Hálás feladat összegzőt írni, ha nagyjából negyven cím kapásból beugrik az embernek. A kínálat izgalmas és változatos, manapság tényleg bárhonnan felbukkanhat egy-egy váratlan remeklés. A hagyományosan erős nemzeti filmgyártások mellett ebben az évben számomra az amerikai függetlenek okozták a legkellemesebb meglepetéseket. Az indie-szcéna egyre komolyabb alternatívája a hollywoodi rendszernek, és már nemcsak a stúdiók kisebb alvállalkozásaira bízott produkciók, a nevesebb szerzők filmjei vagy a keserédes tragikomédiák készülhetnek el. Idén jó néhány érdekes műfaji darab futott be, a magyar szinkronnal elrontott Éjjeli féreg és A harag tüze mellett a Lételem, a Cheap Thrills, a Coherence és a méregerős Blue Ruin alkotói is leharcolt receptekbe leheltek új életet. Mellettük az Az első igazi nyár, a Szerelemre hangszerelve, a Mielőtt meghaltam vagy a The One I love remek ellenpéldái voltak a futószalagon gyártott, sablonos álomgyári giccsnek. Ezek után nyilván nem véletlen, hogy a felsoroltak után a tízes listámra öt (!) független amerikai produkció kerülhetett fel.

Az indie-mezőny bővülése és növekvő zsánertudatossága önmagában is örömteli fejlemény, de a műfajok vérfrissítése és a fajsúlyosabb mozik gyártása azért is különösen fontos, mert Hollywood az utóbbi időben épp ezeket hanyagolja. A stúdiók döntéshozói kerülik a közepes költségvetésű midcult-alkotásokat, inkább a gigászi látványosságok és a kimondottan olcsó, sziklaszilárd tervek kapnak zöld utakat. A Stretch sorsa kimondottan árulkodó, hisz a kész filmet pontosan azért dobta az Universal, mert a stúdió túl kockázatosnak tartott egy nem hagyományosan panelekből épített komédiát. Ebben a biztonsági játékra törekvő környezetben a használt öntőformákon kívül film mintha csak úgy készülhetne, ha díjesélyes témát pedzeget (12 év rabszolgaság), vagy a rendező neve márkanévként virít a stáblistán.

David O. Russell és David Fincher jó rendezők, de az idei munkáikból (Amerikai botrány, Holtodiglan) hiányzott az a bizonyos plusz, ami a legjobb alkotásaikat jellemezte. Scorsese remeklését (A Wall Street farkasa) csak a tavalyi listázás után láttam, Spike Jonze sokat elemzett románca (A nő) nagy csalódás volt. Ha már neves rendezőket sorolunk, a “félfüggetlen” Wes Anderson filmje (A Grand Budapest Hotel) rendben volt, de az ilyesmi már álmában is megy neki, így nem tudtam annyira lelkesedni érte. A New York-i örök kívülálló Jim Jarmusch vámpír-románcát (Halhatatlan szeretők) kissé modorosnak éreztem, viszont a szokásos körök ellenére is nagyon tetszett Alexander Payne tipikus amerikai története, a Nebraska.

Hollywood nehéztüzérsége, a multiplex-kompatibilis blockbuster hozta a kötelezőket, és ha csak halványan is, de reménykeltő trendek rajzolódnak ki. A 3D végre egyértelműen visszaszorulóban van, jó ötletek (A holnap határa), okos forgatókönyvek kerülhetnek vászonra  (A majmok bolygója - Forradalom), ígéretes alkotók (A galaxis őrzői - James Gunn) jutnak lehetőséghez. A Csillagok között felvillantotta a Spielberg-féle pozitív mesék erényeit, A Lego kaland megmutatta, miként lehet kreatívan kizsákmányolni egy bejáratott terméket. Még a Herkules és a Noé sem okozott csalódást, mégis árulkodó, hogy a legnagyobb idei filmélmények között nem szerepel egyetlen blockbuster címe sem.

A nemzetközi szintéren hagyományosan magasan van a léc, a jól működő nemzeti filmgyártások pontosan érzik a couleur locale és a globálisan is érvényes dilemmák megfelelő arányát. A Titanicon vetített norvég Vakon invenciózus metamozija az idei év egyik alulértékelt alkotása. A The Babadook és Snowpiercer legalább olyan univerzális mozik, mint a Død snø második része vagy a Fák jú tanár úr! meglepően jó német komédiája. A Borgman, a Frank, a Kálvária, a Locke, az Enemy vagy a Leviatán szintén kiválóak voltak, sőt, ez a sor végre magyar mozik címeivel is folytatható. A berni követ mellett a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan is olyan, hogy bármelyik külföldi ismerősömnek is nyugodtan merném ajánlani.

