Mozikban az Oscar-díjas Paolo Sorrentino várva várt, olasz-francia koprodukcióban készült filmje, a Parthenopé - Nápoly szépe, a Sorretinókban járatos néző pedig minden bizonnyal tökéletesen tisztában van azzal, hogy mire számíthat: meg nem értett, érzékeny humánértelmiségiek és/vagy felső(közép)osztálybeliek olasz virtussal sóhajfilozofálnak az azúrkék sós riviérán. Hullámzó szerkezet, kimerevített pillanatok, amore e morte. Hiszen, ahogy a mellékelt ábra is mutatja (Oscar-díj), ez a forma eddig bejött. 

A néző elvárásaiban ezúttal sem csalódhat. In medias res, Vénusz módjára, a tenger habjaiból előbukkan a nagybetűs NŐ, íme, Nápoly megszemélyesítője, megszületett Parthenopé, akit nem mellesleg éppen úgy hívnak, mint a görög mitológiában, Akhelóosz folyamisten lányát, a szirént, aki az igéző énekével megbabonázott hajósokat zátonyra futtatta. Mivel Odüsszeusz az istenek tanácsára befogta a fülét, ezért rá nem hatott a csábító dala, aminek következtében a nimfa öngyilkos lett. Mivel Parthenopé tetemét Nápoly környékén vetette partra a víz, ezért a város róla kapta ókori elnevezését. Ahogy a mitológiai alak, úgy a filmbéli nő is a vágy titokzatos tárgya Nápoly szimbólumaként. A film foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy tudtunkra adja: ez a nő nem akármilyen, ő bizony gyönyörű, benne aztán van valami (különleges)! A Parthenopét játszó színésznő (Celeste Dalla Porta) kétségkívül rendkívül szép, de kérdés, hogy ebből mi következik, és hogy a szépség misztikuma el tud-e vinni cirka két és fél órát? A válasz az, hogy mikor-hogy. 

Az 1950-től 2023-ig zajló cselekményben – amely főként a főhős sarjadó éveit mutatja be felnövéstörténetként –, Parthenopénak többek között olyan szokásai és tulajdonságai árnyalódnak, mint hogy antropológiát tanul, szeret olvasni, dohányzik, és jók a mellei, persze mondhatnánk, a lélektani megközelítésre és a látásmódjára érdemes helyezni a hangsúlyt, hiszen ettől olyan egyedi, ettől olyan sorrentinós. Azonban nem ismerjük ki, nem tudjuk, mi zajlik benne, mit érez, mit gondol, mik a motivációi. A vonzalma sodortatja férfiról férfira, nézői tekintetről nézői tekintetre. Ahogy ő is, minden karakter komplex, többdimenziós alak benyomását akarja kelteni, holott a legönreflektáltabb szereplők is botegyszerűek: az egyetemi oktató (Silvio Orlando) kissé mufurc, de szerethető, a színésznő (Luisa Ranieri) öntelt és kiégett, a püspök (Peppe Lanzetta) erkölcstelen és egomán, az író (Gary Oldman) meg olyan, mint egy sztereotipikus író: magányos és őszinte, „depressziós és alkoholista”. A szépek meg szépelegnek.  

„Mily sekély a mélység”

A rendező által megírt érzékeny, humoros, filozofikus megjegyzések látszólag megtelítik tartalommal a vásznat, sőt mi több, mintha a jelenetek éppen a magvas meglátások köré épültek volna, az adott szekvencia pedig csak egy apropó volna a bölcsesség kimondásához, mégis, ennek a szentencia-kényszernek a szerkezet esik áldozatul: a röviden felfestett beszédhelyzetek sokszor nem alapozzák meg az olyan mély megszólalásokat, mint amilyenekkel szinte kivétel nélkül minden jelenetben találkozunk. A telítetlen pillanatok kitöltése sokszor valószínűtlennek, mesterkéltnek és erőltetettnek hat. Annak ellenére, hogy az egyes meglátások valóban szépek és ötletesek, a görcsös nagyotmondás lírai(nak ható) kliséket eredményez, ellentétben az Ifjúsággal, az Isten kezével vagy A nagy szépséggel, amikben ezt sikerült kiküszöbölni, mégpedig azzal, hogy a beszédhelyzetek megágyaztak a mondatoknak, így hitelesnek hatottak.

