Az év, amikor a pacal matrjoska-monstrum besokallt (A szer). Az év, amikor Sebastian Stan a mennybe ment (The Apprentice, A Different Man). Az év, amikor fény derült Mészöly Anna kettős életére: míg nappal magyar kisiskolásokat okított (Fekete pont), éjjel a meggyötört ábrázatú Adrian Brody pöcörőjét tutujgatta (A brutalista). Miféle egészestés mozgóképek emelték még az idei esztendő fényét, amelyek érdemesek a figyelemre? Alább következik egy rangsorolás nélküli toplista:
Kék Pelikan
Csáki László első egészestés animációs filmje, a Kék Pelikan magyarabb, mint a Hadik vagy a Most vagy soha!: mélyebbre ás a néplélekben és merev pozőrködés helyett lezser játékossággal, remek humorral, ugyanakkor nagyfokú pontossággal mutat meg valamit a magyarok lebírhatatlan szabadságvágyából és a szürkezónákat kedvelő, stikában minden akadályt agilisan kikerülő mentalitásából. Ráadásul mindezt nem hatalmas költségvetéssel és még annál is hatalmasabb propagandakampánnyal éri el, hanem minimálbüdzsével és egy kicsiny, ám annál lelkesebb és elhivatottabb stábbal (köztük Csáki saját tanítványaival a METU-ról). Üdítő jelenség, hogy nem kell rá finomkodva azt mondani: „magyar filmhez képest jó” (ennek a kurrens társadalompolitikai reflexióval feldobott változata a Nagy V. Gergő-i „Fontos Film”), ugyanis nemzetközi mércével is kiemelkedő, ráadásul a fals hangtól mentes couleur locale és a markáns káeurópai vibe ellenére külföldön is teljes mértékben értelmezhető, és lehet hozzá intenzíven kapcsolódni (fiatalság, punkság, kollektív szabadságélmény, egy új korszak kezdete). [trailer]
The Movie Emperor
Az év legmulatságosabb mozija Stephen Chow King of Comedyjéhez (1999) és annak önremake-jéhez (The New King of Comedy, 2019) hasonlóan a filmkészítésről és a kínai/hongkongi filmiparról szóló szatíra, itt viszont nem alulról, a szerencsétlen statiszta szintjéről indulunk, hanem a csúcsról: Andy Lau alakítja az öregedő szupersztárt, aki egy nemzetközi filmfesztiválokra pozícionált, a kontinentális Kínában forgatott parasztemberes művészfilmmel akar új lökést adni a karrierjének. A siker érdekében terepszemlét tart vidéken, anyaggyűjtés gyanánt összebarátkozik a falu egyik sertéstenyésztőjével, és az ízes szókincs ellesése mellett egy markáns disznómotívummal is gazdagítja a forgatási fázisban lévő filmjét (a rendezőt a tényleges direktor, Ning Hao játssza). Parádésan vicces metafilm ez, amely az utolsó etapban átvált keserédes-melankolikus üzemmódba, amikor a kameraparanoiáról, az állatjogvédők által gerjesztett internetes hisztériáról és úgy általában a sztárimázs kényszerzubbonyáról mesél. Most akkor sajnáljuk vagy ne sajnáljuk Laut? (Bővebben lásd a Filmvilág decemberi számában.) [trailer]
Rebel Ridge
Jeremy Saulniert a kiszolgáltatott helyzetbe került kisemberek érdeklik, akik egy Isten háta mögötti vidéken küzdenek az életükért, legyen ez bár elhagyatott raktárépület (Murder Party), virginiai kisváros (Blue Ruin) vagy oregoni erdőség (Green Room). A lokációt tekintve folytatja ezt a sormintát a rendező, hiszen a Rebel Ridge egy louisianai porfészekbe kalauzol, gyámoltalan Average Joe helyett viszont egy nagyon is kvalifikált ex-tengerészgyalogost tesz meg főszereplőnek. Tankönyvbe illő, ahogy Saulnier játszik a feszültségkeltéssel, mindig emel rajta egy picit mind a film első fejezetében, amely a hatalommániás rendőrkapitánnyal való összetűzéssel ér véget (Don Johnson elsőrangúan hozza az őstahó, mély déli alfahímet), mind pedig a második fejezetben, ahol már nem a családi kötelék motiválja