Egy tízes listán már csak definíció szerint sem szerepelhet tizenöt cím, így vérző szívvel kellett lehúznom a masszív atmoszférájú Országúti bosszút, a Piszkos pénz éjsötét moralitásdrámáját és az Eszeveszett mesék rendkívül szórakoztató szatirikus tablóját. A 20.000 nap a Földön inspiráló portréja kizárólag azért maradhatott le, mert korábban befutott egy még komplexebb dokumentumfilm. Sokat elárul az idei termésről, hogy végül Jonathan Glazer utánozhatatlan hangulatú remeklése (A felszín alatt) sem fért be a legnagyobb filmélmények közé.

Íme tehát a lista, helyezés nélkül, szigorúan ABC-sorrendben:

Apáim története

A film egymásnak ellentmondó visszaemlékezései élesen rávilágítanak a tényszerű történések és a személyes igazságok, vagyis az objektív és szubjektív értelmezések összebékíthetetlennek tűnő ellentmondásaira. Izgalmas és elgondolkodtató dokumentumfilm azokról a történetekről, amiket elmesélünk egymásnak – illetve azokról, amelyekről mélyen hallgatunk.  

Az eltűnés sorrendjében

A film esszenciális töménységű összegzése az “északi noir” eddig elért eredményeinek. Az éjfekete humor és a finom polgárpukkasztás termékeny ellentmondásba kerülnek a tisztes jólétben unatkozó északi polgár mítoszával. A sűrű csendben eldördülő pisztoly, a vakítóan fehér tájban éktelenkedő hulla hatásos kontrasztokat alkotnak. A rezignált hókotró véres bosszúhadjárata pokolian szórakoztató.

Az üldözött

A film csavaros kémthrillerként, a terror elleni harc kritikájaként és kiábrándult kafkai látleleteként is működik. A szövevényes ok-okozati láncolatban az ellenfél kiléte, a jók morális felsőbbrendűsége erősen kérdőjeles, a nyugati demokrácia egyes értékeit gond nélkül feláldozzák a törékeny biztonságérzet oltárán. Anton Corbijn, John Le Carré és Philip Seymour Hoffman együttműködése hibátlan.

Cold in July

Fehér Statson-kalapos magánnyomozó, Carpenter szintifutamait idéző kísérőzene és sűrű, neonfénybe áztatott atmoszféra: mintha egy elfeledett VHS-csoda bukkant volna elő a semmiből.

Lavina

A film talán kirkegaard-i komédiaként jellemezhető a legjobban. Egyszerre szatíra, morbid társadalomkritika és súlyos egzisztencialista látlelet egyben, így a morbid családi vígdráma a skandináv mozi legnemesebb hagyományait egyesíti magában.

Llewyn Davis világa

Az önmagába záródó történetben hősünk anti-Odüsszeuszként sodródik az árral, a szándékosan túlzó fordulatokat és groteszk mellékfigurákat ugyanazzal az egykedvű beletörődéssel fogadja. Szimbolikus utazása során végig önmaga elől menekül, a hétköznapi ember és a művészi alteregó egymás ellen dolgoznak, a film mégsem a művészi zsákutcáról mesél. Az elképzelt énekes-gitáros keserédes portréja mögött a teljes Coen-univerzum felragyog.

Sráckor

Linklater lenyűgöző mozgóképes kísérlete elsősorban a felnőtté válást szerette volna dokumentálni, de közben tetten éri azt a láthatatlan folyamatot, ahogyan az átlagos pillanatokból összeáll az életünk története.

The Guest

Egy fanatikus filmőrült sem áshatott volna elő ennél autentikusabb csodát a tékák mélyéről, a VHS-rajongók akár pezsgőt is bonthatnak. Nincs tökéletes mozi, de ez a film közel jár hozzá.

True Detective (alias A törvény nevében)

Kakukktojás, mert sorozatról van szó, ha viszont a játékidőt és az epizodikus tagolást nem nézzük, produkciós értékét, képi világát, történetvezetését és a színészi játékot tekintve a mű semmiben sem marad el egy mozitól, sőt. Az eredményeket és a sikert látva egyértelműnek tűnik, hogy a két médiumnak előbb-utóbb találkoznia kell. Jönnek a vászonra forgatott szériák vagy filmeket kísérő, kiegészítő mini-sorozatok?

Whiplash

A jeleneteket a színészi játék és a zene összhangja vezérli, a kamera mozgása, a plánok változása életre kelti a hangjegyeket. Hitchcock legendás cintányér-ütése óta nem volt ilyen izgalmas egy koncert, de a mester és tanítvány küzdelmét látva a Dühöngő bika híres képsorai is beugorhatnak.