Fejér Tamás 2014. január 1-től lett a debreceni Apolló filmszínház vezetője. Az alábbi beszélgetés a digitális és hagyományos filmbefogadás összehangolásának kísérletéről szól.
Milyen új stratégiára van szükség a tervezésben, kivitelezésben, hogy a nézőszám viszonylag stabilan növekedhessen a mozilátogatók szélesebb körére építve?
Stratégiánk alappillére az Apolló mozi megújult technikája: a Nagyterem tavaly május, a Kisterem október óta digitalizált, azaz a Blu-ray mellett a 3D vetítésekre is alkalmas; idén márciusban pedig megvalósult az Art terem korszerűsítése is. Ez azért fontos, mert bármilyen filmet (közönségfilm, művészfilm, európai, amerikai, ázsiai film stb.) és műfajt be tudunk mutatni. Így a 3D termekkel megváltozik a műsorrendünk. Ez a legfontosabb ideánk: úgy összeválogatni a műsort, hogy behozzuk a moziba azokat a nézőket, akik a „látványfilmek” felé vonzódnak, de megtartsuk és bővítsük azt a közönséget is, akik az „art aurát” igénylik, és szeretnek gondolkodni a filmeken.
Milyen technikai paraméterek a feltételei egy modern, dinamikus mozi működésének? Szeretném, ha beszélne sorrendben, részletesebben is azokról az infrastrukturális beruházásokról, amelyek az elmúlt egy évben zajlottak, az egyik legjobban támogatott debreceni önkormányzati intézményben.
A legnagyobb terem 2K képfelbontást tud garantálni, ez gyakorlatilag a „mozis full HD”, tényleg kiváló és igényes képminőséggel. Ugyanitt a hangrendszert teljesen kicseréltük: most egy modern Digitál 7.1 működik ott. A Kisterem hangrendszere két éve „fel lett puhítva” az Art teremmel együtt. A székeket és a garnitúrát kicseréltük, hisz nem csak pusztán a filmek, hanem a „körítés”, azaz a komfortosság is hozza azt a fajta nívót, amit a közönség igényel.
Habár ez még nem a vég, de a fiatal korosztály már ránevelte a szülőket is a „happyre és a flowra”. A 3D mozinál ezek mennyire elvárások, vagyis hogy bizonyos technikai paraméterek kötelezővé tesznek bizonyos komfortbeli bővítéseket?
A 3D mozi paraméterei a székszámra és vászonméretre vannak főleg előírva, de ezeknek már korábban is megfelelt a Nagy- és Kisterem. Tehát ilyen irányú újításokat nem kellett tennünk.
Az eltelt rövid idő alatt mennyire láthatók e befektetések eredményei? Készültek-e erre vonatkozó gyorsstatisztikák, mérések?
A Kisterem májusi digitalizációja óta ez az egy terem több nézőt vonzott, mint a Nagy- és az Art terem összesen. Persze ez nekünk nem lehet abszolút kiindulópont, de fontos információ, hiszen filmes termés szempontjából pont ezek a legerősebb hónapok pl. tavaly karácsony időszakában átlag napi 300 ember volt az Apolló mozira kíváncsi, ami a filmszínház helyi történetében is óriási szám.
Az előbb említett technológiai változás alakíthat-e ki tartalmi struktúraváltást, a műfajok szabadabb kezelését? Lehet-e így az Apolló mozi a Pláza alternatívája?
Azt gondolom, hogy minden műfajnak helye van itt, tehát semmiképp nem akarunk olyan mozi lenni, amit úgy emlegetnek, hogy a „Kis Cinema City”. Nekünk határozott küldetéstudatunk van: mi egy Art mozi vagyunk, Debrecen egyetlen 100%-osan működni tudó és támogatást élvező filmszínháza. Ha a dokumentum-, rövid-és nagyjátékfilmek forgalmazásba kerülnek, akkor nekünk azt be kell mutatnunk. Ma egy közönségfilm nagyobb nézőszámra tart igényt, mint egy art besorolású film. Én nem bánom azt, ha egy negyven fős terembe „csak” 20 néző ül be. Ez különösen az Art teremre érvényes, amely mindig is élvezte ezt a védett státuszt. Idén március óta már az Art/Deésy Alfréd terem is digitális, így az Apolló továbbra is az art filmek legfőbb bázisaként szolgálhat.
Tehát az ankétok, a sajátos típusú műsorok, kissorozatok, filmszemlék, archív filmtörténeti értékek, egyedi vetítések is itt mutathatók be?
