A Filmvilág fiatal magyar filmrendezőket kért fel, hogy válasszák ki, számukra mely tíz filmtörténeti alkotás számít a legjelentősebbnek. A listákat már közöltük (az összesített toplista és a kapcsolódó statisztikák a Filmvilág októberi számában olvashatóak; folyóiratunk online változatban is elérhető és előfizethető a dimag.hu honlapján), most pedig a Filmvilág blog szerzőin a sor. Mi azonban a fontosnak tartott filmek helyett egyszerűen csak a kedvenceinket gyűjtöttük össze.

Chungking Express (Wong Kar-wai)
Amióta láttam a Chungkingot, a Californian Dreamin' című 65-ös slágerről mindig Wong Kar-wai filmje jut az eszembe. A dal számtalanszor elhangzik a filmben, mégsem un rá az ember. A történet sincs túlbonyolítva: egy rendőr szerelmes lesz egy szőke, ballonkabátos alvilági nőbe, egy másik rendőr pedig megkedvel egy gyorsétteremben dolgozó félénk lányt. Mitől működik mégis a film? Wong Kar-wai olyan különös atmoszférát teremt, hogy a nézőnek szinte kedve lenne elveszni és szerelembe esni a neonfényekkel teli, zsúfolt hongkongi piacon.

8 és ½ (Federico Fellini)
A tökéletes filmet nem lehet megrendezni. Ami hibátlan, könnyen elveszti a báját. Fellini, pontosabban Fellini nyolc és feledik filmjének főszereplője, Guido sem képes megrendezni a sajátját. Múltbéli szeretők, gyerekkori emlékek, rámenős filmkritikusok zavarják össze az elméjét. Legszívesebben elbújna mindenkitől, de leginkább saját magától. Mindenben ott a hiba, minden keszekusza, végül mégis megszületik a tökéletes.

Berlin felett az ég (Wim Wenders)
Vallomás a fallal kettészelt Berlinről és érzéki mese egy angyalról, aki egy artista lány szerelméért emberré szeretne válni. A fekete szövetkabátos két égi vándor Bruno Ganz és Otto Sander a „szárnyukon” viszik a filmet, míg az álmodozó szépség, Solveig Domartin és a saját magát alakító Peter Falk is remekül alakít. Wenders kedvéért pedig még a német főváros is a szebbik arcát mutatja.

Akira (Katsuhiro Otomo)
Tizenöt-tizenhat lehettem, mikor megrendeltem Angliából VHS-en az Akirát. Előtte már láttam a kilencvenes évek kultikus cyberpunk-animéjét, a Ghost in the Shellt, de igazán a 88-as poszt-apokaliptikus Akirával találtam meg a számításomat. Bohóc arcú motoros bandák, telekinetikus erővel bíró mutáns gyerekek és a totális megsemmisülés szélén álló Neo-Tokyo. A film utolsó fél órája pusztító erejű, szó szerint.

Törökméz (Paul Verhoeven)
A szeleburdi Olga felszedi az autóstoppos szobrász Ericet. Mindketten kattantak, habzsolják a szexet és megőrülnek egymásért. Olga anyjának viszont nem tetszik, hogy Eric egy komolytalan művészlélek, a házasság után pedig a lány is másfelé kacsintgat. Verhoeven drámája obszcén, naturalista és szókimondó, de ami a legfontosabb: őszintén szól a szerelemről. Nem hiába választották meg 1999-ben az évszázad legjobb holland filmjének.

Kill Bill, Vol. 1(Quentin Tarantino)
Tarantino „vörösre festi” a mozivásznat a Kill Bill első részében, ez nem túlzás. Azóta sem láttam ilyen elégikus vérrontást. Elsősorban ezért tetszett. Másodsorban a szerteágazó B-filmes utalások, „Dj” QT remek zenei ízlése, a filmvégi jakuza-kaszabolás, a háttérből irányító „láthatatlan” Bill és a harcias amazon, Uma Thurman miatt. Akin mellesleg jól mutat a sárga-fekete tréningruha. Ezt még talán Bruce Lee is elismerné.

Mechanikus Narancs (Stanley Kubrick)
Már a nyitójelenetével megragadott Kubrick rendhagyó sci-fije: a bandavezér Alex és a fehér kezeslábasba öltözött keménykalapos drugjai (értsd: társai) a Korova tejbárban ülnek, és azon morfondíroznak, ki legyen a következő áldozat. Anthony Burgess furcsa nyelvezetű regényéből aligha gondolta volna bárki is, hogy megfilmesíthető. Kubricknak sikerült a lehetetlen: amilyen bravúrosan bánt a brit író a szavakkal, olyan stílusosan teremtett képi világot az amerikai rendezőzseni.

Persona (Ingmar Bergman)
Bergman hűvös precizitással ás mélyre a megnémult színésznő és gondozója, Alma nővér tudatalattijába. A látlelet korántsem megnyugtató, ráadásul a svéd direktor sokkalta hidegebb és szigorúbb ítélőnek bizonyul, mint a Personát megelőző, magányról szóló trilógiájában. A film egyes képkockái is karcosabbak, Bibi Andersson és Liv Ullman között pedig szinte megfagy a levegő.

Drive (Nicolas Winding Refn)
Még „csak” egyéves a film, mégsem hiányozhatott a listámról. Miután egy rablásban sikeresen segédkezett, a névtelen Driver hazafelé vezet a Los Angeles-i éjszakában Kavinsky ’Nightdrive’ című hipnotikus számának taktusaira. Már ennyi is elég volt, hogy beszippantson a film. Ami ezután következett, csak mélyítette az érzést: zseniális kameramunka, további, ízlésesen válogatott zenék, az autósmozik kliséinek ellentmondó történet és Ryan Gosling minimalista, de annál meggyőzőbb alakítása, ahogy a hőn áhított nő miatt bekerül a bűnspirálba.

Az elefántember (David Lynch)
A film nem a Broadway musical alapján készült – hirdeti a korabeli filmelőzetes. A torz külsejű, viktoriánus korban élt Joseph Merrick történetét David Lynch valós események alapján vitte filmre. Az első fél órában még nem láthatjuk a testi rendellenességgel született férfit, később azonban megtudjuk, hogy a szörnyetegnek hitt Merrick emberségesebb, mint a legtöbb londoni polgár. A fekete-fehérben forgott drámában csak elvétve találunk Lynch-re jellemző álomszerű jelenetet, de erre talán nincs is szükség. Az elefántember megrázó története önmagában is megállja a helyét.