Race with the Devil - amerikai, 1975. Rendezte: Jack Starrett. Írta: Wes Bishop, Lee Frost. Kép: Robert C. Jessup. Zene: Leonard Rosenman. Vágó: John F. Link. Szereplők . Peter Fonda (Roger), Warren Oates (Frank), Loretta Swit (Alice), Lara Parker (Kelly), R.G. Armstrong (Taylor sheriff), Jack Starrett, Wes Bishop, Paul Maslansky. 88 perc.
Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?
Az itthon hivatalosan sosem forgalmazott, de Verseny az ördöggel címen bizonyos fokig mégis ismertté vált akció/horror/thriller/roadmovie egyveleget a pornóban (is) utazó exploitation-guru, Lee Frost (a Quentin Tarantino Film Festivalt is megjáró Police Women rendezője) dirigálta volna, csakhogy Alan Ladd jr. stúdiófőnök annyira elégedetlen volt a musztereivel, hogy rövid úton kirúgta. Ami minden bizonnyal jó döntés volt, miután a filmet átvevő Jack Starrett nem olyan filmekkel vált ismertté a szakmában, mint a híresen rossz The Thing with Two Heads, hanem olyanokkal, mint a Tortúrát megelőlegező The Strange Vengeance of Rosalie vagy a Terrence Malick forgatókönyvéből készült A Dion-fivérek, amiben az Ananász expressz egyik szellemi előzményét tisztelhetjük. (Mifelénk persze elsősorban az arca lehet ismerős, lévén színész is: játszott többek között A rózsában és A folyóban, kiváló komikus alakítást nyújtott Gabby Johnsonként a Fényes nyergekben, és megcsillogtatta drámai tehetségét Rambo már-már szadista kínzójaként.)
A rendezőváltást követően Starrett gyakorlatilag mindent újra leforgatott, amivel elődje már végzett, és a jelek szerint elég jó munkát végzett: a kevesebb mint kétmillióba kerülő mozi 12 milliót hozott a pénztáraknál és hamar kultuszfilmmé vált, kritikai megítélése is korrektnek mondható egy nyilvánvalóan csak szórakoztatni próbáló B-filmhez képest, ráadásul pár éve még a remake-je is napirenden volt. Starrett mellett persze ez minden bizonnyal köszönhető a remek főszereplő-párosnak (Warren Oates és Peter Fonda, akik már akkor a független film ikonjainak számítottak), és az olyan karakterszínészeknek is, mint a gyanús sheriff szerepében feltűnő R. G. Armstrong, akiről a Nevem: Senki audiokommentárjában is megemlékeztünk nemrég.
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
A sztori egyszerű, mint a faék: két házaspár közös nyaralásra indul egy lakóautóban, csakhogy egy éjjel az iszogató férjek emberáldozattal fűszerezett sátánista szeánsz szemtanúi lesznek, ami persze a sátánisták előtt sem maradt titok. Kezdetét veszi tehát egy hosszú, többfelvonásos és bizonytalan kimenetelű, de meglehetősen ügyesen kanyarított üldözés-menekülés (és ez egyben elismerés a stáblistán producerként nem jelölt Frostnak is, hiszen a forgatókönyvet – a szintén producer és még színészként is feltűnő Wes Bishop oldalán – ő jegyzi).
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Bár Tarantino nyilatkozatok szintjén ezt nem szokta nagydobra verni, nyilvánvalóan rajongója Starrett életművének, ami egyrészt nem csoda (egy mindig olcsó, de hatásos és stílusos filmeken dolgozó akciórendezőről beszélünk, aki főleg a hetvenes években volt aktív és fűződik a nevéhez egy blaxploitation-klasszikus is), másrészt konkrét nyomot is hagyott a rendező talán leghíresebb munkáján: amikor a Ponyvaregényben Fabienne egy motoros filmet néz, aminek nem tudja a címét, Starrett The Losers (alias Nam’s Angels) című alkotásának részletei láthatók a képernyőn. És ha ez nem lenne elég, említsük meg, hogy a Starrett-életműből a Hollywood Man egy Quentin Tarantino Film Festivalon tette tiszteletét, az említett A Dion-fivérek pedig Tarantino egy „méltatlanul hanyagolt 70-es évekbeli filmek” tematikájú filmfesztiválján került vetítésre.
Ami konkrétan a Race with the Devilt illeti, nem kell sokáig kutatnunk a konkrét kapcsolat után: a Tarantino írta Alkonyattól pirkadatig egyik vicces momentuma, amikor Fuller tiszteletes behajt a motelbe, ahol a Gecko fivérek is megszálltak, mire a szemére hányja két gyermeke, hogy erre semmi szükség, hiszen a lakóautójuknak köszönhetően ők „önellátók” – ami egyértelmű utalás a Starrett filmjében elhangzó párbeszédekre, a két alkotás egyéb (pl. műfaji) hasonlóságairól nem beszélve.
(Nem kapcsolódik szorosan ide, de említsük meg, hogy az ún. videótékás generáció egy másik jeles tagja, a Shop-stop-filmekért felelős Kevin Smith is rajong a Race with the Devilért, ami egyik legsajátosabb, legambiciózusabb és a munkássága többi részétől leginkább eltérő művén, a Red State-en is nyomot hagyott. Mellesleg Smith és Tarantino – az egykorvolt Miramax egykor ifjú titánjai – meglehetősen jó viszonyban vannak, és utóbbi kifejezetten kedvelte a Red State-et.)
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
Korszakos remekműként tekinteni a Race with the Devilre egyértelmű túlzás lenne, elégedetlenségre azonban semmi okunk, sőt. Ahhoz képest, hogy hamisítatlan exploitation moziként emlegetik (nem is véletlenül), kifejezetten „felhasználóbarát”, azaz olcsó produkció létére ügyesen kacsintgat a mainstream közönségre, lásd a népszerű produkciókban (pl. A vad banda, Szelíd motorosok, M.A.S.H.-sorozat) is helyt álló színészgárdát, az erőszak és szexualitás visszafogottságát, a stílusos, de öntetszelgést kerülő képi világot, a feszes dramaturgiát és rövid játékidőt. Starrett munkája saját jogán, Tarantino protekciója nélkül is emlékezetes B-kategóriás akciófilm, ami nem próbál többnek látszani annál, ami, viszont csalódást sem okoz a műfaja(i) rajongóinak. És ha nagyon akarjuk, még némi üzenet-szerűségre is lelhetünk a sorok között, mint azt Kovács Marcell is kiemeli kiváló kritikájában.
