Vasárnapi színi matinék leányszíveinek megdobogtatójára, Az ember tragédiájának Ádámjára záródik rá a vérszívó gróf, Drakula szerepe Hollywoodban.

Tennen véred csöpögve dűl
agyaraid s ajkad közül,
majd visszaszöksz sírodba, hogy
ifritek s gulok közt forogj,
míg tőled mind meg nem riad,
te náluk is borzalmasabb!

(A gyaur)

Lord Byron elbeszélő költeményéből való a mottó (Molnár Imre fordításában). Ama nevezetes genfi tó menti költői versenyen írta Byron, ahol Mary Shelley halhatatlansága megkezdődött versenybe írott kísértetregényével, a Frankenstein cíművel, s ahol a lord háziorvosa, nyűgös útitársa és testi jóbarátja, Polidori versenydarabként megírta A vámpírt, sok utóbbi színpadi és mozi-vérszívó őselődjét, az akkor már Lord Huthwein néven szereplő pro-Drakulát. Byron volt rejtett modellje Shelleyné rémregényének és Byron volt a vámpír Polidori doktor rajongva gyűlölő rémségében. Magának a Londonból éppen erkölcsbotránya elől Svájcba menekült lordnak csak a fenti hat sorra telt. Elakadt. Megriadt. Beleunt. Utóbb beillesztette a töredéket elbeszélő költeményébe.

Byron svájci menekülő vakációjának irodalmi eredményei évszázaddal később alapjaiban megváltoztatták egy emigráns magyar színész életét. Lugosi Béláról ma többet tudnak a világ bármelyik filmkedvelő országában, mint szülőhazájában. Ismerik nevét. Hozzátartozik a mozimitológiához. Idehaza elfelejtkeztek róla. Nemzedékek úgy nőttek föl a mozik nézőterén, hogy nem látták egyetlen vámpírfilmjét sem. Szabadkától a Nemzeti színpadáig negyedszázados színiiskoláját a közönség előtt végzi esténként 1898-tól 1920-ig. Kijárja a vidéki vándorszínészetet. Énekel karban. Szaporítja a tömeget tragédiákban. Virít operettbonvivánként és alakít jellemszerepet. Naponta mást játszik, ahogy a színházi szükség diktálja.

Harmincnégy éves, amikor bezárul mögötte a Nemzeti Színház. Sosem jelenik meg a számára sokat jelentő színpad deszkáin: mentenie kell a bőrét. Körözik a kommün bukása után. Hitte: Magyarország ünnepelt színésze lesz, de lábát többé be sem tette hazájába.

Színészi dicsőség a Nemzeti tagjának lenni, habár Lugosi kedvelt, de nem jelentős amorózója a színháznak. Hevesi Sándor Görögtűzében alakított szerepéről így ír Kosztolányi: „Lugosi Béla délceg jelenség, a frakk úgy áll karcsú termetén, mintha ráöntötték volna, s láttára a nézőtér hangosan felsóhajt, de vajon ki hiszi el ennek az egyébként kellemes embernek, hogy civilben genfi egyetemi tanár? Nem, ő mindvégig csak igen csinos, magyar hősszerelmes.” (Pesti Napló, 1918. május 4.)

Hevesi Iván szerint, ami a némafilmszínésznőknél az affektálás, az a férfiaknál a pózolás. Lugosi előkelő magatartása, amerikai filmszerepeiben látható transszilván kényúrisága a századfordulón adott francia társalgási darabokon edződött. Mégpedig elsősorban magyar vidéki színpadokon, a kóbor színészet színikerületeiben kiszolgálójaként parlagi közönsége ízlésének és úrhatnámság-igényének.

A legpallérozottabb értelmiségi publikum is zavarba kerül a színészet megítélésekor. A nagyközönség azt hiszi nagy színésznek, aki hosszú szövegeket mond a színpadon, a legtöbb ideig tartózkodik a színen, szép ruhákat visel, neve elől áll a falragaszokon és zárkózott előkelőséggel viselkedik. Kialakítottak hát a színészek ezért egyfajta bamba gőgöt, uraskodó magaviseletet. Főszolgabíróknál főszolgabíraibban jártak-keltek. Széchenyi flegmáját használták. Podmaniczkyként öltözködtek. Sándor Móricként duhajkodtak és Andrássy grófként szerettek. Ennek a magatartásnak legelfajultabb mintapéldánya Jávor Pál, a földnélküli magyar úr szerepbe testesítője.

