Egy házasság története kifelé mindig zárt elbeszélés, ahol csak két nézőpont, az egymást hol megerősítő, hol ellentmondásossá váló értelmezések létezhetnek. A közös élet, a bekeretezett fotók és másokkal megosztott kalandok mögött egy szavakból, gesztusokból és pillantásokból összeálló jelrendszer épül, melyet csak ketten ismernek. Az évek során egyre komplexebbé váló közös nyelv ellenére a végső kétely mégis ott kísért még a legjobb kapcsolatban is: “Vajon tényleg megértem a másikat? Tudhatom egyáltalán, ki is ő valójában?” Gillian Flynn e kérdéseket továbbgondolva és morbid módon eltúlozva megírta a rózsaszín lányregények sötéten csillogó párdarabját, mely a 2012-es év egyik legnagyobb könyvsikere lett. A Holtodiglan jóval több, mint egy szórakoztatóan gonosz krimi, az amerikai írónő gyilkos humora és bravúrosan könnyed stílusa mögött igen súlyos megfigyelések és kritikus észrevételek bontakozik ki. Az első felületes pillantásra úgy tűnhet, Flynn az ősi intézmény kortárs állapotát vizsgálja, ám valójában nem a házasság, hanem egy végletesen énközpontú, hihetetlenül képmutató társadalom kórképét rajzolja meg. Nagy kár, hogy Fincher mozgóképes adaptációja képtelen visszaadni az alapmű finom összetettségét.
A Holtodiglan pillanatok alatt cinkosává avatja az olvasóját, hiszen egy házastársi pszichodráma epicentrumába helyezve kukkolóvá tesz minket. A vihar közepébe keveredő kívülállók visszatérő szereplői az efféle történeteknek, gondoljunk csak a Nem félünk a farkastól fiatal párjára, vagy A rózsák háborúja ügyvédjére. A kétszemélyes vitákban egy harmadik személy megnyerése döntő jelentőségű: Flynn szerkesztésmódja azért zseniális, mert a két szereplő jelen esetben az olvasót szeretné megnyerni magának. A feleség eltűnését és a kapcsolatuk történetét Dunne-ék felváltva mesélik el nekünk, Nick belső monológjait Amy naplóbejegyzései egészítik ki, árnyalva vagy épp leleplezve az addig elhangzottakat. A két főszereplő egyaránt a saját pártjára kívánja állítani az olvasót és elfogadhatóan érvel a saját igaza mellett. A hibáik és rossz döntéseik ellenére, sőt, pontosan azokkal együtt válnak szimpatikussá. Egyre kevésbé nyilvánvaló, mi is történt valójában, csak abban lehetünk biztosak, hogy ez a két ember bármennyire is szerette egymást régen, szép fokozatosan elkezdtek elbeszélni egymás mellett, ami szörnyű tragédiához vezetett.
Flynn a hajmeresztő whodunit-krimit a romantikus komédia és a pszichothriller elemeivel vegyíti, könyve elsősorban mégis társadalmi szatíra. A házaspár felváltva előadott monológjai során nemcsak az uralkodó női-férfi szerepminták szörnyű deformációi sejlenek fel, de az őket körülvevő szűkebb-tágabb közösség is ellentmondásos. A tiszta szívű vidéki srác és az intelligens nagyvárosi lány között szép fokozatosan kirajzolódnak azok a törésvonalak, melyeket ideig-óráig elfednek a fehér középosztály, a kedves kertvárosi ház és a fogyasztói lét üdvösnek gondolt ideái. Nick és Amy sokáig a közhelyes romkomok tündérmeséjét élik, a férfi a legjobb arcát mutatja, a nő feleletválasztós kvízkérdésekké fogalmazza át a rá váró döntéshelyzeteket, majd kivétel nélkül az ideális választ követi. A könyvben felbukkanó leggyakoriabb jelző a “tökéletes”, ez a pár olyan cuki, hogy Amy egyszer úgy nyilatkozik, a legszívesebben arcon ütné saját magukat. A csapásra nem is sokat kell várni, hiszen a felbukkanó pénzügyi és személyes problémákkal az idilli viszony pillanatok alatt romlásnak indul - legalábbis sokáig ezt gondolhatjuk, hisz a szereplők (és az írónő) ezt szeretnék elhitetni velünk.
