel (a teljesség igénye nélkül: Hitchcock, Aldrich, Bogdanovich, Corman, Richard Rush, Peckinpah, Frankenheimer) dolgozó Bruce Dern pedig már meg is kapta egy Curtis Carrucan nevű rabszolgatartó szerepét a Django elszabadulban.
Csak ugatsz egész nap kicsi kutya…? – Hommage, lopás vagy valami más?
Nyilvánvalóan a rendező egyik nagy kedvencéről van szó, amelyből átvett néhány, összességében jelentéktelen motívumot, bár az sem teljesen kizárt, hogy ezek nem (mind) tudatosan kerültek a filmjeibe. Mindenesetre Walter Hill korai akciófilmjei még akkor is nyilvánvalóan közel állnak Tarantino szívéhez (ld. A harcosok) ha ebben az esetben szó sincs arról a folyamatosan izzó szerelemről, amelyet például Sergio Leone életműve iránt érez.
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
A Gengszterek sofőrje kiváló, de nem különösebben jelentős alkotás. Hill akkor még az igazán nagy sikerek előtt állt (producerként: Alien-sorozat, rendezőként: 48 óra), az ő pályáján fontos állomás ez a mozi, ahogy a neo-noir és (autós) akciófilm tárgyalásakor sem hagyható figyelmen kívül. Tarantino műveire nem hatott igazán megtermékenyítően a lakonikus Sofőr története, hacsak nem a posztmodern felfogásával: Hill hasonlóan idézi meg a rá ható filmeket és filmeseket, mint a Ponyvaregény rendezője, ráadásul az ízlésük is szinte egyforma: Melville, Point Blank etc.
KITÉRŐ
Kifejezetten komoly hatást gyakorolt viszont a tavalyi év körülrajongott, Cannes-ban is elismert Drive – Gázt! című mozislágerére, amit Nicolas Windind Refn rendező minden további nélkül elismert, igaz, a tagadásnak nem is lett volna sok értelme: a cím, a szereplők és egyes jelenetek teljesen egyértelműen rímelnek egymásra, még ha feldolgozásnak nem is nevezhetnénk az egyébként egy James Sallis-regény nyomán készült Drive-ot (ahhoz túlságosan jelen van a történetben Michael Mann mozidebütje, Az erőszak utcái, a számtalan egyéb ihletőről és különbségről nem beszélve). A két filmet persze lehet „versenyeztetni”, felsorolva hasonlóságokat és részérdemeket, de e sorok írója szerint színészi szempontból – hajszálnyival ugyan, de egyértelműen – Walter Hill műve nyer. A főbb szereplők közül a Nő egyik filmben sem különösen meggyőző; az Ellenfél mindkét filmben nagyon jó formát nyújt (a mindig intenzív Dern alakítása az egyszerre megszállott és pojáca Detektív szerepében nem marad el a remek Albert Brooks zsidó gengszterétől); a Hős (Antihős?) szerepében azonban Ryan O’Neal annak ellenére hitelesebb és meggyőzőbb, hogy egyébként gyengébb színész Ryan Goslingnál. Ennek okát a már említett Steve McQueen háza táján kell keresnünk: akárcsak az „ideális főszereplő”, O’Neal is elsősorban a jelenlétével hat, ami egyszerre gyermeki és nyers, szinte állatias. Vele ellentétben Goslingban csak a gyermeki van meg egyértelműen, a többit már el kell játszania, amit ugyan magas szinten meg is old, mégis fokozott jóindulattal kell lennünk iránta, ha egy mások arcát péppé taposó kőprofit akarunk látni benne a frusztrált egyetemista helyett, akinek elsőre tűnik. (Annak idején O’Nealt vádolták azzal, hogy a Barry Lyndonban olyan pofát vág, mint aki minden alkalommal elpirul, ha szellent, pedig ez a leírás sokkal inkább illik Goslingra, aki kb. annyi természetességgel rágcsálja a Drive-ban a fogpiszkálót, mintha egy kimerítő method acting helyzetgyakorlat után pár perccel nyomta volna a szájába valami túlbuzgó kellékes.)
KITÉRŐ VÉGE
Akár egyetért a fentiekkel a Kedves Olvasó, akár nem, a Gengszterek sofőrje Tarantinótól és Refntől függetlenül remek mozi, amit mindenkinek érdemes megnéznie, akit akár csak kis mértékben is érdekelnek a szófukar bűnügyi filmek vagy a stílusos autós üldözések.
