Ahogy az embernek egyre több unokaöccse/unokahúga lesz, egyre gyakrabban kell szembesülnie a ténnyel, hogy ami gyermekkorában olyan nagyon jónak és izgalmasnak tűnt, felnőttfejjel már… khm… vitatható minőségű. Eleve az is sokkoló, hogy a közvetlen szülői gondoskodás alól kikerülve nem az első dolgunk egész nap csokit enni kólával és chipsszel – hát még ha esélyt adunk egy-egy régi kedvencnek!
Ugyanis mindaz a kendőzetlen bugyutaság, ami hétévesen oly’ szórakoztatónak tűnt, felnőttként szinte már elviselhetetlen.
Mint az Alligátor kapcsán már említettem annak idején mindenki felváltva akart nínnya és jedi lenni, meg persze Rambo, Kobra és Terminátor (pedig a T2-ig Schwarzi robotkaraktere kifejezetten gonosz volt), továbbá kommandós. A közönség igényeire fokozottan érzékeny B-filmesek rá is vetették magukat a témá(k)ra: feltűntek a robotnindzsák, kommandós jedi(nindzsá)k, rendőrrambók, a kicsit idősebbek pedig már készülhettek a fentiek szexszel és/vagy zombikkal kombinált változataira.
Sam Firstenberg műve sem pusztán kommandós akciófilm vagy nindzsás harcművészeti film: mindkettő egyszerre, sőt, az egyik főszereplő – a kiváló, de azóta sajnos elhunyt Steve James – révén még egy kicsit blaxploitation is. Apropó, Steve James! Ez az eredetileg Chuck Norrisnak szánt, American Warrior munkacímen futó opusz csinált sztárt minden idők legkifejezéstelenebb arcú akcióhőséből, Michael „Dudi” Dudikoffból, pedig a másodhegedűs szerepére rendelt James nagyjából százszor karizmatikusabb és tehetségesebb nála (amit többek között Robert Altman is sejtett, hiszen A játékosba nem Dudit hívta meg cameózni Julia Roberts és Bruce Willis mellé, hanem a fekete színész-harcművészt).
Az amerikai nindzsa bizonyos Joe Armstronggal (nagyon eredeti beszélő név!) azonos, akiről ugyan senki nem tudja, hogy mikor született, mégis meg tudták állapítani, mit csinált éppen 16 évesen. Joe magányos, hallgatag, bunkó és nagyon buta, ami tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy lelkesedjenek érte a kisgyerekek.
A mű elején – miután Joe teljesen feleslegesen előadta az öntörvényű machót, aki még a lasztit se dobja vissza a bajtársaknak – rögtön egy akciójelenetbe csöppenünk, ami az első komoly trauma a gyermekkori élményekhez visszavágyó mozistának: ez bizony rossz. Nem, nem a film (azzal kapcsolatban eleve nem ápoltam komoly illúziókat), hanem az akciójelenet. Ugyan a Kobra is egy mérhetetlenül ostoba valami, mégis korrekt lövöldözésekkel és verekedésekkel van tele, ami legalábbis fogyaszthatóvá teszi (mellesleg sok más szempontból is veri Firstenberg művét).
Az Amerikai nindzsa viszont ebből a szempontból is gyenge, legalábbis többnyire. Elég talán két példa.
Az egyetlen olyan epizódnál, ami korábbról mélyebb nyomokat hagyott bennem (vagyis amikor Joe vödörrel a fején veri meg a fekete kollégát), az „akció” nagyjából abban merül ki, hogy Dudikoff – esetleg némi karatés bűvészmutatványt mellékelve – óvatosan megfogja ellenfele valamelyik testrészét, mire Steve James össze-vissza dobálja magát. Talán nem nagy meglepetés a Kedves Olvasónak, hogy a kigyúrt szépfiú a film forgatása előtt nem került közvetlen kapcsolatba a harcművészetekkel.
Később Joe elszökik a laktanyából, amit motoros ugratással old meg. Nem lenne ezzel különösebb gond (minden valamirevaló filmben akad 1-2 motoros ugratás, nem igaz?), csak szegény kaszkadőrt sajnálom: a gondosan belassított felvételnek köszönhetően még nyilvánvalóbban látszik, hogy szerencsétlen irgalmatlanul beverte a fejét a kormányba.
Ha ilyenek a technikai megoldások, milyen lehet a sztori?
Kicsit rosszabb. A legnagyobb gondot a hitelesség okozza, pontosabban a hiánya. Egy ilyen film megtekintésekor eleve el kell fogadnunk néhány apróbb következetlenséget a „belső univerzumban”, de a Cannon Group agytrösztjei által teremtett világ legfeljebb múló hasonlóságokat mutat a valósággal. Elég talán a legidegesítőbb momentumot megemlítenem: miután Hősünk megmenti a főtiszt lányát a kettejük kreálta teljesen felesleges életveszélytől (aminek négy katona élete látja kárát), a nő amiatt kezd el sipákolni, hogy nem közlekedhet magassarkúban az őserdőben.
És ennek természetesen nem az a következménye, hogy Joe leteker neki két nagy tockost, esetleg otthagyja a dzsungelben a rájuk vadászó nindzsáknak, neeeem…
A „Maga még kifizeti nekem ezt az olasz cipőt!” kijelentés bizony egy szép szerelem ígéretét hordozza magában.
Bíró úr, a vádnak nincs több kérdése!
Mégis, azért adjunk szót a védelemnek is. Itt van a már említett Steve James, ugye: minden őt szerepeltető jelenet nézhető, ami azért valami. Aztán nem teljesített nagyon rosszul az operatőr és a zeneszerző sem. A film közepére már elfogadható minőségű akciójelenet is akad, és Sam Firstenberg rendezőről sem merném azt állítani, hogy mindig következetesen rossz helyre rakja a kamerát. Feltűnik a színészek között a Kincs ami nincs veteránja, John Fujioka (alias Kamaszuka!), ami már önmagában kellemes meglepetés. Nem nagyon csúnya a love interest, Judie Aronson sem (kár, hogy a szerepe szimpátia helyett múlhatatlan gyűlöletet ébresztett az egyszeri ítészben).
És persze nem feledkezhetünk meg a kisiskolás-faktorról sem: akárhány kéjvágyó közelit is kap Dudikoff beolajozott, izmos hasa, akárhány ellennindzsát is mészárolnak le géppisztollyal vagy karddal, a 8 éves korosztály zabálni fogja az összes – többnyire vértelen – hülyeséget. Nem zavarja őket, hogy a gonoszok mindig udvariasan megvárják, amíg Joe végez valamelyikükkel, nem kérdőjelezik meg tettei mozgatórugóit, nem sajnálják az önfeledten ugrándozó túlkoros óvodás vétlen áldozatait.
Az Amerikai nindzsa legnagyobb érdeme paradox módon mégis az, hogy egy korszak emblematikus filmjévé vált. Mutogathatunk rá, hogy „Igen, gyerekek, ez ilyen volt. Akkor így nézett ki az, amit szerettünk.” Mi meg úgy nézünk ki, ahogy.
Az írás első változata a Sokk Magazin online folyóiratban jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.