Miután a Holtodiglan a pár afféle terapeutájává, egyszemélyes bírájává avatott minket és valószínűleg már mindenki meghozta a maga ítéletét, Flynn annak rendje és módja szerint bevisz egy gyomrost az olvasónak. Nagyjából a könyv felénél, amikor már többé-kevésbé érteni véljük, e két ember között miért mentek tönkre a dolgok, az írónő a készen kapott és ijesztő természetességgel használt klisék alapvető hazugságait tolja az arcunkba. A szó szerint porcukorfelhőben született románcról, a rákos anyját ápoló, kedves vidéki fiúról és a tökéletességre törekvő háziasszonyról hirtelen kiderül, hogy tökélyre fejlesztett, mesterségesen fenntartott pózok csupán. Amikor az elbeszélésben Amy jelen időben is megjelenik, egy másik történet tárul fel előttünk. A nagyváros mérgező sznobizmusa és a vidéki unalom őrülete a maga teljességében tűnik fel, a média által sugallt normák és szerepek kényszerzubbonya ugyanolyan fojtogató, mint a digitális korszak és a mértéktelen fogyasztás lélekölő abszurditásai. Nick és Amy a tőlük elvárt szerepeket alakították, és még csak nem is meggyőzően, mi mégis hittünk nekik. Úgy jártunk, mint az egyszerű tévénéző, aki habzsolva fogyasztja az olcsó műsorok látszatigazságait és megelégszik azzal a felszínes magyarázattal, amit feltálalnak neki. Flynn kaján vigyorral a szája szegletében kíván jó reggelt minden kedves olvasójának és megmutatja, milyen könnyű rászedni minket néhány jól irányzott közhellyel.
Amy végtelenül gúnyos monológja az általa alakított “Jófej Csajról” a könyv talán legfontosabb tétele és egész egyszerűen telitalálat. Flynn bestsellerét sokan nőgyűlölőnek bélyegezték, pedig a figura nem a “szexuális erőszakot mindig a nő találja ki” kőkorszaki érvelését húzza alá, hanem éppen ellenkezőleg. Amy kortárs femme fatale, aki a céljai elérése érdekében a rendelkezésére álló eszközöket használja – például eljátszik egy tulajdonképpen egészen röhejes nőtípust, akire nemcsak a férfiak, de végeredményben az olvasó is vágyik. Ma a felvilágosult nyugati világban már nem erőszakkal vagy elnyomással kényszerítik bele a nőket a „Jófej Csajhoz” hasonló szerepekbe.
Az uralkodó minták amolyan passzív-agresszív módon terelgetnek mindenkit, hiszen vonzó, az egyedüli üdvözítő alternatívaként jelennek meg tömegkultúrában, így végül a társadalom kollektív vágyképeiben. A Holtodiglan női hőse paradox módon sokkal harcosabb feminista, mint az Angelina Jolie, Scarlett Johansson vagy Jennifer Lawrence által alakított amazonok. Amy Dunne nemcsak nemet mond a neki nem tetsző uralkodó mintára, de ha már magára ölti ezt a jelmezt, az egyenlőség jegyében ugyanezt várja a férjétől is. Oké, ha tényleg erre vágynak a férfiak, ő lesz a „Jófej Csaj”, de akkor Nick legyen a „Jófej Férj” és játsszák el a tökéletes házasságot: Flynn legmorbidabb poénja éppen az, hogy a maga beteges eszközeivel Amy végül eléri, amit kitűzött maga elé.
Egy percig se higgyük azonban, hogy Nick vagy bárki más körülöttük szerencsétlen vétlen áldozat. Nick csibészes mosolya mögött egy igazi manipulátor lapul, aki végül képes felvenni a lépést a feleségével és zsigerből manipulálja a médiát. Amy szülei szó szerint kiárusították a lányuk gyermekkorát és egyértelműen felelősek a hasadt személyiségéért, de a férj apja és ikertestvére is sokat tett azért, hogy Nick ennyire öntelten tekintsen önmagára és az ismerőseire. Amy dúsgazdag ex-barátja saját magától részegült meg, míg a rendőrök, a média és az ügybe keveredő önkéntesek is csak a kiugrási lehetőséget látják az ügyben. Önzetlenséget és együttérzést színlelve valójában mindenki csak önmagára gondol.
Flynn a végletekig elrajzolja a karaktereket és eltúlozza a ránk váró fordulatokat, de mindez tudatos alkotói koncepció eredménye. Amit olvasunk, az egy éjfekete karikatúra, ahol a házaspár szó szerint szörnyű áldozatok és vér árán tudja csak maga mögött hagyni a jól begyakorolt pózokat. Az írónő végtelenül cinikus a lehetséges boldogságukat illetően, hiszen Amy kifaragja önmagukból a tökéletes kirakatbábokat, melyek vigyorogva integetnek a kameráknak és a szomszédoknak. Úgy tűnik, ezzel végül mindketten elégedettek, a végső kétely újra felbukkan. „Tudhatom én egyáltalán, ki is a másik valójában?” Az események fényében végül abban sem lehetünk biztosak, hogyan is indult valójában Amy és Nick kapcsolata. Soha nem értették meg egymást és bár a könyv végén végre egy nyelvet beszélnek, a feleség szociopata, míg a férje bűnrészes. Ki tudja, nem újabb szerepeket osztottak-e magukra?