Terry-t, hanem a neki elszántan segítő, ifjú bírósági dolgozó szorult helyzete. Ebből aztán egy bonyolult korrupciós narratíva bomlik ki sikkasztással, fegyverkereskedelemmel és rendőrségi felvételekkel való trükközéssel, amelyre végül egy többszörösen megcsavart, csodálatosan megkoreografált akciójelenet tesz pontot. Tragikus, hogy a Covid-járvány alatt megszakításokkal forgatott, főszereplő színészt is cserélt (John Boyega helyett Aaron Pierre) alkotás nemzetközi fesztiválszereplés és moziforgalmazás nélkül a Netflix jószerivel követhetetlen filmdömpingjébe katapultált: egy ilyen letisztult, nagyszerű dialógusokkal operáló, roppant feszült akcióthriller ugyanis kisképernyő helyett nagyvászonért kiált. [trailer]
In Flames
Az év meglepetése ez a méregerős pakisztáni-kanadai elsőfilm Zarrar Kahn rendezésében, amely az iráni Under the Shadow-t (2016) juttatta eszembe: az is elsőfilm, az is anya-lánya sztori, az is szellemekkel riogat, csak ott az irak-iráni háborús helyzet szolgáltatja a kulisszát, míg itt a szimpla békeidő tűnik ostromhelyzetnek a nagyapa halála után magára maradó, kiszolgáltatott és traumatizált, Karacsiban élő családdal a főszerepben, ahol a férfiak szándéka mindig kétes, jelenlétük pedig rendszerint fenyegetés. Az egyetemista lányt megformáló színésznő (Ramesha Nawal) legalább akkora felfedezés idén, mint az amerikai Lily Collias (Good One). Készíthet-e férfi feminista filmet? Az In Flames tanúbizonysága szerint olybá tűnik, hogy igen. [trailer]
Enter the Clones of Bruce / Suzzanna: The Queen of Black Magic
Örvendetes fejlemény az ultra niche dokumentumfilmek proliferációja: kedvenc példám minden tipográfus nedves álma, a Helvetica (2007), amely a Helvetica betűtípusról szól. Valami hasonlót művel David Gregory az elmúlt 20 évben kult- és trashfilmes vonalon: rakott már össze anyagot például a mondofilmek atyjairól (The Godfathers of Mondo, 2003), a spagettiwesternekről (The Spaghetti West, 2005), Jodorowsky Santa Sangrejéről (Forget Everything You Have Ever Seen: The World of Santa Sangre, 2011) és Jesus Franco munkásságáról is (In the Land of Franco, 2020). Az amerikai Severin Films elsőrangú kultfilm-forgalmazó cégének két, idei Blu-ray-gyűjteményéhez tartozik mind az Enter the Clones of Bruce, mind pedig a Suzzanna: The Queen of Black Magic: míg az előbbi Bruce Lee tragikusan korai halála utáni űrt betöltő koppintás-fércművekre (ún. brucesploitation) koncentrál ideális bevezetést nyújtva Bruce Li, Bruce Le, Bruce Lo, Bruce Liang és Dragon Lee csodálatos világába, utóbbi tétel Indonézia trashfilmes hőskorszaka (lásd Filmvilág 2024/5. számát) máig felfedezésre váró királynőjének állít mutatós cinematikus szentélyt. Isten áldja David Gregory áldozatos felvilágosító munkáját! [trailer #1 / trailer #2]
A több évtizede özvegyen élő, 70 éves nagymama magányát nem oldja a külföldre költözött gyerekeivel való videóchatelés, ezért a barátnői biztatására kimozdul a komfortzónájából, és a fejébe veszi, hogy kerít magának egy tetszetős nagypapit. Maryam Moghaddam és Behtash Sanaeeha a teheráni rezsim által feketelistán tartott direktor-házaspárja van olyan intelligens, hogy ebben a mélyen intim munkában tartózkodik a harsány politikai aktivizmustól és csupán zárójelesen utal a nőkkel szembeni rendszerszintű elnyomásra, valamint a ’79-es forradalom hatására. A My Favourite Cake egyszerre tüneményes és szívhasasztó: egy leheletfinom, csúcskategóriás geronto-románc, amely napokig rezonál, a címe pedig csak a vetítést követően válik világossá s egyben letaglózóvá. [trailer]
