A Filmvilág fiatal magyar filmrendezőket kért fel, hogy válasszák ki, számukra mely tíz filmtörténeti alkotás számít a legjelentősebbnek. A listákat már közöltük (az összesített toplista és a kapcsolódó statisztikák a Filmvilág októberi számában olvashatóak; folyóiratunk online változatban is elérhető és előfizethető a dimag.hu honlapján), most pedig a Filmvilág blog szerzőin a sor. Mi azonban a fontosnak tartott filmek helyett egyszerűen csak a kedvenceinket gyűjtöttük össze.

Tizenhét éves koromban véletlenül láttam A vágy tovább él című Hal Hartley-filmet a Duna tévén. Eléggé tetszett már az eleje is, de amikor Martin Donovan könnyű táncba fogott egy piros rácsú ajtóval, kétségbeesetten keresni kezdtem egy üres videokazettát, hogy legalább a film maradékát fel tudjam venni. Utána jobbára feldúltan járkáltam a lakásban, és este nem nagyon tudtam elaludni, másnaptól fogva pedig hol viszolygó, hol megbocsátó megvetéssel méregettem azokat az embereket, akik érzésem szerint nem látták A vágy tovább élt, vagy nem voltak hajlandóak tudomást venni a létezéséről. Egyébként amikor az első ún. komoly barátnőmmel először beszéltem, többek között erről a filmről lelkesedtem neki (közben pedig azt kamuztam, hogy láttam A semmi ágánt, ő meg azt, hogy látta A vágy tovább élt, szóval jól elbeszélgettünk). A lényeg, hogy az alábbi filmek különböző okokból, de ehhez hasonló elragadtatást és bámulatot váltottak ki belőlem, sőt, annyira erős mezőnyt sikerült összeállítani, hogy a végén A vágy tovább él simán kiesett az első tízből.

• Cuadecuc, vampir (Pere Portabella)
• Esélytelen holnap (Robert Wise)
• Goodbye, Dragon Inn (Tsai Ming-liang)
• Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét (Sam Peckinpah)
• Jeanne d'Arc pere (Robert Bresson)
• McCabe és Mrs. Miller (Robert Altman)
• Other Men’s Women (William A. Wellman)
• Sóhajok (Dario Argento)
• Volt egyszer egy Amerika (Sergio Leone)
• Window Water Baby Moving (Stan Brakhage)
  
  

A bérgyilkos (John Woo)
Szépség és tragédia csodás hibridje. Álomvilág találkozik a rögvaló mocskával. Chow Yun-Fat pisztolyművészetét alighanem mindenki ismeri, a bromance azóta sem volt olyan remek, mint ebben. Nem láttam még olyan férfibarátságról szóló filmet, amiben a giccs ennyire nem aknázta alá az egész sztorit, sőt, határozottan szolgálta azt. John Woo magnum opusát máig heroic bloodshed-ként tartja nyilván a szakirodalom, de az sem hibázik, aki Hongkong Noir-nak hívja a szívszorítóan kegyetlen végkifejlete miatt. Érdekesség: Walter Hill 1992-ben papírra vetette a tervezett hollywoodi változat forgatókönyvét, ami olvasmányélményem alapján jóindulattal is csak A bérgyilkos árnyéka.  

Vérveszteség (Nicolas Winding Refn)
Van, aki a Drive-ra, van, aki a Pusher-trilógiára esküszik, én Refn második nagyjátékfilmje mellett tenném le a voksomat. A dán szerző akkor is kiválóan bánik a zörejekkel, zenékkel, színekkel, ha egy bekattanó férfi sztoriját kell elmondania, és akkor is, amikor egy introvertált filmőrült és egy szintén szégyellős büféslány „románcát” meséli el.

Biciklitolvajok (Vittorio De Sica)
Fekete-fehér neorealista gyöngyszem, amiből kiderül, hogy csak egyetlen szín van, az pedig a szürke. Lásd a lopást bizonyítani képtelen apát, aki végül maga is a bűnözik, ám azonnal rajtakapják. De Sica örökbecsűje egyre inkább megerősít abban, hogy az elmúlt 64 évben sem lett jobb hely a világ, sőt.

