Javában zajlik a Cannes-i Filmfesztivál, ahol ezúttal sajnos egy magyar induló sem szerepel a versenyprogramban, még a rövidfilmek között sem (egyedül a Kenyeres Bálint rendezte A repülés történetét vetítik le a Rendezők Kéthete program keretében). Pedig a magyar rövidek korábban hagyományosan jól szerepeltek a fesztiválon: 1965 óta minden évtizedre jutott egy Arany Pálmás film. A Daazo most egybegyűjtötte mind az ötöt, a tovább után pedig meg is lehet nézni őket.
 
Vadász János Nyitány (1965) című kísérleti dokumentumfilmje nyolc percben mutatja be azt a 21 napos folyamatot, ami alatt a csirkeembrióból madár lesz, és a fióka kikel a tojásból. A film különlegessége, hogy a lenyűgöző képsorok tökéletes összhangban vannak a zenei aláfestésül szolgáló Beethoven-féle Egmont-nyitánnyal.



Jankovics Marcell 1977-ben készült animációs filmje, a Küzdők egy metafora arról, hogyan formálja meg a művész az alkotását (itt: egy szobrot), és eközben, hogyan változtatja meg őt magát is a mű.


 
Rofusz Ferenc 1981-ben kapta meg az Oscar-díjat Légy című animációs filmjéért, ugyanebben az évben Cannes-ban is egy magyaré lett a kategória fődíja. Vajda Béla Moto Perpetuo-jában egy páternosztert figyelhetünk 8 percen keresztül, amelyben a társadalom minden rétegének feltűnik egy-egy képviselője. A groteszk figurák jól felismerhetően Sajdik Ferenc munkái, a mozgó kabinokban látható hétköznapi életképek pedig idővel egyre abszurdabbá válnak, a Moto Perpetuo így leginkább szellemes képi gegek füzéreként értelmezhető és élvezhető.



Iványi Marcell 1996-ban nyerte el az Arany Pálmát Szél című fekete-fehér rövidfilmjével. Az alapötlet Biró Yvette egyik forgatókönyvírás-kurzusán született meg, ahol Iványi feladta az volt, hogy találjon ki egy háttértörténetet Lucien Hervé Három asszony című fényképéhez. A Szél hat perce egyetlen vágás nélküli snittből áll, a lassú kameramozgás, a pusztai környezet vagy a hatósági brutalitás szenvtelen ábrázolása a Szegénylegények világát idézi.



Legutóbb 2002-ben kapott magyar filmes Arany Pálmát: Mészáros Péter az Eső utánért érdemelte ki az elismerést, amelyben közelikre építő klasszikus montázstechnikával villant fel egy drámaisága ellenére – sajnos – mindennapi történetet.