Gombfoci-, mármint szektorlabdaemlékekről, Marlon Brandóról, színészet előtti és utáni színészekről beszéltünk a most mozikba került vígjáték, a Lepattanó főszereplőjével.

A Lepattanó szereplőinek életében mindennél fontosabb szerepet játszik a gombfoci. Pontosabban a szektorlabda. A rendező és forgatókönyvíró, Vékes Csaba igyekszik helyre tenni a fogalmat. A szektorlabdát a szereplők olyannyira komolyan veszik, hogy amikor egy nagyobb pénzösszeg az ölükbe hullik a gazdag milliárdos (Patrick Duffy) jóvoltából, azt azonnal a sportra költik. Terembérlésre, asztalra, mezre, egyebekre. Nem gombfoci. Ez nem gyerekjáték.

A magyar szabadalomnak is nevezhető szektorlabdát természetesen a színészeknek is ki kellett tanulniuk. Az ebben a filmben is erős apa figurát alakító Scherer Péter, vagyis Pepe, vitte a legtöbbre: a maroslellei bajnokságon, amire a színészek beneveztek, tovább is jutott az első körből. Először a filmről, erről az eredményről kérdeztük őt.

Vékes Csaba, a rendező kitalálta, hogy legyen egy házi bajnokság, aminek keretében mi megtanuljuk ezt a játékot, hogy ne kamuzzunk, amikor azt mondjuk, szektor, közelség vagy szabadrúgás, úgy beszéljünk ezekről, hogy pontosan tudjuk, miről van szó. Megtanított bennünket a hétszeres magyar bajnok, Horváth Imre, nagyon szerettük ezt a házi bajnokságot, és egyszer csak előállt a Vékes, hogy figyeljetek, beneveztünk benneteket az igazi magyar bajnokságra, Maroslellére, lemegyünk kisbusszal, aztán hajrá. Játszottunk igazi meccseket, igazi szektorlabdásokkal, rohadt jó élmény volt. Három döntetlennel és egy vereséggel továbbjutottam a csoportomból, én lettem a legsikeresebb a mi színész csapatunkból. Nem éltünk a lehetőséggel, nem mentem tovább, beültünk a kocsiba, és hazajöttünk. Állati helyes, megszállott, szeretetre méltó emberek, piciben koncentrálnak valami nagy győzelemre, akik ezt a sportot űzik. Csodálatos.

Neked volt gombfocicsapatod, amikor gyerek voltál?

Nem. Tudtam, hogy milyen ez, hogy játékosfotók vannak rajta. Most kaptam két olyan gombot, amin az én fényképem van. Tudom, hogy működik. Szektorlabdában van egy szektormérő, egy trapéz alakú, lekerekített kis műanyag eszköz, ami két dolgot mér, egyrészt, hogy a labda távolsága mennyi a játékosodtól, akinek passzoltál, másrészt, rá lehet-e lőni, mert csak akkor lehet rálőni, ha szektorba esik a labda, amit te kaptál. Magyarul, ha mondjuk mögé passzoltál a játékosnak, akkor nem lehet rálőni.

Azt hallottam, hogy a szektorlabda tulajdonképpen a gombfoci snookere. És magyar találmány.

Igen. A brazilok másképp játszák, ott gurul a labda, nincsenek szektorok, a magyarok elindulnak a brazil bajnokságon és a brazilok is a magyaron.

A szektorbajnokságon azért indulhat el a kis csapat, mert tévesen pénzt utal egy milliárdos nekik. Patrick Duffy a Dallasban alakította Bobbyt. Milyen volt vele dolgozni?

Egykor ő óriási sztár volt. Nem tudom, mennyi olvadt le ebből. Állati kedves volt, szolgálatkész, tudta a szövegét, elolvasta a forgatókönyvet, partnernek kezelt bennünket az első pillanattól kezdve. Várta a jelenetét, odaültem mellé, dumcsiztam vele: nem éreztem rajta semmilyen allűrt. Szerintem bírt minket, és ez látszott a munkáján is.

Te is rengeteg sorozatepizódot forgattál, nem próbálom meg összeszámolni, de legalább hatszáz órát. Hasznos színészként, hogy ennyit dolgozol, vagy inkább a kiégéshez visz közelebb?

Úgy érzem, hasznos volt. Ha valaki igazán szereti ezt a pályát – és én úgy látom, a színészek 99,9 százaléka igazán szereti – megszállottan szereti. Ha kíváncsi a másikra, a partnerre, a karakterre, amit alakít, akkor nem unja meg. Engem a figurales szórakoztat.

Hogyan tudod hasznosítani az élő személyek megfigyelését?

Jobban látom a karaktert. Nézem, milyen gesztusokat használ, hogy így vagy úgy tartja az ujját, piros nyakkendőben, fehér ingben van...

