Nevezzük akár dekonstrukciónak, intertextualitásnak vagy egyéni eklektikának, a posztmodern esztétika talán legfontosabb irányelve a megcsontosodott narratívák ironikus átbuherálása. A tömegfilm különösen alkalmas az efféle játékokra, hiszen a könnyebb befogadás érdekében ezek a művek általában világos alapelvek mentén, kész történetsémákból építkeznek. Az ismert struktúrák és klisék pimasz megkeverése a slasher vérbő panelei esetében kifejezetten eredményes és látványos lehet, a szigorú szabályrendszer, a behatárolt motívumkészlet ugyanis a szélesebb közönség előtt is pontosan ismert, különösen a Sikoly-széria önreflexív zsánerösszegzője óta. A Ház az erdő mélyén (The cabin in the woods) hasonlóan fontos vérfrissítése a népszerű filmtípusnak, mint az ezredfordulós reneszánszt elindító, 1996-os Wes Craven-opus: a vicces és okos műfaji tűzijáték újra átrendezi a slasher variációs lehetőségeit, ígéretes perspektívákat nyitva a további barkácsolások számára.