Szaladják „Taikyo” István kiállítása: fotó, film és festmény találkozása.
Szaladják „Taikyo” István évek óta a zen tanok vonzáskörében él: gyakorolja a meditációt, a magyarországi Onedropzen Közösség vezetője (honlapjukat jórészt mesterük, „Taikyo” fotói illusztrálják). Mindebben nyilván személyes megfontolások rejlenek. Az viszont már a nyilvánosságra tartozik, ahogy a zen szemlélet megjelenik művészi munkásságában. Mindenekelőtt saját rendezésű filmjeiben (Aranymadár, 1999; Madárszabadító, felhő, szél, 2006), s olyan általa fényképzett filmben, mint Az élet vendége – Csoma legendárium (Szemző Tibor, 2005). A filmezéssel sajnos felhagyott – a zen összefüggésében igencsak érthető ez a döntése –, ám szerencsére a fotózással nem. Fényképei ugyancsak a zen szellemében készülnek. Erre utal jelen kiállításának címe: Utagava Hirosige a 19. század elején alkotó, az európai művészetre is hatást gyakorló japán festő, akivel tehát a művész szellemi utazást teszt. Útja azonban jellegzetesen magyar tájakra visz (főleg a monokróm panorámakép-sorozat), s ez még erőteljesebben hív arra, hogy az azonosítható vidéket – ez adott esetben mindössze egy „ismerős” kátyú a földúton – egyfajta lelki, szellemi, belső tájként szemléljük. Valóban szemléljük, s ne elemezzük vagy értelmezzük.
Az eleve erőteljes kulturális konnotációjú tájkép műfajválasztása mellett mit tesz hozzá a fotókhoz az alkotó, hogy azok képekké alakuljanak át? Társművészetekkel mozdítja ki őket eredeti konvenciójukból, hagyománykontextusukból: egyrészt a festészettel, másrészt – Szaladják korábbi munkásságából következően – a filmmel.
A kiállításon két sorozatot látunk, az egyik hét nagyméretű vászonból, a másik tizenkét kisebb méretű, bekeretezett fotóból áll. A nagyvásznak panorámafotói egyrészt festészeti eljárásokon esnek át: a művész akvarellpapírra nagyítja őket, széles ecsetvonásokkal megy át rajtuk, s a széleken önállóan is láthatóak a „tisztázatlan” vonalak, amik a festék felvitelére utalnak. A monokróm, szürke tónusban tartott, erdőkkel, folyókkal, tisztásokkal, utakkal tagolt tájképek így mintegy festői keretbe kerülnek, festészeti szűrőn keresztül látjuk a fotókat. Másrészt a képek méretaránya a filmes cinemascope technikát, azaz a kifejezetten elnyújtott szélesvásznú filmet idézi. A cinemascope a látványos, külsőkben forgatott, jellemzően történelmi filmek sajátja. Szaladjáknál mindebből a külső, természetes helyszín marad. A látvány(osság) – mivel nem különösebben érdekes, „festői” tájakat látunk, hanem kifejezetten hétköznapiakat, szürkéket – a képalkotói eljárás révén születik meg. S így még az a bizonyos kátyús út is költői képpé stilizálódik.
A kisméretű fotók szintén kettős társművészeti hatást tükröznek. Az ég hátterében kirajzolódó faágak kalligrafikus formát öltenek. Itt a táj végképp felismerhetetlenné absztrahálódik. A közönséges fák, bokrok, cserjék ágainak rajzolatát a nézőpont, a keret, a kompozíció és a fényviszonyok alakítják át egyfajta szerves geometriává, a természet különös rendjévé, formájává. Amíg a tájképekbe belelátható egy világ, az ember – amelyre paradox módon a hiányuk hívja fel a figyelmet a festményfotókon –, itt még ennyi támpontot sem kapunk az értelmezéshez, amelytől az alkotó minden áron el próbál terelni bennünket, hogy valóban lássunk. A filmes kapcsolatot e képek esetében a sorozat teremti meg, ahogy egyre jobban besötétednek, avagy, a másik oldalról elindulva, kivilágosodnak a felvételek, s ezzel mintegy – egyfajta képregényként – az idő képzetét társítják a bebalzsamozott pillanatot rögzítő fényképekhez. A filmben ebből szinte szükségszerűen történet lesz – még Szaladják munkáiban is, noha igyekszik ellenállni a hagyományos elbeszélésnek –, itt viszont szó sincs erről. A sorozat időbelisége magára az időre irányítja a figyelmünket, pontosabban az abban rejlő változásra.
Hatalmas terek a tájképeken, törékeny időpillanatok a természetfotókon: térben és időben zajlik az utazás Hirosigével – miközben nem valahova és valamikor megyünk, hanem leginkább vagyunk. Térben és időben.
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2024.
Gelencsér Gábor