Szalmakutyák (Sam Peckinpah)
Természetesen a sokat vitatott eredeti Peckinpah-mű, nem a remake. Hőse, David Sumner úgy lesz intertextualizált westernhős, hogy tömeggyilkosság útján vedli le magáról túlcivilizált, nyámnyila (biológiailag is impotens?) énjét, és ezáltal nemcsak az otthonát védi, de barbarizmusa férfit is farag belőle (potenssé válik). Érdekes vadnyugati olvasat, annyi bizonyos. A Halott ember hajaz némileg erre a férfiképre – ami történetesen posztmodern acid western.

A méhkas szelleme (Victor Erice)
A filmpoézis csúcsra járatása. Erice úgy bírálja Franco generalissimo rezsimét, hogy sosem árul el konkrétumokat, ehelyett a szubjektivitás és a líraiság vizeire evezve mutat be egy különös kislányt, és az ő családját. A gyermekhősön túl az operatőri munkának, a vonat zakatolásának, a szélfújás hangjának, és főként a Frankenstein szörnyeként absztrahált baloldali szökevénynek is képtelenség ellenállni.

Második lehetőség (John Frankenheimer)
Vizualitása máig elképesztő, atmoszférája pokoli, témája első kézből hozott. John Frankenheimer ugyanis önmagát, az Álomgyárból kiebrudalt modernista auteur-t örökíti meg a szuverenitásától fosztott Arthur Hamilton/ Tony Wilson karakterében. Méltatlanul alábecsült gyöngyszem a Hollywoodi Reneszánsz elejéről. És még csak véletlenül sem sci-fi.

A halál csöndje (Sergio Corbucci)
Ilyen westernt sem láttam még. Az addig még rendben is van, hogy a spagettik rendszerint destruálóbbak, mocskosabbak, mint korabeli amerikai társaik, de ahogy Corbucci lépcsőről lépcsőre porig rombolja a néma gyorstüzelő imágóját, és ránk szabadítja a még a Herzog-korszak előtti Klaus Kinski-t, az maga a hó, az maga a halál, az maga a döbbenet. Amennyiben ez a film nem iskolai tananyag, bajban vagyunk.

Nyomtalanul (George Sluizer)
George Sluizer önlopását nyugodtan el lehet felejteni. Az 1988-ban készült holland eredeti ugyanis köröket ver rá. Idegtépően lassú, egyszerre működik pszichothrillerként, noirként és melodrámaként, a néhai Bernard-Pierre Donnadieu pedig nálam nem A profi balfácán Farges-aként, hanem Raymond, a szociopata voltát fennen hirdető tanárember/ szörnyeteg szerepében tette le a névjegyét. Klausztrofóbiásoknak ellenjavallott a finálé megtekintése!

Furcsa játék (Michael Haneke)
Már megint egy rendező, aki később az Államokban is újraértelmezte saját gyermekét. Félreértés ne essék, a feel bad movie-k atyja nem remake-elt rosszul, de az amerikai változat csupán jó. Az osztrák ellenben zseniális. Szabad azt mondani, hogy imádtam, amikor fehérruhás golfos gyilkosaink fityiszt mutattak nekem, a nézőnek?

Éjféli játszma (Ole Bornedal)
És újfent azt kell írnom, hogy ezt a filmet is újraforgatta a stúdiósoknak a rendező, nevezetesen Ole Bornedal. Neki egyébként láthatóan nem fekszik az ígéret földje (v.ö.: Démoni doboz), ám Dániában nála aztán bűzlenek a dolgok, persze, a lehető legjobb értelemben. Intertextusokat használ (a Psycho zuhanyzójelenetének muzsikáját egy az egyben átveszi), rendkívül explicit tud lenni mind verbálisan (mindenki hallgassa meg az Andersen-es poént!), mind képileg (a női feneket borotváló antagonistától sokaknak gombóc lesz a torkában), de a legjobb az, ahogy összemossa a hullaházi thrillerkliséket a beteg, mi több, önreflexív humorral. Nem sokkal később a Miramax talán épp ezért kezdett dörömbölni Bornedal ajtaján, hogy készítse el nekik a Sikolyt. Mint tudjuk, erre nagyjából így felelhetett: „Köszönöm, de nem, köszönöm.”