A filmszörnyek királya híres alattvalóit megelőzve lépett be az ezredvég digitális birodalmába, hogy újra meghódítsa közönségét.
A Nyugaton napról-napra divatosabb buddhizmus egyik alapvető tanítása szerint az ember élete nem ér véget a halállal; lelke egy idő után újabb testbe költözik, amelynek genetikai adottságait és szociális környezetét egyaránt az előző életek során végrehajtott (vagy elmulasztott) cselekedetek determinálják. Hogy ez a kétségbeejtő kilátás mennyire érvényes századunk mozi-mitológiájában, azt a lámából lett sztároknál és a friss Tibet-eposzoknál is fényesebben bizonyítják a filmszörnyek. Univerzumukban a reinkarnációt remake-nek hívják, a karmát itt is elsősorban a kasszasiker befolyásolja; az újjászületés túlvilági szabályai azonban egyetlen filmműfajban sem valósulnak meg olyan szigorú következetességgel, mint a Frankensteinek és Gólemek, Kongok és Kongók, Légyemberek és Ötven Láb Magas Asszonyok celluloid-füzéreiben. A címszereplő feltétlen pusztulását - legyen bár vérszívó fenevad vagy a szerelemtől elvakult dzsungel-isten - hosszabb-rövidebb kényszerpihenő után az elkerülhetetlen Feltámadás követi, hogy a szerencsétlen kreatúra új környezetben is elkövethesse régi hibáit. Mivel a szörnyfilmek aranyszabálya szerint tanácsos foggal-körömmel ragaszkodni a jól bevált figurákhoz és kellékekhez (ellentétben a kényszeresen újra-aktualizált Shakespeare-adaptációkkal, vagy a közismert Kuroszava-western remake-párbajokkal) ezek a hőshüllők és mozi-gorillák emberöltőkön keresztül megőrzik ismerős vonásaikat, a Halhatatlan Szörny-lelket, miközben Richard király, a reneszánsz rém lassan összeroppan a számtalan színész-óriás egyéni értelmezésének tonnányi súlya alatt.
Ha kellően átgondolják és következetesen végigviszik, a legegyszerűbb ötletekből is nagyszerű filmek születhetnek. Az abszolút független finanszírozásban készült, limitált forgalmazása ellenére komoly kritika elismeréseket besöprő 
