Miért nem változott semmi harminc éve a magyar iskolákban, és mi történne, ha egyetlen magyar filmes sem forgatna itthon többé semmit? Interjú a Fekete pont rendezőjével.

A Fekete pont forgatásakor fontos volt számotokra, hogy minél hitelesebb képet adjatok egy magyar diák mindennapjairól. A kutatómunka hogyan nézett ki? Mi volt a legizgalmasabb neked?

Beültem órákra, eltöltöttem egy egész napot egy ötödikes osztállyal, beszélgettem az igazgatóval, tanárokkal. Voltunk több terepszemlén, húsz-huszonöt iskolát bejártunk, plusz megnéztem ötven-hatvan évnyitót a YouTube-on. Az évnyitójelenet konkrétan ezekből építkezik.

Van olyan mozzanat, szófordulat, amit egy az egyben átemeltél ezekből a tapasztalatokból?

Volt olyan, amit én is megkaptam sokszor: „körülötted forog a világ”, „úgy kéne tudni, mint a vízfolyás”, „katasztrofális lett a dolgozat”. Ezeket mindenki ismeri. Felmerült az a kritika, hogy ez egy harminc évvel ezelőtti történet, mert én akkor jártam általános iskolába, de az évnyitók megnézésével, a sulik végigjárásával meg az összes ilyen élménnyel az derült ki, hogy nem változott semmi. De miért is változott volna? Visszafelé megyünk az időben.

A mostani életed és az iskolai éveid között érzel párhuzamosságot?

Az a megélés motivált főként, hogy az aktuális kormányunk úgy viselkedik az emberekkel, mint ahogy egy rossz tanár viselkedik a gyerekekkel. Mindig okosabbak, mindent jobban tudnak, soha nem hibáznak, legtöbbször épp valaki más a felelős mindenért. A kussoltatás már ott van az általános iskolában, megtanuljuk, hogy csöndben kell lenni, nem szabad ellenkezni, felszólalni, kiállni magunkér. Ebben is érzek párhuzamot, felnőttként sem feltétlenül reagálunk a hasonló elnyomásra.

Milyen körülmények között szoktál írni?

Inkább csendes. Megpróbálok eljönni a városból, kicsekkolni az itteni rutinomból. Letenni a telefont. Miután letettem, úgyis kell egy napig üríteni azt a sok szart, ami a fejemben van.

A LAIHO zenekarnak is írsz szövegeket. A dalszövegírás mennyiben más, mint a forgatókönyvírás?

Az egész zenei vonal sokkal intuitívabb, szabadabb, kevésbé kell tudatosan építkezni. Nem tudod, hogy valami miért áll hirtelen össze annyitól, hogy egy szót lecserélsz. A forgatókönyvnél szerkezetben gondolkodsz, karakterekben. Az írás most azért volt érdekes nekem, mert csak magamnak kellett megfelelni. Hogyha nem írok meg egy dialógot, az nem baj, mert tudom, hogy akarom megrendezni.

És ahol megírtad a szöveget, ott maradt is?

Nem nagyon mutogattam a forgatókönyvet. Mészöly Anna, a női főszereplő olvasta, hogy átlássa és értse, de ő is csak két héttel a forgatás előtt. A többieknek csak elmondtam, hogy miről szól a film, a jeleneteket mindig előre átbeszéltük, néha adtam konkrét mondatokat segítségnek. Ők ezeket a saját mondandójukba építették bele, ezért organikusan működött az egész.

Volt olyan jelenet, ami nehezebben alakult ki? Hol időztetek a legtöbbet?

Ami időt megspóroltunk a forgatáson, az a vágásban visszaköszönt. Nem volt egyszerű összerakni egy beszélgetést három különböző felvételből, ahol három különböző módon fogalmaznak a színészek. Plusz igyekeztünk minden jelenetbe betuszkolni a legjobb mondatokat, gesztusokat; volt, hogy néha se előtte, se utána nem kapcsolódott semmihez. Százféle verziót lehetett volna csinálni minden jelenetből, és ezen keresztül a szerkezetnek is megannyi megoldása volt.

A gyerekeknél mennyire vezetted az improvizációt?