Az önnön csigaházában vegetáló (hikikomori), depressziós címszereplő (Rinko Kikuchi) monoton mindennapjainak a több mint 20 éve nem látott édesapja halálhíre vet véget. A testvére családjával indul el a temetésre (a jelentős távolságot csak a japán cím jelzi: 658 km, Yoko utazása), de egy nem várt fordulat miatt egyedül marad egy autópálya melletti parkolóban, és a normális emberi kommunikációra alig-alig képes negyvenes nő rákényszerül arra, hogy stoppolva tegye meg ezt a számára elképzelhetetlen odüsszeiát. Kazuyoshi Kumakiri ólomsúlyú nevelődési road movie-ja külső és belső tájakra kalauzol, a Yoko által megismert emberek pedig mintha csak önmaga múltját (menekülő tinédzser) vagy életének egy alternatív változatát (cinikus, karrierista, elvált nő) szimbolizálnák. Rinko Kikuchi élete szerepében átutazza hazája szökőárral sújtott területeit, miközben ő a saját cunamijával, elhunyt édesapja szellemével viaskodik a hóval borított nippon táj ölelésében. A Yoko méltatlanul alulreprezentált, megsemmisítő erejű anyag az idei évből. [trailer]
Lenyűgöző műgonddal elkészített (hangkulissza, zene, 70-es éveket idéző látványtervezés), lassan hömpölygő, kézműves folkhorror félúton a pogány szektás Örökség (Hereditary, 2018) és a gyermekhalál gyászát tematizáló Ne nézz vissza! (Don't Look Now, 1973) között a szerfelett képességes, brit Daniel Kokotajlo rendezésében, aki már az elsőfilmjében (Apostasy) is a zárt, fanatikus vallási közösségeket vizsgálta. A pitypang, illetve a megújulás állatszimbóluma talán sosem volt még ennyire baljós. A Starve Acre 2024 egyik jelentékeny meglepetése. [trailer]
Ami a pandémia alatt a stand-upnak az Inside volt, az nagyjátékfilmben nem más, mint a japán Beyond the Infinite Two Minutes ultra low-budget, hatalmas lelkesedésről és precizitásról tanúbizonyságot tevő, szenzációsan kreatív időutazós komédiája. Az Ueda-Yamaguchi író-rendező tandem rákövetkező nagyjátékfilmje, a River hasonlóképp 2 perces (vágás nélküli, a címet megidézően fluid) jelenetekre épülő time loop-mozija ezt a meghökkentő formulát ülteti át egy kis kiotói fogadó bájos közegébe, ahol mind a személyzet tagjai, mind pedig a vendégek értelmezni igyekeznek a hol mókás, hol pedig rettenetes temporális anomáliát. A szívmelengetően üdítő filmélmény csorbítatlansága érdekében ennél többet nem is érdemes tudni róla. [trailer]
Hihetetlennek tetsző, mégis megtörtént eseményeken alapul Paula Ortiz mozija: Hildegart Rodríguez spanyol gyermekzsenije 2 évesen már olvasott, 10 évesen négy idegennyelven beszélt, 17 évesen diplomázott az egyik madridi egyetem jogi karán, majd pedig írói és politikai karrierbe kezdett az idő előtti, tragikus haláláig. Nem ez az első filmváltozat Rodríguez életéről, de míg a Lányom, Hildegart (Mi hija, Hildegart, 1977) egy múltbéli visszapillantásokra épülő, vontatott enerváltság a lányából vasszigorral szellemi kolosszust faragó „Rettenetes, Mindent Bekebelező Anya” archetípusáról, addig az idei variáns egy lebilincselő, tüzesen izzó téboly főszerepben Julio Medem fétisszínésznőjével, Najwa Nimrivel, aki itt mintha csak Pygmalion és Frankenstein doktor eugenika iránt érdeklődő szerelemgyereke lenne. És hát kiből lesz a legnagyobb elnyomó, ha nem a szexuális szabadosságot és nemi egyenlőséget hirdető anyából, aki meglepődik azon, amikor életre kelnek az ideái a saját ún. "projektjében"? Igaz, hogy A vörös szűz több életrajzi tényt is feláldoz a dramaturgia oltárán, de annyi baj legyen: ebben látható az év legintenzívebb filmes fináléja. [trailer]
