Mától vetítik a mozik A pankrátort, Aronofsky velencei nagydíjas filmjét, amellyel kapcsolatban már mindenki elmondta és leírta, hogy legnagyobb attrakciója Mickey Rourke, aki gyakorlatilag saját magát alakítja a főszerepben. A valóság viszont – hogy egy ordas közhellyel éljek – most is izgalmasabb, mint a fikció. A filmbéli pankrátor sorsában semmi egyedi nincs, de az, hogy egy jóképű, felkapott színész a sikerei csúcsán önként szétvereti a munkaeszközét, viszonylag ritka. Az alábbi rövid interjúban Rourke a profi boxkarrierjéről beszél, arról, hogy miért kezdte el és miért hagyta abba, illetve, hogy az Oscar-díjnak örült volna jobban, vagy egy WBO-címnek.
 

A múlt héten már említettem, hogy június elsején Lynch egy 131 részes interjúsorozatot indít a saját honlapján. Az első részt az Entertainment Weekly jóvoltából már most meg lehet nézni. Ami elsőre meglepő, hogy mindössze 5 perces az epizód, életútinterjúnak így aligha nevezhetjük. Lynchnél jobban persze kevesen ismerik a webes publikálás íratlan szabályait, így valószínűleg azzal is tisztában van, hogy ennél hosszabb online videókat ritkán van türelme az embereknek végignézni.

Az első epizódban egy idős férfi beszél arról, hogy hogyan élte túl a rákot. Nincs semmi egyedi a történetében, annál, amit mond, beszédesebb az, ahogyan mondja. A képi világ is egyszerű, végig a férfit látni közeliben és félközeliben, mégis van egy sajátos hangulata a klipnek, hála a háttérzajoknak, amiket nyilván Lynch készített utólag.

Ha a többi rész is hasonló lesz, akkor valóban megállja a helyét a Straight Story-val vont párhuzam. Nem lesznek nagy drámai történetek vagy falrengető tanulságok, csak egy-egy emberi sors etűdszerűen felvillantva. A magam részéről követni fogom a szériát, és ha érdemes, akkor bővebben is beszámolok róla a blogban.

Kémek a porfészekben - magyar, 2009. Rendező: Papp Gábor Zsigmond. 51 perc.
Vetítik: Hétfő (Május 18.) 21:25 - DUNA TV

Bár a magyar dokumentumfilmesek nagy többsége még mindig a beszélőfejes megoldásokra esküszik, az utóbbi években egyre több rendező gondolja úgy - nyilván a külföldi minták nyomán -, hogy a jó témaválasztás önmagában még kevés, a valós történetet is dramatizálni kell, akár játékfilmes eszközök beemelésével. Szalay Péter (Nomád Pláza - Három vándor) és Szirmai Márton (A süllyedő falu) mellett Papp Gábor Zsigmond (Plázák népe, Partik népe, Budapest retro, Az ügynök élete) használja a leghatásosabban és legtermészetesebben ezeket az eszközöket. Az idei Filmszemlén Kémek a porfészekben című filmjével nyerte el (megosztva) a dokuszekció fődíját, amelyben illusztrációként maga a főhős, a hetvenes évek Magyarországán munkálkodó „imperialista ügynök” mutatja be a kémkedés korabeli trükkjeit. (A három rendezőről, illetve a dokumentumfilmezés új trendjeiről a júliusi Filmvilágban olvasható majd egy összeállítás.)

Kevés sorozat bemutatójához fűztek vérmesebb reményeket az alapvetően nagyjátékfilmekre kihegyezett mozibarátok, mint a Terminátor - Sarah Connor krónikái. A stáb elsőrangú alapokra építkezhetett: a mozifilmeket a kétséges színvonalú harmadik installáció ellenére is masszív rajongótábor kultiválja, és csábító leágazások sokaságát kínálták fel egy alternatív történetfolyam megírására. Bőséggel akadtak hát kiaknázható lehetőségek, könnyedén gólra váltható tizenegyesnek tűnt a feladat – de csak egy lagymatag kapufára futotta.

Vivement dimanche! - francia, 1983. rendező: François Truffaut
Vetítik: Vasárnap (Május 17.) 21:30 FILMMÚZEUM
           Hétfő (Május 18.) 17:00  FILMMÚZEUM

Aligha lehet azzal vádolni minket, hogy keveset foglalkozunk a francia új hullám talán legfontosabb rendezőjével: Ádám Péter négy részes sorozatban rajzolta meg nem is olyan régen François Truffaut portréját, a mostani számban pedig André Bazin kapcsán esik róla szó. Ma este a Filmmúzeum Truffaut-sorozatában legutolsó filmje, a Végre Vasárnap! kerül sorra, amely némileg rendhagyónak számít az életművében. Idézet Báron György ’85-ös kritikájából: 

…egy igazi bűnügyi film, valahonnét a „nagy korszakból”, a negyvenes-ötvenesévekből, Amerikából. Rendezte François Truffaut 1983-ban Franciaországban, egy évvel a halála előtt. Hawks, Hitchcock, valahol a földöntúli stúdiókban, keblükre ölelhetik a tékozló, megtért fiút. Olyan film a Végre vasárnap!, melyet ők sem szégyellenének.

A Filmmúzeum egyébiránt jövő vasárnap is folytatja a Truffaut-retrospektívet: levetítik a Jean-Pierre Léaud-sorozat mind a négy darabját - azokat a filmeket, amelyekben a rendező fétisszínésze és alteregója, Jean-Pierre Léaud játszotta a főszerepet (Négyszáz csapás, Antoine és Colette, Lopott csókok, Családi fészek, Menekülő szerelem).

Javában zajlik a Cannes-i Filmfesztivál, ahol ezúttal sajnos egy magyar induló sem szerepel a versenyprogramban, még a rövidfilmek között sem (egyedül a Kenyeres Bálint rendezte A repülés történetét vetítik le a Rendezők Kéthete program keretében). Pedig a magyar rövidek korábban hagyományosan jól szerepeltek a fesztiválon: 1965 óta minden évtizedre jutott egy Arany Pálmás film. A Daazo most egybegyűjtötte mind az ötöt, a tovább után pedig meg is lehet nézni őket.

Heaven, amerikai-német-olasz-francia-angol, 2002. rendezte: Tom Tykwer.
Vetítik: Szombat (Május 16.) 00:00 - RTL-KLUB

Ma éjszakára szóló tévéajánlatunk tárgya - ha minden igaz - idehaza nem került moziforgalmazásba, így a Filmvilágban sem született róla önálló kritika. A 2002-es Titanic fesztivál programjában azonban szerepelt Tom Tykwer filmje, és beszámolójában Bakács Tibor Settenkedő meg is emlékezett róla. A teljes szöveget nem másolnám ide, lévén erősen spoileres, ajánlónak a tovább után olvasható részlet is megteszi.