A magyaróránál például ők nem kaptak instrukciót. A fiatal tanárnőt, Jucit játszó Mészöly Annával beszéltünk sokat arról, hogy hogyan tudná belülről irányítani a jelenetet. A volt gimis osztályfőnökömet, Gálos Katalint kérdeztem meg, hogyan tanítja Petőfit, ő kezdésként a körülötte kialakult pátoszt próbálja lebontani, kérdezgeti, hogy valójában mit tudunk Petőfiről. Ezt vettük át a forgatásra: interaktív lett az óra, a cél pedig az volt, hogy lefejtsük Petőfiről ezt a pátoszos, „nagy nemzeti költő” képet. A gyerekek azt mondták, amit gondoltak. De volt olyan jelenet, ahol megmondtam Palkó haverjainak, Attilának meg Józsikának, hogy ne reagáljanak rá, észre se vegyék, Palkónak meg azt, hogy próbálja meg őket szóra bírni. Azt nem tudta, hogy ők nem fognak neki válaszolni, így hoztuk helyzetbe. Esztert, a tanárnőt arra kértem, hogy ahányszor megfordul Palkó, szóljon rá, legyen fekete pont, végül küldje ki. Itt is a saját szavaikat használták, de egy konkrétabb szituáció volt.

A főszereplő kisfiút alakító Paul Mátissal egyből egymásra hangolódtatok. Ezután még milyen lépcsői voltak a castingfolyamatnak?

Néztünk magyar gyerekeket is, de egy idő után rájöttünk, hogy nem fog működni a szerep egy Magyarországon nevelkedett kisfiúval. Így merült fel a film casting directora, [Fátyol] Hermina egyik barátnőjének a kisfia, Palkó. Megnéztem a videót, amit a szüleivel otthon Berlinben csináltak, és azt éreztem, hogy megvagyunk.

Milyen videót kellett csinálni?

Nem mondtunk nekik semmit, csak egy bemutatkozó videót kértünk. Ehhez képest egy helyzetet játszottak el, amiben Palkó szülei voltak a tanárok. Csodálatos alakításokat adtak, Palkó apukája benne is van a filmben, a szülői értekezleten. Érdekes volt, hogy nem kellett instruálni őket ahhoz, hogy azokat az élményeket hívják elő, amiket a filmben is megjelenítünk. Amikor először találkoztunk, nagyon megnyílt Palkó, főleg ahhoz képest, hogy amúgy zárkózottabb alkat. Onnantól kezdve a további castinggal csak be akartuk bizonyítani magunknak, hogy biztosan ő a jó döntés. Nagyon mély érzésű kisfiú, aki csomó titkot hordoz – ez látszódik a tekintetében is.

Szembetűnő volt nekem, hogy amikor kirúgják Kornélt, az egyik tanárt, egyik kolléga sem szólal fel. Ez is fokozatosan alakult ki, vagy eleve csendet képzeltél el?

Volt olyan változat is, ahol hagytam őket beszélni, de erősebbnek bizonyult a csend. Elindult a jelenet, nekiestek az igazgatónak, de így elterelődött a figyelem a valódi helyzetről. Utána mondtam, hogy senki ne szólaljon meg, de úgy is volt, aki nem bírta ki. Pont egy ilyen köztes megoldást használtunk végül. Fontos, hogy hátulról látjuk Kornélt, nem az ő személyes drámája ez, ő csak az egyik példája annak a jelenségnek, ami mára hátborzongatóan gyakori dolog lett Magyarországon.

Nagyon hasonló, amikor az egyik tanárral konfrontálódik Juci, amiért az megütötte Palkót Ott is hallgatás van inkább.

Azt az első perctől kezdve úgy képzeltem el. A csend amúgy is az egyik fő motivációja mindennek. Fel se fogjuk, hogy milyen abnormális dolgok történnek körülöttünk. Engem rettentően zavar, hogy már sztoikus nyugalommal fogadjuk el a legelmebetegebb dolgokat. Senki nem csinál semmit. Itt az egyik tanár olyat tesz, ami Juci értékrendjének nem felel meg, de sokáig mégsem szólal fel vele szemben. Remélem, hogy az ellentmondás annyira idegesítő, hogy minket is elgondolkodtat, hogy mi mennyit vagyunk hajlandóak tenni a változás érdekében, Jucik vagyunk-e a saját életünkben. Sokszor hagyjuk magunkat lebeszélni: úgyse fog történni semmi és nincs ráhatásunk a dolgokra. Ezt én tényleg nem bírom elviselni, ennél idealistább vagyok. Azt gondolom, hogy az ember tud változtatni a saját sorsán, nem tudom elfogadni az ellenkezőjét.

