A kamera mögé keveredő dilettánsok gyakran szórakoztató fércművekkel lepik meg a közönséget. Az sem kivételes eset, ha tapasztalt rendezők szúrnak el filmeket, komoly csalódást okozva a rajongóknak. Egy relatíve nagy költségvetésű, világsztárokkal és profi alkotókkal telezsúfolt hollywoodi bérmunka esetében azonban egészen kivételes az olyan fokú mellényúlás, ahol a stábnak egész egyszerűen semmi nem jön össze. A veterán Ronald Neame a Meteor előtt és után is készített kiváló filmeket (Poszeidon katasztrófa, Ipi-apacs), ám ezt az 1979-es mozi olyan csúnyán félresikerült, hogy az utókor kultikus potenciálokat és válogatott élvezeteket fedezhet fel a műben. A korabeli bukta és a lassú süllyesztő után a film mai szemmel nézve egész egyszerűen imádnivaló.
A gigantikusnak szánt apokalipszis-mozi az akkoriban már jócskán leszálló ágba került katasztrófafilmes divathullám kései darabja. A Neame vezette stáb a „nagyobb, összetettebb, brutálisabb” címszavak jegyében próbálta emelni a tétet, a kényszerű fokozás azonban igen bizarr megoldásokat és ötleteket eredményezett. Repülők, hajók, üvegépületek és az ismertebb természeti csapások után mi más is foroghatna kockán, mint magának a Földnek a sorsa. A kék sárgolyónk felé száguldó kisbolygó fenyegetése mégsem elég, az írók az amerikai-szovjet versengést és a nukleáris holokauszt árnyát is beleszuszakolják a cselekménybe.
