H É T F Ő

Veszett a világ
David Lynch Arany Pálma-díjas kultfilmje Barry Gifford regényéből, Nicolas Cage, Laura Dern, Diane Ladd, Harry Dean Stanton, Isabella Rossellini és Willem Dafoe főszereplésével.
Vetítik: TV2 - 00:45

K E D D

Hazafelé
Alain Resnais filmje a híres képregényszerző, Jules Feiffer (Testi kapcsolatok, Popeye) forgatókönyve alapján, többek között Gerard Depardieu és Geraldine Chaplin közreműködésével.
Vetítik: m2 - 22:35

A legnagyobb japán dokumentarista szuperhős-abszurdjával Matsumoto Hitoshi sikeresen ledöbbentette a fél világot, kezdve a Cannes-i kritikusoktól az idei Titanic fesztivál közönségéig. A Japánban eddig inkább csak televíziós személyiségként és komikusként ismert író-rendező új filmje sem tűnik kisebb kaliberű agymenésnek, legalábbis az alábbi trailer alapján, amely a történetről nem sokat (gyakorlatilag semmit) nem árul el, a stílusáról viszont kaphatunk némi képet. Az IMDB egy anonim szerzőjének leírása alapján az alapszituáció némileg a Kockáéra hajaz: egy japán férfi rejtélyes, ajtók és ablakok nélküli szobában ébred fel. A falakból különböző tárgyak materializálódnak – többek között egy rózsaszín fogkefe és egy ember nagyságú egércsapda –, ezek segítségével próbál hősünk (akit természetesen a rendező alakít) megszökni bizarr börtönéből. A Shinboru (Szimbólum) premierje az idei Torontói fesztiválon lesz.
 

Albert Lamorisse 1956-ban készített filmje igazi klasszikus, több nemzedéknyi gyerek számára ez jelentette az első filmélményt – főleg Amerikában, ahol ezerszámra osztogatták a 16 mm-es kópiáit az iskoláknak. A piros léggömb máig az egyetlen kisfilm, amely elnyerhette a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat, de megkapta a kategória Arany Pálmáját is. A történet Párizsban játszódik, ahol egy általános iskolás kisfiú (alakítja: a rendező fia) talál egy valószínűtlenül piros léggömböt, amit magával visz mindenhova. Rövidesen rájön, hogy a ballonnak saját személyisége van, és akár egy játékos, de hűséges kiskutya, akkor is követi őt, ha elengedi a „pórázát” – a felnőttek és az irigy iskolatársak persze nem nézik jó szemmel a különcködést. A piros léggömb speciális effektusai (az utólagosan kiszínezett, önálló életre kelő ballon) ma már persze nem túl meggyőzőek, de 1956-ban bravúrosnak számítottak. A félórás kisfilm legnagyobb érdeme talán mégis az, ahogyan a mesés történetet beleágyazza egy realista környezetbe: a (ma már ebben a formába nem létező) Belleville-negyed szürke utcáit színezi ki igazi, gyermeki fantáziával.
 

A jó munkához egyes vélemények szerint idő kell, a Coen testvéreknek ennek ellenére nem okoz gondot egy év alatt több filmet is leforgatni. Az Égető bizonyíték persze aligha hasonlítható a Nem vénnek való vidékhez, de a maga műfajában (kémkomédia, szatíra) és Coenék eddigi életművében megállja a helyét. Az Amerikában október másodikán mozikba kerülő A serious man szintén fekete komédia, 1967-ben játszódik, főhőse egy fizikatanár, aki egyik gyomrost kapja a másik után, az élettől, a családjától, a munkatársaitól, mígnem felkeres három rabbit, hogy útmutatást kérjen tőlük.

Könnyű kihúzni a gyufát Michael Moore-ral kapcsolatban, próbálom nem ezt tenni. Szerintem Moore valahol a Fahrenheit 9/11 felénél egyszerűen felesleges lett, a Slacker Uprising című, a saját turnéját megöröklő filmjére nevetségessé vált, most pedig, a hosszú ideig címnélküli, majd végül Capitalism: A Love Story címre keresztelt dokumentufilmjének megjelenésére pedig végletesen idejétmúlt. A Bush-korszaknak szüksége volt egy őrült megmondóemberre, aki egyszerre lehetett a liberális Amerika kedvence és a republikánusok céltáblája, aki ahelyett, hogy cizellált érveket hozott volna elő, magát tolta volna előtérbe idegesítő/csontig hatoló (megfelelőt kihúzni) kérdésekkel és publicity stuntokkal. Komolyan gondolom, hogy a Roger és én, valamint a Kóla, puska, sültkrumpli remek filmek, és érdekes példái az alkotó személyiségével átitatott dokumentumfilmeknek, de Moore valamikor az utóbbi években a saját maga paródiájává vált.

Sajnos a klipet csak a VH1 lejátszóján találtam meg, ezért lehetnek bufferelési gondok, valamint egy reklámot is ki kell bírni előtte.

Stranger than Fiction – amerikai, 2006. Rendezte: Marc Forster. 113 perc.
Vetítik: Filmbox Extra - 21:00

Akár Charlie Kaufman is írhatta és Spike Jonze is rendezhette volna a (filmbeli) valóság és (filmbeli) fikció átfedésbe kerüléséről szóló, a manipulált élet gondolatával eljátszó Felforgatókönyvet – a film azonban meglepő módon az eddig főként szenvelgő melodrámával (Szörnyek keringője) és erőltetett művészgiccsel (Maradj!) jelentkező Marc Forster műve, aki önmagát meghazudtolva ha nem is teljesen eredeti, de nagyon frappáns kis darabot készített művészi szabadság és szereplői megkötöttség (avagy művészi megkötöttség és szereplői szabadság) mibenlétéről.

