Nevezzük akár dekonstrukciónak, intertextualitásnak vagy egyéni eklektikának, a posztmodern esztétika talán legfontosabb irányelve a megcsontosodott narratívák ironikus átbuherálása. A tömegfilm különösen alkalmas az efféle játékokra, hiszen a könnyebb befogadás érdekében ezek a művek általában világos alapelvek mentén, kész történetsémákból építkeznek. Az ismert struktúrák és klisék pimasz megkeverése a slasher vérbő panelei esetében kifejezetten eredményes és látványos lehet, a szigorú szabályrendszer, a behatárolt motívumkészlet ugyanis a szélesebb közönség előtt is pontosan ismert, különösen a Sikoly-széria önreflexív zsánerösszegzője óta. A Ház az erdő mélyén (The cabin in the woods) hasonlóan fontos vérfrissítése a népszerű filmtípusnak, mint az ezredfordulós reneszánszt elindító, 1996-os Wes Craven-opus: a vicces és okos műfaji tűzijáték újra átrendezi a slasher variációs lehetőségeit, ígéretes perspektívákat nyitva a további barkácsolások számára.
A kultikus tévésorozatok íróiként (Lost, Buffy, Alias, Firefly) rutint szerzett alkotók nagy szakértelemmel és szeretettel nyúlnak a kanonizálódott elődökhöz, és friss kreativitással háziasítják össze a 80-as évek klasszikus slasher- és horror-toposzait a „torture porn” Fűrész- és Motel-széria fémjelezte, valóságshow-alapú megoldásaival. A Ház az erdő mélyén egyszerre nézhető zsánertörténeti összefoglalóként, illetve trendteremtő alapvetésként, hiszen nemcsak felsorolja az elmúlt évtizedek legfontosabb alkotóelemeit, de tovább is gondolja azokat. A közönséggel összekacsintó, a hagyományok áthágására építő humor még műfaji előképzettség nélkül is működik, ám a film teljes mélységében csak akkor tárulhat fel előttünk, ha ismerjük a megidézett elődöket. A hétvégére egy erdei kunyhóba elvonuló öt fiatal története a legfontosabb horror-közhelyek köré épül: a sportos alfahím, a könnyűvérű szőke, a laza mókamester, az éltanuló és a final-girl kiállású szűzlány klasszikus csapata találkozik a mogorva vidéki benzinkutassal, rábukkan az izolált kunyhó sötét történetére, majd természetesen a sötét pincébe is leereszkedik. Az alkotók magabiztos vigyorral játszanak rá a nézői elvárásokra, és nemcsak kiszámíthatatlanul megcsavarják a sémát, de egy pofátlanul nagyszerű „film a filmben” megoldással groteszk szatírába tolják a látottakat.
Látva ezt a rendkívül összetett és átgondolt, mégis friss és szórakoztató művet, vélhetően a posztmodern nagynevű teoretikusai is elégedetten csettintenének. A Ház az erdő mélyén frappáns plakátja pontosan előlegezi meg a filmet, hiszen a végeredmény olyan, mint a slasher Rubick-kockája: az alkotók folyamatosan más és más mintákat forgatnak ki, majd az elképesztő fordulatokkal tarkított, örömjátékszerű fináléban mindent újra a helyére pakolnak. A vérbő felszíni móka, az alatta elhelyezett rajongói kényeztetés mellett a mű azonban mélyebbre megy, és még az alkotó-film-befogadó megváltozó viszonyaira is rákérdez. A filmkészítők klisék elleni harca pontosan rímel arra a küzdelemre, melyet az öntudatukra ébredő figurák folytatnak a rájuk kényszerített szerepek ellen - miközben a kerettörténetben a rendező is önkritikusan ábrázolja önmagát, illetve ezen keresztül még a néző elé is kíméletlenül őszinte tükör kerül. A film nagyszerű metaforája annak a sajátosan kortárs alkotói mechanizmusnak, amikor egy mű a szerző és a befogadó vibráló interakciójából épül fel. A Ház az erdő mélyén fantasztikus befejezése geggé formálja a nyitott alkotások problematikáját, miközben áttételesen még a horrorfilmeket is védelmébe veszi, megerősítve azt a pszichológiai elméletet, hogy a zsáner fogyasztása sikerrel oldja és vezeti el a legbelsőbb félelmeinket. A legkevésbé sem túlzás kijelenteni, fontos műfaji klasszikus született!
A filmről - a magyar DVD kiadás kapcsán - az októberi Filmvilágban is olvasható egy kritika.