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy vannak a színészet előtti és a színészet utáni színészek. Az, hogy ennyi sorozatot, filmet bevállaltál, segített neked a színészet utáni színésszé válni?

Volt egy mesterem a Szkénében, Somogyi István, aki mindig azt mondta, egy igazi harcos tízezer órát gyakorol. Az, ha felszorzod, rengeteg sok év. A folyamatos próbákkal – általában hat hetet próbál egy színész, vagy nyolcat –, hogy csinál egyszerre négy darabot, még mindig nagyon messze van az ezer órától is. A sorozatszerepek arra jók, hogy megtanulj jobban koncentrálni, vagy ami még legalább annyira fontos lehet, lazítani. Teljesen nem lehet kiengedni. Iszol egy kávét, ledőlsz, és tudod, hogy jössz.

Mennyit tudsz beletenni egy szerepbe magadból? Az Apatigris mintha neked lett volna írva. Van két lányod.

Van egy fiam is. A Válótársak után ott ültünk a Pivo sörözőben, és azt mondja nekem a Norbi, Köbli Norbert forgatókönyvíró: „Szerintem, Pepe, ez véget ért, ebből nem lesz több, de te elbírnál egy sorozatot. Van egy gondolatom, hogy téged akkor szeretünk a legjobban, ha a nők halálra idegesítenek. Lenne egy apa, három lánya van, egy volt felesége, egy új csaja, de ez a csaj változhat is. Egy pasi, nőkkel, körülvéve, akit a csajok halálra idegesítenek, de szereti őket. Van kedved eljátszani?” Norbi, mondtam, van.

Van olyan amerikai színész, aki számodra etalon?

Brando.

Miért?

Utánozhatatlan. Peter Brook azt mondta, hogy ha van egy üres tér, és onnantól kezdve, hogy ott ülök, azt a teret nézem, és te oda belépsz, úgy, hogy tudod, hogy én nézlek, akkor ez már színház. És a következő lépés: bejön tíz ember, ebből háromra odafigyelek, jó esetben, hétre nem. Miért? Nem lehet megmondani. A Brando az, akire nem lehet nem odafigyelni. Nem is kell, hogy csináljon bármit. Lee Strasberghez járt, ott mondta róla egy tanára, hogy nagyon jó tanítvány volt, semmit nem tudtunk neki tanítani. Egy precízen működő belső ritmus irányítja minden megszólalását és minden mozdulatát.

Ez a színészet előtti színészet?

Igen, az is lehet. Ezt ő tudta. Nem tudom, részt vett-e olyan munkában egyáltalán, amelyik után máshova jutott. Mert akkor jön az „utána”, amikor már mindent tudsz mindenről, és úgy szólalsz meg, hogy ott a szomszéd asztalnál azt hiszik, hogy civil beszélgetés, de én már rég szerepben vagyok. Az komoly. Van ez a vicc, hogy megkérdezi a színész, aki késve érkezik, hogy megkezdődött-e már az előadás, mire azt mondja a portás, igen. A színészek teljesen más hangon beszélnek, mint ami a sajátjuk, úgyhogy megkezdődött.

A magyar filmszínészek közül mondjuk Őze Lajos „utáni” vagy „előtti” volt?

Ő „utáni” volt. Ő tudott mindent. Van, aki végigment az úton, az „előttit” is tudta, és most már „utánit” játszik. Az a kérdés, hogy abban a húsz évben, a tízezer órában mi történik, amikor tanulsz. Hályogkovács bátorságával már nem tudsz, nem mersz játszani, de még nem jutottál el odáig, hogy minden korábbi felszedett tapasztalatot és tudást feledve átadd magad a szerepnek. Ez lenne az „utáni”. Nagyon nem mindegy, hogy abban a húsz évben mit csinálsz. Azt mondod-e, „nem volt ez rossz” vagy azt, hogy „jézusom, basszus”?

Csányi János egykor rendezett egy nagyszerű Szentivánéji álmot, amit volt szerencsém látni. A ti párosotok, Kapa és Pepe, Mucsi Zoltánnal, ott jelent meg először.

Szomjas Gyuri a Gengszterfilmbe innen választott ki minket. Miki bácsi (Jancsó) is ezt látta. A producer, a Böjte lányai látták, hazamentek, és fogták apát, anyát meg a Miki bácsiékat és elhozták. Azt mondták, hogy ezt meg kell néznetek, mert ezek nagyon hülyék. És egy hét múlva hívott minket a Jancsó, hogy lenne itt egy film. Hetet csináltunk együtt. Hatot főszerepben, az utolsóban, az Oda az igazságban már csak egy kicsi szerepem volt.

Milyen volt Jancsó mint színészvezető?