Miért a Cervantes-féle Numantia ostroma lett a színdarab, amit eljátszanak a gyerekek?

Szerintem eléggé rímel erre a történetre és a helyzetünkre. Évekkel ezelőtt bekattant, hogyha színházat csinálnék Magyarországon, ezt csinálnám meg. Szeretem a film a filmben effekteket, kicsit kicsekkolsz, jön valami nagyon más forma. A lyuk című tajvani film jutott eszembe, ami egy nagyon nyomasztó történet, végig egy lakásban játszódik és vannak benne ének-zenés betétek. Itt egy nagyon súlyos drámát (halál, vér, satöbbi) a gyerekek a rájuk jellemző játszi könnyedséggel adnak elő. Valakinek nagyon tetszik majd a jelenet, valakinek nagyon nem.

Mi szólt ellene?

Volt, aki nem értette, kicsit kikapcsolt azalatt a pár perc alatt, vagy feleslegesnek, didaktikusnak érezte. De végső soron egy film nem csak azért van, hogy a nézőt kiszolgálja, csak azt kapja, amire számít. Nem mekis kaja, ami átmegy rajtad, megeszed és kifosod. Fontos volt, hogy megmaradjon valamilyen módon.

A következő projektedről lehet tudni valamit?

Annyit elárulhatok, hogy ezt már nem Magyarországra képzeltem el. Már Amerikában szeretném csinálni, ha költözünk majd. Mivel régen ott éltem, korábban is gondoltam rá, hogy valamikor visszamennék, de elsősorban nem karrier miatt mennék el innen, inkább az általános kilátástalanság miatt. Minden ide köt, de mára már nagyon fullasztó ez a helyzet.

Szerinted mi változtathatna a jelenlegi finanszírozási helyzeten?

Talán, ha nemcsak a magyar filmeken, hanem a szervizmunkákban dolgozó hazai filmesek is beállnának a magyar filmek ügye mögé. Az már tudna bénító lenni, ha senki nem csinálna se filmet, se reklámot, se mást.

Széthúzás van a filmesek között? Mit gondolaz azokról, akik fontos szerepet vállalnak a „kurzusfilmek” készítésében?

Nem akarok megítélni senkit, nem tudom, hogy ki miért választotta ezt a szakmát, vagy ki mit gondol a filmezésről. De azt tudom, hogy én filmművészetet tanultam az egyetemen és számomra a művészet fontos aspektus. A művészet nem tud meghunyászkodni és politikai alapon működni. Ha ezt valaki bevállalja, akkor legalább ne áltassa magát azzal, hogy ő bármilyen szinten is hozzájárul a kultúrához. Sőt, egyenesen kultúrakárosítónak tartom. Azontúl, hogy a mondanivalója is káros, egy ilyen film büdzséjéből elkészülhetne harminc-negyven nagyjátékfilm, ami legalább ennyi rendezőnek az ambícióját ki tudná elégíteni és ugyanennyi stáb megélhetését tudná biztosítani, nem pedig Rákay Kálmi mercijeibe menne bele. Azt gondolom, ezek a filmek a politikai rendszerrel együtt fognak eltűnni a süllyesztőben. Egyébként ezeket a vérrel, verejtékkel nulla pénzből, rengeteg ember szívességfelajánlásával készülő produkciókat, vagyis a mai független filmeket én inkább szamizdat filmeknek nevezném.

A 2010-es kisfilmedben, az Itt vagyokban és a Fekete pontban is szerepel egy fára mászós jelenet. Miért fontos neked ez a motívum?

Semmilyen kötődésem nincs hozzá, nem tudom, miért jut eszembe. Az Itt vagyokban az a lényeg, hogy felmászik a fára, de aztán lejön. A Fekete pontban azon gondolkodtam sokat, hogy milyen fázisai vannak az elnyomásnak és az arra adott reakcióknak. Palkó elnémul, bemászik egy szekrénybe, egy bizonyos ponton meg csak rajzol egy kört, hogy legalább az legyen csak az övé. A fára mászásnál azt érzem, hogy így nyeri vissza az uralmat a helyzete felett. De az életműépítés nem motivál, szerintem nagyon tévútra visz egy alkotót, ha ezeken gondolkozik. Az élet eléggé ad hoc, a filmezés meg bizonyos szempontból olyan, mint az élet.

Tóth-Gyóllai Orsolya