A Filmvilág fiatal magyar filmrendezőket kért fel, hogy válasszák ki, számukra mely tíz filmtörténeti alkotás számít a legjelentősebbnek. A listákat már közöltük (az összesített toplista és a kapcsolódó statisztikák a Filmvilág októberi számában olvashatóak; folyóiratunk online változatban is elérhető és előfizethető a dimag.hu honlapján), most pedig a Filmvilág blog szerzőin a sor. Mi azonban a fontosnak tartott filmek helyett egyszerűen csak a kedvenceinket gyűjtöttük össze.
Kifulladásig (Jean-Luc Godard)
Mert még nem sikerült megunnom.
Dogville (Lars von Trier)
Lars von Trier filmjének nem az a legfőbb érdeme, hogy bebizonyítja, díszletek és vizuális trükkök helyett egy csomag kréta és néhány kiváló színész is elég a filmélményhez, hanem, hogy kiválóan illusztrálja a hétköznapi konformizmus természetét.
Mulholland Drive (David Lynch)
Nem biztos, hogy ez Lynch legjobb filmje, de talán ez a legérzékibb. Vehetjük akár a rendező pályájának szintéziseként is, benne van minden, ami Lynchet utánozhatatlan zsenivé teszi, és amiért jómagam is imádom – szinte – minden filmjét.
A tanú (Bacsó Péter)
Ritka, hogy egy vígjáték egyben „fontos film” is legyen, Bacsó Péter klasszikusával azonban pontosan ez a helyzet. Zseniális szatíra, kordokumentum és szállóige-gyűjtemény egyben.
Amerikai szépség (Sam Mendes)
Lehet, hogy helyenként giccses és manipulatív, az Amerikai szépség mégis katartikus erejű film – legalábbis számomra. (Ugyancsak az élethazugságok a kedvenc témája az általam nagyra tartott Todd Solondznak; a Boldogságtól ordítani helyett azért választottam Mendes filmjét, mert utóbbit szívesebben nézném újra.)
Engedj be! (Tomas Alfredson)
Nem kedvelem különösebben sem a vámpírfilmeket, sem a coming of age-történeteket, sem a romantikus kamaszdrámákat, a három „műfaj” ötvözetét jelentő Engedj be!-nek így aztán elvileg hidegen illene hagynia. Elvileg.
In Bruges (Martin McDonagh)
McDonagh filmje jeleneti számomra a tökéletes példát arra, hogy lehet populáris szereplőkkel, műfaji köntösben, fajsúlyos témákról elmélkedni, úgy hogy közben egy pillanatra sem tűnik nehézkesnek vagy kimódoltnak a produkció.
Mr. Vengeance - A bosszú ura (Park Chan-wook)
Egyetlen cím helyett legszívesebben Park teljes Bosszú-trilógiáját feltettem volna a listára; a maga módján mindhárom film mestermunka. Végül azért esett a választásom a trilógia első részére, mert mind közül ez a legletaglózóbb, ami az Oldboy ismeretében nem kis dicséret.
Jackie Brown (Quentin Tarantino)
Úgy alakult, hogy a Tarantino-életműből ezt a darabot láttam a legtöbbször, és minél többször néztem meg, annál jobban tetszett. QT talán itt akart a legkevésbé „nagy filmet” alkotni, és talán ezért lett ez az egyszerű kis történet a legérzékenyebb, legemberibb és legelegánsabb munkája.
Simon mágus (Enyedi Ildikó)
Lehet-e egy filmért egyetlen snitt miatt rajongani? Jelentem, igen.