Elképesztő érzékenyen reagált a hazugságra. A hamis hangra. Az éneklésre, a színészkedésre. „Péter, mi volt ez?”, kérdezte tőlem egyszer. „Ez most mi volt? Te egy jó színész voltál, ha ezt megmutatom neked, baszd meg, ezt nem hiszed el. Ez Révai utca. Ez mi?” Az, hogy a Mucsi Zolival az ő barátai lettünk – nem csak a filmforgatásokra korlátozódott ez a barátság, feljártunk hozzá, kipattant a dugó az olasz borokból, jöttek a francia sajtok, a viszki, a pipa –, ez csodálatos. Miki bácsi maga volt a teljes szabadság. Nem úgy gondolkozott, mint más. Sajátos, különleges véleménye és látásmódja volt, szinte mindenről. És kurva jó humora. Amikor megkérdezték tőle, „rendező úr, tíz éve nem csinált filmet, mi történt?”, azt válaszolta, „nem volt kedvem hozzá”.

A te húsz évedben mennyire volt fontos szereplő Schilling Árpád, a Krétakör alapítója és rendezője? Ha jól sejtem, ő teljesen másképpen vezetett színészt, mint Jancsó.

Sokat tanultam Árpádtól. Ő nem egy oktató. Neki a bűvkörébe lehetett kerülni. Más módon volt istenáldotta tehetség. Olyan megbeszéléseket tartott a Siráj kapcsán, hogy azt fel kellett volna venni, leírni, kiadni egy könyvben, és a színészeknek azt kötelezővé tenni. Ahogy ő elemzett, ahogy téged figyelt a karakter bőrében, ahogy megfogalmazta a te irányaidat, ahogyan neked fejlődnöd kéne ebben a karakterben, ahogy ehhez hozzá tudta venni a saját személyiségedet, de közben nem megfeledkezve Csehovról... és mindezt levegővétel nélkül tolta le úgy ötven percben. Biztos vannak még ilyenek, Ascher Tamás is ilyen, de Árpád ráadásul olyan gyors volt, hogy alig lehetett követni. Nem volt jegyzete. Minden ment neki fejből. Ment végig a színészeken, és mondta. Jelenetről szituációra, mindent. És amikor már ment a darab, nyomon követte a színész fejlődését, a fejlesztési lehetőségeket mérlegelte, és a következő előadásra már feladatokat adott. Szenzációs volt. Én egy kisebb szerepet játszottam, Samrajev intézőt, és nem volt megelégedve azzal, ahogyan én kiakadok az egész büdös bagázson. Nem tetszett neki eléggé, és azt mondta, „figyelj, Pepe, fogd meg a szemetest és borítsd ki a színpadra”. Tele volt civil szeméttel. Belekerül egy ilyen az előadásba: a Samrajev úgy ment ki, hogy a szemetet odaborította nekik. Rohadt megalázó, ott van a nagy színésznő meg az orvos. Orbitális paraszt. Azt akarta, hogy nagyon nagy paraszt legyek, és addig gyúrt, addig gyúrta a szituációt, amíg ez meg nem lett: borítsd ki a szemetet. Volt egy élményem Ács Jánossal, még az Arvisura társulattal a kórust csináltuk az Oedipus királyban, Szarvas József játszotta Oedipust. Nem tudta eléggé magasra vinni az indulatot a Jóska, és az Ács azt mondta neki, toppants egyet a sarkaddal. Egy dobogón álltunk. Odatoppantott, és ezzel készen lett a jelenet.

Mundruczó Kornél, ha jól értem a fogalmat, akkor színészet előtti színészekkel dolgozik rendre.

Volt egy Frecska Rudolf nevű srác, akit behozott a Jég című darabba. Teljesen megbízhatatlan volt. Kimentek Brüsszelbe, volt egy órája, kiment sétálni, és elfelejtett visszajönni. Egy színész nem csinál ilyet.. aki nem színész, nem ismeri a színház szentségét. Erről jut eszembe, Párizsban játszottuk a Sirájt, és egyik nap eljött Ariane Mnouchkine, aki a huszadik századi színház egyik legnagyobb alakja. Úgy nézett ki a színpad, hogy U alakban ültek a nézők, mi pedig a középső részen játszottunk. Az U alak két szélén jöttek be. Az U alakban, az úgymond színpadi részen, csak egy fekete nejlon volt, nem volt rajta se szék, se semmi, nem volt díszlet. Minden néző kinézett egy helyet, átment keresztbe, keresztbe-kasul járkáltak. Megjött Mnouchkine, felmérte a helyzetet, megnézte, hova akar ülni, a színpad szélétől tíz centire elment a sarokig, ott derékszögben megfordult, elment a másik sarokig, derékszögbe fordult, a második sorba felült. Nem lépett rá a színpadra. És én ezt láttam. Kiszúrtam. Megnézte az előadást, másnap meghívott bennünket egy ebédre a Nap Színházba, a Théâtre du Soleil-be, amit ő alapított 1964-ben. A színház: szentség. Templom. Ezt ő így mutatta meg.

Kolozsi László

Fotók: Gordon Eszter