A Filmvilág fiatal magyar filmrendezőket kért fel, hogy válasszák ki, számukra mely tíz filmtörténeti alkotás számít a legjelentősebbnek. A listákat már közöltük (az összesített toplista és a kapcsolódó statisztikák a Filmvilág októberi számában olvashatóak; folyóiratunk online változatban is elérhető és előfizethető a dimag.hu honlapján), most pedig a Filmvilág blog szerzőin a sor. Mi azonban a fontosnak tartott filmek helyett egyszerűen csak a kedvenceinket gyűjtöttük össze.
Volt egyszer egy Vadnyugat (Sergio Leone)
Az egyik legtriviálisabb választás, de ha egyszer ez a film az igazi, nagybetűs MOZI (ami legalább annyira igéző, mint a durcás Claudia Cardinale egy poros tornácon), akkor az egyszeri mozista nem tud mit tenni, meghajol a közhelyes választás vádja előtt. Egyszerű szemlélőnek western, esetleg opera, a többieknek maga a mozgókép, tele férfiassággal, érzékenységgel, kegyetlenséggel és humorral. Műfajiságot meghaladó művészet, lovakkal és szájharmonikával.
Régi idők focija (Sándor Pál)
Sándor Pál nagy mágus, Garas Dezső pedig zseni volt. Együtt összegyúrták Mándy világát Chaplinével és Felliniével, a végeredmény pedig egyszerűen csodálatos. Nem elvontan és fensőbbségesen, hanem ahogy az Amarcord, vagy akár az Hulot úr nyaral. „Ma már nem készülnek ilyenek”, szoktuk mondani, sokszor ok nélkül – ezúttal e kijelentés mindenképpen és minden ízében igaz.
Különben dühbe jövünk (Marcello Fondato)
Ha Leone filmje egy ilyen listán a triviális választás, ez az „unortodox” (abban nem vagyok biztos, ez mostanában negatív vagy pozitív jelző). Kis hazánkban illik „guilty pleasure”-nek tekinteni a Spencer–Hill-filmeket a pofozkodás és a gyakran blőd poénok miatt, de a világ boldogabb tájain már régóta tudják, az egyszerűcske felszín általában óriási szívű, alaposan átgondolt és tehetségesen megvalósított közönségfilmeket takar. Engem a Különben dühbe jövünk vitt filmrajongóvá, márpedig az első szerelem örökre velünk marad.
Valdez lovai