S Lugosi Béla volt egyik előképe. Vasárnapi matinék leányszíveinek megdobogtatója. Filmen a latin szerető. A skandináv álnevű – Olt Arisztid –, eredetileg Blaskónak született Lugosi. A szakadatlan derékvonal fölött tartott novilis csuklókat, a szélesívűen parancsoló taglejtéseket, a pózolást átszivárogtatta rémalakjaiba, őrült tudósaiba és démonikus orvosaiba, egzotikus varázslóiba és intellektuális bűnözőibe. Drakula sokféle variációjába és színészi permutációjába. Pózolása személyes jelrendszerként működött. Tartósan megmaradt hazai színpadokon, mivel pózai, uraskodásának gesztikus jelrendszere nem kizárólagosan színészileg előállított hatáselemek voltak, hanem a művésznek világtól elborzadó védekező magatartása érződött ki belőlük.

Hányszor kell újrakezdeni az életet?

Színésznek sokszor. Balszerencsés színésznek évente. Lugosi nem volt szerencsés színész pályája kezdetein. Évente átszerződött másik vidéki társulathoz. Amikor némi hírnévre tett szert kisebb magyar városokban, sikerült szerződést szereznie a fővárosban, majd a Magyar Színházban vergődte föl magát a színlap élére. Látszólag sikerült. Magához engedi az akkor legelőkelőbb intézmény, a Nemzeti. (…)

Megjegyzendő: Lugosi első Nemzeti-beli évada – az 1912/13 – az első színház utolsó szezonja. Nyáron bezárják a színházat. Végleg. Utóbb ledöntik az épületet. A Nemzeti ideiglenesen átköltözik a Népszínház épületébe. Ötven évig lesz ott albérlő. Lugosi feje felől lebontják még a színházat is.

Az új épületben cammog csak előmenetele. Nem túl elégedett színészsorsával. Amikor kirobban a világháború: önként jelentkezik katonának, jóllehet, mint az állami színház tagját, mentesítették. Katonaszerepre vágyik. Egyenruhában mihamarost sikere lesz: hősi halott hírét költik az újságok.

„Hat hónapig verekedett északon és délen. Az elegáns szalonszínészből szakállas, bajuszos marcona katona lett, aki legfeljebb gépfegyverek kattogásában álmodozhatott a tapsról. A hatodik hónapban aztán egy ilyen tapshoz hasonló gépfegyver kattogásához túl közel jutott és súlyos sebével került fel egyik fővárosi kórházba. Néhány heti ápolás után azonban újra talpra állt s most a változatosság kedvéért a szerb és orosz front után az olasz fronton ’dolgozott’, sok hónapon át. Végül is az idegei mondták fel a szolgálatot és súlyos betegen került kórházba. Most pedig, tartósan szabadságolták.” (Színházi Elet, 1916/14. sz. 11-12. oldal.)

Kerüljük most ki a Tanácsköztársaságban eljátszott politikai szerepét, a Színészszakszervezet megalakítását. Ugorjunk vissza az időben!

1902. december 29-én a Trilby Geckóját alakítja Szabadkán. Fontos szerep a darabban. Fontos szerep Lugosi pályáján. George Louis Palmella Du Maurier – a Manderley-ház asszonyát és a Madarakat író Daphne Du Maurier nagyapja – 1894-ben írta a delejező tekintetű szélhámos regényét. A rákövetkező évben Paul M. Potter dramatizálja a sikeres ponyvát. A kölcsönökből tengődő, lakbérhátralékos, nagyravágyó zongorista Svengali megkaparintja és hipnotikus rabságban tartja Trilbyt, a Párizsban élő vasalónőt, ifjú festők szerelmetes modelljét. Svengali elválasztja szerelmétől és baráti körétől, hipnózis alatt tartva világsikereket arató koncerténekesnőt varázsol belőle. A nem túlságosan ügyes melodráma hihetetlen érdeklődést kavar a századfordulón. Ez lett a Vígszínház első nevezetes sikere. Hetvenszer adták a Lipótvárosban. Bekalandozta a vidéki színpadokat is. A darab valamennyi szereplője megkettőződik. Nemcsak az ébren lévő és álomittas Trilby, hanem a toprongyos Svengali is, aki majd a harmadik felvonásban frakkban és mellén kitüntetésekkel pompázik. Megkettőződik Gecko, a hegedűs, Svengali szolgája, famulusa. (…)

Az egy test két lélek hasadttudatúsága gyakran működik majd a Lugosi megtestesítette filmtörténetekben. A két én. Az őrült hipnotizőr, vagy elmeháborodott tudós, eszement orvos, aki hatalmában tart egy ártatlanságot, világuralomra tör varázsereje birtokában. Félszáz film tükrözi majd a Trilby képét Lugosi körül. Jónéhányban a szörnyeteg szolgája lesz Lugosi, aki asszisztál a gonosztettekhez, kiszolgáltatottan szemléli ura galádságát.

A Trilby figyelmeztet rá, hogy a hatalmi tébolyultak nem kizárólag a német némafilmekből érkeztek.