Nyilván szem előtt kell tartanunk azt, hogy egyáltalán leadhatjuk-e ezeket a filmeket. Ma elég körülményes néhány film vetítési jogát megszerezni. Számolnunk kell azzal is, hogy nem minden film érhető el 35-ösön, sőt vannak kifejezetten védett kópiák.
Összeegyeztethető-e az üzemeltetés mindennapi praktikus fenntartása, kényszere az esztétikai és történeti értékőrzéssel?
Összefér a kettő, de mégis az elvárt havi jegybevétel a döntő, az a bruttó összeg, amivel még jól tudunk működni. Egyéb tematikák bepréselése e szűk keretbe nem is olyan könnyű. Ezért nagyon örülünk, hogy a magyar filmgyártás újraindult, s így nálunk is nagy sikerrel futottak olyan „közönségbarát” magyar filmek, mint a Coming out vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát, és nagy reményt fűzünk az Utóélethez és a Senki szigetéhez is. Az ilyen műfaji és midcult filmekkel meglepő módon mindig nagyobb nézőszámot tudunk produkálni, mint a multiplexben néhány ki nem használt terem. Mi szeretjük a magyar filmet, s az újak mellett a régieket is támogatni szeretnénk, a lehetőségeinkhez mérten.
A magyar filmek megmutatkozásának legfőbb terepe az alkotói személyes jelenlét, az ankét (az Én mozim-sorozat, aktuális filmpremierek, debreceni alkotók meghívása stb.). Gondolom, ezen alkalmak erőteljesen pályázatfüggők. Mennyire tud a mozi a bevételekből tartalékokat képezni, hogy az ilyen fokú szellemi értékek vetítését folyamatossá tegye?
Igazából a közönségtalálkozókra a pályázatokon túl is tudunk tervezni. Olyan óriási összeget a költségvetésünkből nem emészt fel, ha meghívjuk a preferált film alkotóit és beszélgethetünk velük. Nagyon szívesen jön mindenki, eddig még senki sem utasította el a felkérést, s remélem, a jövőben sem fogja. Az ilyen alkalmakat mindig ki lehet valahogy gazdálkodni, de pályázni is kell. Nem minden a marketing. Nagyon nagy szükség van a „szemtől szembe” találkozásokra, a fiatalabb korosztályt az élő találkozásokkal lehet igazán filmértővé tenni, közelebb hozni a magyar filmhez.
Az Apolló mozi, Európa első mozijainak egyike, nemrégiben volt 100 éves. Ön hogyan gondolná feltámasztani az egészen régi filmek szeretetét, (néma-és kísérleti filmek, két világháború közötti alkotások, korai filmtörténeti korszakok stb.)? Elképzelhető-e például olyan tematikus elgondolás, mint a Hortobágyról, Debrecenről vagy Móricz Zsigmondról szóló sorozatok, vagy a debreceni írók filmes adaptációinak mustrája? Amely lokális is, de tágabb horizontú is: hagyomány- és értékőrző egyben.
Nem zárkózom el az ilyen projektektől, de fel kell mérni azt, erre mennyire van igény. Mivel kulturális értékek, és továbbörökítő szerepük letagadhatatlan: a fiataloknak és a középkorú generációknak egyaránt tetszeni nem könnyű mutatvány. Bárcsak a szellemiség döntene mindenről, de bizony a számok beszélnek. Komoly terepmunka szükséges: felmérni, behozni, promotálni, bemutatni. Nagy úr a költségvetés.
Talán az ilyen értékesebb filmek elérését segíti a digitalizáció, de a védett állományú kópiák „leporolása” is lehetségessé válik a célzott pályázatok révén.
Nemrégiben kaptam egy elutasító levelet a MaNDA által, egy éven keresztül bemutatandó 53 digitálisan felújított magyar filmről. Mi valamilyen kacifántos úton-módon kimaradtunk a 2013/2014-es év támogatásából. Természetesen nem mondtunk le ennek bármilyen „kissorozat-szerű” pótlásáról. Sajnos a 2014-es szeptemberi A rendszerváltás utáni magyar film II. konferencia és három MaNDA film vetítése elmaradt, pedig nagyon számítottunk rá, különösen az I. Debreceni Szinkronfilm Szemle március 6-8-ai sikere után. Viszont önerőből, a Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékével karöltve, szeptember 27-én megrendeztük az első Bereményi Géza interdiszciplináris konferenciát az író-dalszerző-rendező személyes jelenlétében. Nemrég pedig, október 8-án megtörtént a Kisterem átnevezése Soós Imre teremmé, Törőcsik Mari videó-levelével, Vajda Mária monográfus életmű értékelésével és a digitálisan felújított Körhinta tisztelgő bemutatójával, sőt a mozi előtt „mini-körhintázni” is lehetett az aprócska filmrajongók nagy örömére. Egy ilyen jelentős kulturális kisugárzású egyetemi városban, mint Debrecen, az art mozinak, a filmkluboknak, konferenciáknak, ankétoknak és egyedi vetítéseknek sokkal nagyobb terepet kell biztosítani, mint azt az utóbbi tíz évben tettük, még a kényszerű finanszírozási „fogyókúra” közepette is.