Harold Crick adóellenőr egy nap arra ébred, hogy ismeretlen női hang narrálja minden egyes cselekedetét – mintha csak egy regény főhőse lenne. Ezzel párhuzamosan Karen Eiffel regényírót is látjuk (figyeljünk a beszélő nevekre!), aki már tíz éve szenved élete nagy alkotásával – csak sehogy sem tudja kitalálni, mi lenne a legnagyszerűbb halálnem központi figurája számára. Az összefüggéseket a filmbeli írónővel közös hősünk is hamar átlátja, megindulhat hát Harold versenyfutása az életéért Dustin Hoffman laza irodalomprofesszora segítségével. A folytonos reflexió és önreflexió mellett ez az abszurd alaphelyzet klasszikus vígjátéki szituációkban is bővelkedik (több poén is épül arra, hogy a mindentudó (?) elbeszélő hangját hősünkön kívül más nem hallja).

A többszörös tükröztetés képileg is ötletesen jelenik meg: az egyszerre film- és regényhős, több személyre hasadt Crickből a különböző fürdőszobatükrök segítségével egyszerre négyet is kapunk, de van, hogy a szájából kifelé fényképező kamera segítségével tükörképét látjuk csak.

Az alkotók érzelgős hajlamaikon a végén sajnos nem tudtak uralkodni, ráadásul ha lecsupaszítjuk, a film tulajdonképp nem több egyszerű love storynál (hősünk találkozik egy lázadó péklánnyal) – ami azonban rendkívül érdekes körítéssel van tálalva, és még egzisztencialista elmélkedésre is lehetőséget ad a (látszat)életről.

Vajda Judit

KUBRICK
A hagyományosan detektív-perspektívát használó bűnügyi irodalom az 1930-as években nézőpontot váltott, már nem a nyomozó, hanem a bűnös szemszögéből figyelte a világot. JimThompson prózája a legsötétebbek közül való. Fatalista hősökkel teli életművet az elidegenedés alapélménye hatja át: a bűn elől nincs menekvés. Kubrick, Peckinpah, Frears – a Thompson-noirt csak a legmerészebb filmrendezők merték filmre vinni.

Schreiber András: Millenium Monolit (10 mínusz Kubrick)

Tim Cahill: Tíz lépés, három perc (Beszélgetés Stanley Kubrick-kal)   


JIM THOMPSON
Roboz Gábor: Tűzijáték az alagút végén (Thompson-noir)   
Jim Thompson: Svindlerek (regényrészlet)
Varró Attila: A köztes szerző (Stanley Kubrick--Jim Thompson: Gyilkosság)   

CANNES
Létay Vera: Vértestvérek (Cannes)   

KENYERES BÁLINT
Kovács András Bálint: Ember a mozgó felvevőgéppel (Kenyeres Bálint rövidfilmjeiről)   
Csillag Márton: A lebegés szépsége (Beszélgetés Kenyeres Bálinttal)   

TARANTINO
Tarantino ezúttal is elkoptatott műfajt turbóz fel az eredetiségig: a második világháborús kalandfilmet. A Becstelen brigantykban arra az egyébként közhelyszámba menő tényre érzett rá remekül, hogy az évszázadok óta az egységesség sokféleségében vergődő Európa egyik legproblematikusabb pontja a nyelvi, illetve általában véve a kommunikációs sokszínűség,

Géczi Zoltán: Becstelen bírák, becsületes brigantik (Világháborús mozi)   
Gyenge Zsolt: Kill Hitler, avagy a nárcisztikus Quentin (Quentin Tarantino: Becstelen brigantyk)   

PERZSA HÁLÓ
Az iráni újhullám gyermekszereplőinek képét egy idealizmusban gazdagabb korszak mélyen beleégette a nyugati retinákba. A védjeggyé vált kicsinyek szerepeltetésével tiszta maradhatott az üzenet, kijátszható a cenzúra, és elnyerhető egy egész glóbusz szimpátiája. A mai perzsa tinédzserek egészen mások. A realizmusra fogékony iráni mozgókép a kiélezett helyzetben új formát és fegyvert választ: a mobiltelefont és a világhálót.

Barkóczi Janka: Rettenetes gyerekek (Iráni film: Az új nemzedék) 
Epres Tamás: A cenzor és a macskák (Bahman Ghobadi)

NOUVELLE VAGUE
Orosdy Dániel: Új hullámok, régi bűnök (Hitchcock és a francia új hullám)   
Ádám Péter: Az írógéptől a kameráig (Nouvelle vague: A szerzői film teóriája)   

TELEVÍZIÓ
Schreiber András: Hurrá nyaralunk! (A tévé gyermekei)   
Kemenes Tamás:Virtuális viszonyok (A tévé mint családtag)     

KÖNYV
Vincze Teréz: Arcművészet  (Margitházi Beja: Az arc mozija)   
Pápai Zsolt: Kamaszpanasz (Takeshi Kitano: Fiú)

KRITIKA
Varró Attila: Az utolsó gengszter (Michael Mann: Közellenség)   
Gorácz Anikó: Kisköltségvetésű mágia (Zsigmond Dezső: Boszorkánykör)