Lugosi húsz éves, amikor Geckóval sikert arat. A Trilby-motívum végigkíséri majd pályáján. Talán az egyszer megtalált eszközöket kívánja tartósítani? Gecko jó szerep. Akad benne színészképzeletet fölgyújtó, hétköznapokon túlemelkedő különlegesség. Félelmetes, eközben maga is rabságban tartott kiszolgáltatott. A szereposztói végzet vagy jószimatú ráérzés hívta ki Lugosi énjéből a kellő színeket? Vagy fordítva esett a dolog? Az igazi kérdés: miként raktározza el a színész a sikerrel megtaláltat? Miként őrizte meg emlékezetében húsz éves korában személyiségéből előhívott eszközöket és hogyan rakódott alapszínére a társalgási darabok elegáns magatartásának úriassága, hogyan keverte ki a fiatalon megteremtett két vonásból a későbbi, sorozatban előállított rémfigurákat?

Nincs még harminc – még ha elfogadjuk a lexikonok állította 1882-es születési évet –, amikor Debrecenbe szerződik hősszerelmesnek.

December elsején Lugosi Ádámot adja a Tragédiában. „Miltiadest és Keplert úgy tönkretenni egyetlen Ádámtól sem láttuk még” – írja a Debreczeni Független Újság. Adámot csaknem mindenütt s mindvégig a paradicsombeli ősember naiv, istenfélő, magában nem bizakodó, bátortalan emberének ábrázolta. Lugosi önállóan végezte a szerepen való munkát. Ádámot minden alakváltozásában ősembernek ábrázolni önálló szerepvélemény, érdekes eltervezés. Ma úgy mondanánk: koncepció. (1923-ban, a New York-i 350 East Olst Street alatt működő Magyar Munkás Otthonban megrendezi a Tragédiát. Akkor már Lucifer szerepét osztja magára.)

November 6-án, vasárnap este eljátssza Byron Manfredjának címszerepét. (…) Lugosit a recenzens kielégítőnek tartja az égiekkel küzdő Manfredként. „Fiatalos erővel, dacos szenvedéllyel” játszott. A „magaemésztő Manfred alakjában tompa, ereje vesztett, visszahanyatló, csöndes ember volt, koturnusban botorkáló színész, aki örül, hogy a hosszú és nagyon mély gondolatrajokon minél hamarabb túl lehet... Lugosinál sok rosszabb és sok különb beszélt már a közönség előtt.” (…) Az ítész hozzáteszi még Lugosi javára: „Manfred-tanulmányának legértékesebb helye: a sátánokkal való végküzdelem volt.”

Manfred elátkozott lázadó. Kihívja a titkos szellemeket, eleveneket-holtakat, szembeszáll erkölccsel, vallással. Nyugtalansága űzi ellenefordulni a világgal. A mindenséget kívánja és a megsemmisülést nyeri el.

Lugosi szerepválasztása kivételes ujjlenyomat. Nem ráosztották a szerepet. Saját maga hívta ki a könyvtárból az önmegfogalmazás lehetőségét. Manfred a szeretett Lady Astarte halálát okozta. Az egyetlen, akit szeretett – halott. Valamennyi élőtől iszonyodik. Gőgösen magabízó elveszett gyermek.

A túlvilággal társalkodó, a szellemek vitapartnere, a roppant belső hatalommal bíró elárvult gyilkosban rátalált legszemélyesebb mondandóira.

A színészet mimezis. Három csoportba osztható a színésztársadalom. 1. Amikor a színész a színészetet utánozza. Vagyis amikor a színész önmagát ismert színészeti minták nyomán szeretné megvalósítani. 2. A színészet a valóságot utánozza. Megfigyelt magatartásformákat, életből ellesett típusokat újraalkot szerepeiben. 3. Végül az önálló mondanivalóval bíró erős nagy színészek, akik a társadalom rájuk tett hatásai következtében roppant irodalmi előképeket utánoznak. Lugosi ezen nagy tragikusok közé trenírozta vidéki éveiben magát. Ráismert központi szerepérdeklődésére, magából előfogalmazandó, személyes közlendőire.

A gőgös elmagányosult, a világgal dacosan szembeforduló éntúltengése a kísérleti évek után rémszerepek szériájában testesülhetett meg.

A debreceni hősszerelmes elkényeztetett kiváltságosságában kizsarolta azt is, hogy vidéki színháznál szokatlan alapossággal készülhetett el a Manfred. Sorsalakító választás. Különösen, ha arra gondolunk, hogy negyed századdal később rázáródik a vérszívó gróf szerepe Hollywoodban, az a kihívó tragikus szörny, aki a Lord Byron svájci vakációja során megesett irodalmi verseny mellékterméke.

Molnár Gál Péter (Filmvilág, 1996/10.)

A cikk újraközlésének apropója: a Filmvilág blog is támogatja a Magyar Narancs szerzőinek kezdeményezését, miszerint viselje egy budapesti utca Lugosi Béla nevét.