Az életmű ismeretében nem meglepő, a Holtodiglan miért keltette fel David Fincher figyelmét. Bárhonnan futunk is neki a rendező munkásságának, Flynn műve szinte minden olyan elemet felvonultat, ami posztmodern tömegkultúra fő hollywoodi kritikusát foglalkoztatja. A gondosan ápolt, tökéletesre suvickolt látszat és a mögötte rothadó valóság, a meghasadó személyiségek ugyanúgy benne vannak ebben a történetben, mint a játék és a nyomozás aktusa, illetve a megdönthetetlenek tűnő nyomok hazugsága. Az egykori reklám- és kliprendező Fincher egy újabb prospektus-szépségű termékről, a romantikus komédiák boldog befejezésében születő nagy amerikai házasságról mutatja meg, hogy a tetszetős felszín alatt milyen ronda is valójában a dolog. E vállalásával önmagában még nem is lenne probléma, ám a könyvvel ellentétben a rendező nem képes a szereplők közötti egyensúly és az átfogó társadalomkritika megtartására, így a filmverzió nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
Az írónő másfélmillió dollárért vállalta a forgatókönyv megírását és az összeg ismeretében rögtön érthető, miért volt hajlandó megbontani a regény mesteri szerkezetét. Az egyik legnagyobb hiba, hogy a filmből kimaradnak Nick belső monológjai, ezért rögtön úgy ismerjük meg, mint a bűnös férjet, akit egyre jobban gyűlölünk. Amy megítélése ezzel fordítottan alakul, ami különösen azért problémás, mert így Fincher eldönti helyettünk, mit is gondoljunk a házaspárról. Amy naplóbejegyzései kimért távolságtartással elevenednek meg, így egy pillanatra sem tűnik igazán szimpatikusnak. Az elkényeztetett, merev szőkeségből kattant gyilkos lesz, a könyv morbid parabolája helyett pedig az Elemi ösztön Fincher-féle verziója születik meg.
Nick és Amy motivációi elnagyoltak, ráadásul a forgatókönyv a mellékfigurákat is megritkítja, vagy épp teljességgel megváltoztatja, átírja a szerepüket. A viszonyok és a jellemek ezzel tovább egyszerűsödnek, és krimi fordulatai ugyan még így is működnek, az elénk táruló tabló jóval mesterkéltebbnek tűnik. Fincher hűvös, gyakran kimondottan elitista stílusa, a tökéletesre fésült beállítások és fények lényegesen más hatást keltenek, mint Flynn magazinos, popkulturális utalásoktól hemzsegő írásmódja. A korábban televíziós kritikusként dolgozó írónő nagyon érzi a műfajokat, a cukorszitálásban csókolózó pár vagy az elhagyott plázában macsós bosszúhadjáratra készülő férfiak jelenetei pont annyira vannak túlírva, hogy kifigurázzák a vonatkozó paneleket.
Flynn tudatosan szappanoperásítja a nyomozást és a szereplőket, hiszen az gyilkos humorú állapotrajz ezzel csak még szarkasztikusabb, az olvasó megvezetése hatásosabb. Fincher ezekkel a túlzásokkal mintha nem tudna mit kezdeni: ami a könyvben gond nélkül működik és a humor része, a vásznon kissé kimódoltan hat, a megfelelő hangnem inkább csak a film második felében áll össze. A tökéletes házasság és a fehér deszkakerítés díszletei mögött Fincher azonban ugyanazt a hazugságot pillantja meg, amiről már annyiszor beszélt. Ismét rámutat a média és az uralkodó közösségi minták ellentmondásaira és azt is bemutatja, milyen könnyű manipulálni az igazságot. Fontos megállapítások, de tegyük a szívünkre a kezüket: házasság ide, női pszichopata oda, Fincher semmi újat nem mond ahhoz képest, amit a Hetedik, a Harcosok klubja, a Zodiákus vagy A közösségi háló ne érintett volna. A Holtodiglan filmverziója nem továbbgondolta és kinyitotta, hanem leszűkítette az alapművet – pont úgy, ahogy a könyv elején Nick vagy Amy akart megnyerni magának minket.