Az „53 magyar film” digitális marketingje (film- és DVD forgalmazás) mintegy előkészíti azt a modern gondolkodást, ami nyugaton, így a franciáknál is, már megjelent: „a kulturális örökségvédelem” fogalmát.
A tradicionális-védett érték díját nemcsak egy képzőművészeti alkotás, egy regény vagy akár egy épület nyerheti el, hanem szokatlan módon egy erősen fogyasztói orientáltságú termék: a film is. A védetté nyilvánítás akkor működik igazán, ha egy kópiát nemcsak múzeumi, hanem használati tárgyként is kezelünk. A 53 magyar film nemcsak egyszerűen digitalizálva lett, hanem visszaírták 35-ösre, így több kópiával (a kötelező filmarchívumi múzeumi példányon túl) járható vele az ország. Ha majd DVD-re is átkerül mind az 53, akkor azok eljutnak kötelespéldányként a köz- és média szakkönyvtárakba, tehát a felsőfokú-és középfokú oktatásban is tömegesen megjelenhetnek, sőt meg is vásárolhatók. Szerintem jó időben vagyunk, hogy ezeket a védett filmeket valamely apropó során forgalmazni, bérelni is tudjuk. Nem kell feltétlen nagy sorozatra gondolni, hanem pl. 2-3 filmes, egynapos „mini sorozatra”, előadással vagy beszélgetéssel egybekötve.
Filmklub-vezetőként tapasztaltam, hogy bármilyen régi film igen gyorsan összetereli az amúgy egymást óvatosan méregető nemzedékeket. Az Apollóban 2008-2010-ben futott Debreceni Archív Ifjúsági Filmklubomon a nagyszámú bérletes középiskoláson, egyetemistán, főiskoláson túl jutott hely a múltjukat a filmekben is meglelő középgenerációnak és a nyugdíjasoknak is. Néha az álmosnak mondott pénteki kora délutánon voltunk 40-en is.
Ez nagyon nagy dolog volt akkoriban. Most a technikai/technológiai modernizáció miatt eleve jobb a helyzet, mert a feljavított digitális kópiákon minden jó minőségben nézhető, így az is eljön ilyen filmekre, akit riaszt a tradíció vagy a retro-címke. A „fapados”elnevezés lassan kikopik a használatból, mert a szavatolt kép- és hangminőséggel egyre inkább értelmét veszti. Az „okostelefonos” fiatalok ma már bejönnek közénk, s a kis képernyő, mini monitor helyett óriás, szenvedő arcot néznek a minőségi vásznon például a Szent Johannában, Dreyer klasszikus némafilmjében. Ahogy világszerte, úgy az Apollóban is a modern digitális technika és a megőrzött filmes múlt egymásra fog találni. Pár hónapja az Alföld TV-ben volt egy beszélgetésem, s ott említettem meg először: „A 3D nélkülözhetetlen, mert visszavonzza a közönséget a moziba. A 3D egyszer ki fog futni, mint ahogy ez már kétszer is megtörtént, de a digitálisan feljavított és digitálisan forgatott film - bármely műfajban - elnyerheti örök értékét. Újra megnézhetjük és újraírhatjuk az elfeledett filmtörténetet. A 3D „horog”, rajta a csábító csali, amellyel megfogjuk a közönséget, de ha már ott van, s elégedetten kijött a nagy látványfilmről, s mondjuk, megáll A nagy füzet és a Szabadesés plakátja előtt, könnyen felteheti magának a kérdést: „Miért nem láttam ezt eddig?”
Elképzelhető, hogy a három terem között kialakuljon valamifajta megosztás (műfaji, esztétikai, utánjátszás stb.)? Az eddigi feladatkörök mennyiben változnak?
Valószínű, hogy a Nagyterem lesz az, amely leginkább elbírja a látványos közönségfilmet, a Kisterem/Soós Imre terem hibriddé válik, azaz ugyanúgy kiszolgálja az art- és közönségfilmet, s alkalmas lesz utánjátszásra is. Az Art/Deésy Alfréd terem pedig megmarad a művészi- és kísérleti filmek terepének.