Az eseményláncokba sűrűsödő dramaturgia a spontaneitást támogatja – értjük a miértjét: az életet sem sémák vagy előre megírt narratívák alakítják, hanem a lehetőségekből születő véletlenek, döntések és azok következményei, ahogy ezt már az újhullámos szerzők is tisztába tették. A bökkenő csak az, hogy egy látvány által inspirált, örökérvényű, általános igazság kimondásának rögtönzöttnek kell tűnnie ahhoz, hogy ne legyen papír- és izzadságszaga, viszont itt spontaneitásról nem nagyon beszélhetünk, mert a véletlenszerűséget kiütik a sorsszerűnek ható szentenciák tömbössége és a gondosan megkomponált, szép, gyakran szimmetrikus, Daria D'Antonio munkáját nagyon is dicsérő, pazar beállítások, olykor totálisan hiteltelenítve azt a szituációt, amiben ezek elhangoznak. 

Az esztétizálás esztétizálása

A melegre színezett és fényelt nápolyi utcakölykök tömegét és az azon átvonuló nőt úgy mutatja a kamera, mint ahogy Gautama Sziddhárta nézhetett, mikor életében először látott szegény embert. Az esztétizálást magyarázhatja a film mágikusnak ható aurája, de a film nem akar mágikus realista lenni, mert nem egy fiktív világot látunk, de nem is a valóságot – mágikusnak túl realista, realistának túl mágikus. Az esztétizálás a film egészére kiterjeszthető: végy egy fenséges olasz tájat, Nápolyt, adj hozzá egy mélyen dekoltált, dekoratív nőt, helyezd érzéki, szexuálisan túlfűtött helyzetekbe, add hozzá az antropológia tudományát (de szigorúan csak névlegesen), kevergesd két és fél órán át, s lőn, a fine dining! Szép, szép, de nem laksz vele jól.

Mégis úgy érezzük, itt erős szerzőiségről van szó. Formailag izgalmas, Sorrentinóra jellemző, játékos (slow motionök, kamerába nézések stb.), eleinte szürreálisnak tetsző, a nézőt felkészületlenül érő, a kontextus kibogozására kényszerítő jelenetek találhatóak a filmben, amik egy szokatlan – önmaga által feloldott – logikai feladványt eredményeznek. Például a szerelmes báty „vízbeesései” megelőlegzik későbbi halálát, de ezt eleinte még nem sejtjük: a férfi a sziklaszirten hátradől, ahogy tette ezt korábban is. Snitt. A következő jelenetben a tengert látjuk. Az öngyilkosságnak jó ízléssel, csak az előzményét és a következményét mutatja a kamera, teszi mindezt párhuzamos montázsban, egybemosva a nő szexjelenetét, a férfi halálának extatikus pillanatával, kiemelve, azok elválaszthatatlanságát. Az 1+1=3-at kiaknázó jelenet gyönyörűen szemlélteti a szerelemi csalódást: a nő a tengerben született, a férfi abban vet véget életének. Noha mindebből nemigazán következik más, minthogy Parthenopé szomorú lesz, és hogy „Az öngyilkosság mögött rejtőző antropológiai okok” címmel akarja megírni leendő szakdogáját. (Elvégre érzékeny, intelligens, nőről van szó!)

Parthenopé titokzatossága az egekben. Csak hát emiatt nem megy a vele való azonosulás. A nővel szemben, A nagy szépség főszereplője nem árult zsákbamacskát: egy szerethető író, aki megcsömörlött az életben. Vagyunk ezzel így. Parthenopé misztikuma csábít, csábít, de a kiismerhetetlensége miatt más tulajdonságával nem igazán tudunk menni. Az állítólagos (és kissé ellentmondásos) nagy intellektusa, ártatlansága és földöntúli szépsége nem teszi emberivé, azaz tökéletlenné.

Az érintőlegesen beemelt, fontos, a szépség nehézségeit, a szerelmi öngyilkosságot, az abortuszt, az egyházkritikát, Észak- és Dél-Olaszország feszítő viszonyát pedzegető témák közül pedig nem nagyon bomlik ki olyan, amiből következne bármi, akárcsak a főszereplő lelkivilágát komolyabban befolyásoló tényezőként. 

A Parthenopé - Nápoly szépében megvannak mindazok a formai és tartalmi elemek, amelyek, a korábbi, igencsak jól sikerült Sorrentino-filmeket is jellemezték, de kérdés, hogy van-e még szufla a rendezőben, mert a szépség és a fiatalság visszatérő motívuma, a tengerparti kókadó torzó fejek, a parázsló cigarettavég, a versailles-i hintó, az élő pornó, a bugyiszaglászás és egy jó női test még nem a legerősebb muníció egy közel két és fél órás mozihoz.

Gránicz Maja