Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
A Dániában gyakorta „vad gyereknek” titulált rendezőegyéniség, Nicolas Winding Refn debütmozija, az 1996-os Elátkozott város (kultkörökben ismertebb címén: Pusher) című nyers, kisrealista gengszterdráma nemcsak otthonában, de nemzetközi vizeken is hatalmas kritikai, valamint anyagi sikert ért el. Innentől kezdve az ítészek és a rajongók egyaránt lélegzetvisszafojtva várták a direktor újabb dobását, így született a Vérveszteség című, részben önéletrajzi jegyeket is felvonultató karakterdráma, amely jórészt az előző munka színészeit sorakoztatja fel, név szerint Kim Bodniát, Mads Mikkelsent, Zlatko Buricot és Levino Jensent. Az 1999-es második mozi a velencei filmfesztiválon kezdte meg útját, majd 2000-ben a szarajevói filmfesztivál publikuma is beülhetett rá – ám az utóbbi mustrán hiába nyerte el Refn az új tehetségeknek járó FIPRESCI-díjat, alkotása sajnálatos módon hosszú időre fű alá került. Körülbelül egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy lassanként újra a felszínre kerüljön a Vérveszteség, természetesen az immár trilógiává duzzadt Pusherrel együtt. A Bronson sikere (kiegészítve Tom Hardy zseniális őrjöngéseivel), illetve az erősen megosztó viking-trip, a Valhalla Rising híre szépen lassan a korábbi Refn-ámokfutások előbányászására késztette a filmfalókat (a hatalmasat bukó, és a rendezőt óriási adósságba sodró Fear X-et is beleértve, lásd Phie Ambo dokumentumfilmjét, a Gamblert), hogy aztán a két évvel ezelőtti független amerikai bűndráma, a Drive végleg bebetonozza helyét a nagyformátumú szerzők panteonjában. Ám ez már egy másik történet.