Jean-Pierre Melville a francia gengsztermozi megújítója és a háború utáni francia filmgyártás első szerzői filmese volt. A producer-író-rendező kedvenc műfajának a bűnügyi filmet tartotta. A negyvenes évek amerikai alkotásainak hatására egyéni stílusú, senkivel nem összetéveszthető mesterműveket készített.
Különös univerzum Melville-é: hősei hátborzongatóan hideg világban mozognak – valamennyien rendőrök vagy gengszterek, akik kényszerpályán, szorongató kilátástalanságban teljesítik be küldetésüket. Ezekben a már-már szertartásosan lassú, borongós hangulatú, mélabús bűnügyi történetekben nincs helye az érzelmeknek,- csak férfibarátság, bűnözői tisztesség, hűség és árulás létezik. Az alvilág egyetlen, nagy törvénye, amely erkölcsileg megkülönböztet jó és rossz embert: a betyárbecsület. Aki ezt megszegi, megbocsájthatatlan bűnt követ el. Ez Melville filmjeinek egyik állandó, visszatérő motívuma.
Színesben forgatott filmjeiben valójában nincsenek színek, csak fekete, fehér és acélkék tónusok. A fordulatos történetek középpontjában a legtöbbször kedvenc színésze, Alain Delon áll. A rendező férfiideálja, legjobb barátja, „pótfia” ezekben a mozidarabokban nyújtotta legendát teremtő, legjobb alakításait. Szigorúan összehúzott szemöldökű, lélegzetelállítóan jóképű, feszülten sima arcú hősei bevonultak a filmtörténetbe.
Melville krimijeiben alig van párbeszéd és kísérőzene, csak a borongós képeknek, a felnagyított arcoknak és szemeknek van jelentősége. A fordulatos sztori, a csattanós dialógusok és a szereplők különleges egyénisége köti le a nézők figyelmét. Ezekben a szomorú történetekben a tragikus befejezés elkerülhetetlen. A hősök – pontosabban antihősök – elbuknak, a legtöbbször meghalnak. Aki szereti a hangulatos krimiket, biztosan kedvencei közé sorolja Melville alkotásait.
1917 október 20-án, Párizsban született. Eredeti neve: Jean-Pierre Grumbach. Iskolái elvégzése után két évig áruházban dolgozott, majd 1937-től hivatásos katona lett. Végigharcolta a második világháborút, Franciaország felszabadításakor tért vissza hazájába. Leszerelése után amatőr 8 mm-es és 16 mm-es filmeket forgatott. Rajongott a moziért: kedvencei a negyvenes évek amerikai gengszterfilmjei, John Huston és Humphrey Bogart közös alkotásai voltak. Korábban fényképészetet is tanult, leszerelése után választotta a filmrendezői pályát.
1945-ben saját filmgyártó céget alapított, Société Melville Productions néven. Ekkoriban már művésznevét viselte, amelyet a Moby Dick szerzője tiszteletére vett fel. Első nagy sikerét 1949-ben, első nagyjátékfilmjével, A tenger csendje című Vercors-regény adaptációjával aratta. Időnként színészi feladatokat is vállalt, saját filmjeinek pedig univerzális szerzője, producere, írója, rendezője és vágója volt egy személyben.
1950-ben Jean Cocteau Vásott kölykök című regényét filmesítette meg, majd 1955-től többségben krimiket forgatott: Bob nagyban játszik (1956), Két férfi Manhattanben (1959). Utóbbi nem titkolt tisztelgés volt kedvenc rendezője, John Huston és az amerikai film noir előtt.
A hatvanas évek elején teljesen kialakult saját, egyéni stílusa. A bűnügyi történetek mellett szívesen dolgozott irodalmi művekből. Egyik maradandó alkotása a Léon Morin, a pap (1961) című dráma volt, a fiatal Belmondo emlékezetes főszereplésével. Az elismerő kritikák hatására újabb két közös filmet forgattak: A spicli-t (1962) és az Idősebb Ferchaux (1963) Simenon-regény adaptációját.
A Lino Ventura főszereplésével készített A második nekifutás (1966) mérföldkövet jelentett a pályán. Ebben a gengszterfilmben kristályosodott ki Melville különös világa: a bűnözők abszurd erkölcseinek hatására a társadalom elvei darabokra hullnak. A krimi, amely egyszerre volt művész-, és közönségfilm, osztatlan kritikai elismerést és egyben nagy anyagi sikert is aratott.
„A filmjeim álmok…” - nyilatkozta Melville, aki sorra ontotta jobbnál-jobb bűnügyi filmjeit. Kicsiny stúdiójában egy pillanatra sem állt meg az élet: íróasztalfiókjában 22 (!) saját kezűleg írt forgatókönyv tornyosult.
Alain Delon már feltűnése óta szimpatikus volt a rendezőnek. A színész első filmjének 1957-es bemutatója után egy étteremben találkoztak először. Melville odament a vakító kék szemű fiatalemberhez és megkérte, hogy írja be a nevét a noteszába. „Ez a fickó még fantasztikus karriert fog befutni!”- mondta a rendező a barátainak. „Nem túl gyakran fordult elő velem, hogy embereket kértem meg, hogy írják be a nevüket a határidőnaplómba, de minden egyes alkalommal, amikor megtettem, azokból az ismeretlenekből sztár lett.”
