A The Hollywood Reporter munkatársainak idén is sikerült egy asztalhoz ültetniük azokat a rendezőket, akik idén jelentősnek mondott – vagyis Oscar-esélyes – filmmel rukkoltak elő. A Quentin Tarantino (Django elszabadul), Ben Affleck (Az Argo-akció), Ang Lee (Pi élete), David O. Russell (Napos oldal), Tom Hooper (A nyomorultak) és Gus Van Sant (Promised Land) részvételével lezajlott egyórás beszélgetés a tovább után teljes egészében megtekinthető. Ahogy az sejthető, a legtöbbet Tarantino beszél, de a többiek is élvezettel mesélnek a rendezői szakma szépségeiről és gyötrelmeiről. A riporter elsőként arról kérdezi őket, hogy mi a legnehezebb része ennek a hivatásnak. Ang Lee azt az esetet említi meg, amikor kénytelen volt lecserélni egyik filmjének zeneszerzőjét (erről a filmiparban egyáltalán nem ritka eljárásról szól Hubai Gergely kiváló könyve), Affleck pedig Az Argó-akció kapcsán beszél egy kínos színészcseréről. A beszélgetés során szóba kerül még, hogy miként lehet utólag lerövidíteni a filmet, miért hasznos a határidő és hogyan tudja a rendező megőrizni az épelméjűségét. Lee saját filmjének, a Pi életének alapszituációját hozza fel metaforának: az egy csónakban „evező” fiú és a tigris közül előbbi a rendező, utóbbi a stúdió, és a cél, hogy valahogy kibírják együtt az utazást.

Arra a kérdésre, hogy nem tartanak-e attól, hogy elmúlik karrierjüknek ez a sikeres periódusa, a leghosszabban Tarantino válaszol. Szerinte sok rendező időskorára csak árnyéka egykori önmagának, ezért nem is tervezi, hogy sokáig fog még filmezni. Szeretné, ha életművében nem lennének vállalhatatlan darabok, abban bízik, hogy a Halálbiztosnál nem fog rosszabb filmet készíteni. Már csak azért sincs kedve folytatni a rendezést, mert nincs kibékülve a celluloid háttérbe szorulásával és a digitális technika előretörésével. Száminterára ez már nem mozi, hanem közösségi tévézés, ezért – jobb híján – inkább egyből a tévének gyártana miniszériákat, illetve filmes könyvek és cikkek írásával foglalkozna a jövőben. (Egy Sergio Corbucciról szóló köteten már dolgozik is.) A forgatókönyv és a film viszonyáról szólva elmondja, hogy írás közben nem gondol arra, hogyan lesz majd a szkriptből film, olyasmit is leír, amelyről tudja, hogy úgysem forgatja le. Az oka mindennek, hogy elsősorban önállóan is megálló, irodalmi alkotásként tekint a forgatókönyvre, amelyet viszont a forgatás során nem kezel szentírásként, hanem hagyja, hogy menet közben alakuljon, formálódjon a film.