1963-ban Delon számára írta A szamuráj forgatókönyvét, de a színész hollywoodi vendégszereplése miatt látatlanban visszautasította. Négy évvel később Delon már ismét hazájában dolgozott, mivel amerikai turnéja nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Amikor megnézte Melville A második nekifutás című krimijét, sietve megkereste a művészt a korábbi filmtervvel kapcsolatban. Melville olvasni kezdte neki A szamuráj forgatókönyvét, de a sztár rövidesen félbeszakította: „Kilenc perce olvassa a történetet, de eddig még egyetlen párbeszéd sem hangzott el. Ezt csinálom, és semmi mást…”
„Ezt a filmet senki mással nem tudtam volna megcsinálni, csak vele. Erről annyira meg voltam győződve, hogy amikor 1963-ban visszautasította, egyszerűen a fiókomba dugtam a sztorit, addig a napig. És eljött a nap…”-nyilatkozta Melville.
A szamuráj megújította a gengszterfilm műfaját, legendás képsorai bevonultak a filmtörténetbe.
„Megy egy magányos férfi az utcán, sietős léptekkel, zsebre dugott kézzel, felhajtott gallérral, kalapját mélyen a szemébe húzva. Merev, kifejezéstelen arcából jóformán csak hideg, kifejezéstelen szemei látszanak…” - Ilyen volt a Melville megálmodta Jeff Costello, a mozi egyik leghíresebb bérgyilkosa, megformálója, Alain Delon pedig élete talán legnagyobb alakítását nyújtotta a szerepben. De nemcsak a képsorok, a dialógusok is örökzöldek maradtak: „Sohasem veszítek, valójában soha…” - mondja Delon a filmben, és a mondat civil életére is igaz lett. A szamurájjal rátalált filmbeli imázsára, a vonzó bűnözőre, amellyel sikert sikerre halmozott.
A szamuráj egy életre összekötötte a rendezőt és a főszereplőt: a Delon-Melville- barátság a francia film világának leghíresebb kapcsolatai közé tartozott. Delon apjaként tisztelte, példaképének tekintette a nála csaknem húsz évvel idősebb direktort, aki mindig nagy szeretettel nyilatkozott kedvencéről: „Nagyon különleges kapcsolatban állok Alainnel. Ő a legszebb francia férfi és a legokosabb színész napjainkban. Úgy viszonyulok hozzá, mintha az öcsém lenne..., vagy inkább a fiam.”
A szamuráj után kettősük A vörös körrel (1970) tért vissza. A főbb szerepeket Melville kedvenc sztárja mellett Bourvil, Yves Montand és Gian Maria Volonté játszották. Az utolsó nagy ékszerrablásról szóló történet a melville-i világ összefoglalása. A tökéletes bűntény sikerül, de a három gengsztert elárulják, és menekülés közben a rendőrök lelövik őket.
A vörös kör óriási kasszasiker lett a francia mozikban, ugyanakkor a kritikusok is lelkesedtek érte.
„Sok-sok hónapot töltök a filmjeim előkészítésével. Sokszor évekig írok egy forgatókönyvet. A vörös kört háromszor dolgoztam át, míg végül az utolsó változatot mutattam meg Alainnek. Mindent megtervezek papíron, a kamera-beállításokat, és mozgatásokat is – sohasem rögtönzök. A legjobban azt szeretem, amikor az éjszaka közepén írhatok, akár hajnali háromkor is. A forgatást már közel sem szeretem annyira. Ha lenne egy ikertestvérem, rá bíznám a rendezést.” - nyilatkozta a mester 1970-ben.
A melville-i világ legfőbb jellemzője a barátság és árulás összeütközése. A szamurájban Jeff-nek azt a nőt kell megölnie, aki segíti. A bérgyilkos helyette inkább saját magát lövetteti le, így öngyilkossággal állítja helyre a becsületét. A vörös körben az egyik bűnözőt a gyerekével zsarolja meg a rendőrfelügyelő, és az feladja társait, hogy megmentse őt. Utolsó filmjében, az Egy zsaruban a főszereplő legjobb barátja a bűntényt elkövető banda vezére. A rendőrnek választania kell, hivatása és a barátság között – ő az előbbi mellett dönt.
Jean-Pierre Melville, a gengszterfilmek királya mindössze 13 filmet rendezett, ám ezeknek legalább a fele örökzöld klasszikusnak számít. Civil életében csendes és visszahúzódó ember volt, noha külsőleg úgy nézett ki, mint egy amerikai gengszter: állandóan óriási cowboykalapot és fekete napszemüveget viselt.
Az Egy zsaru főszerepét ismét Delon játszotta. A színész a forgatás során állandóan változtatásokat javasolt, de mestere ragaszkodott a saját elképzeléseihez. Harmadik közös munkájuk kölcsönös sértődéssel ért véget, de néhány hét múlva gyorsan kibékültek, és barátságuk ismét a régi fényében tündökölt.
1973 augusztus 2-án Melville egy hirtelen szívrohamban, még a premier előtt elhunyt. Az Egy zsaru, ez a félelmetes, valótlanul hideg kék tónusokban megfestett gengszter-melodráma méltó befejezése volt sikerekben gazdag, emlékezetes pályafutásának.
