GYIMESI ANNA

A vége egy szakítás története, melyben a pszichológus Verának szembe kell néznie azzal, hogy elhagyták.

Milyen út vezetett a rendezővé válásig?
A rendezővé válás, ha van ilyen, szerintem egy élethosszig tartó folyamat. Általános orvosként végeztem 2011-ben. Már orvostanhallgató koromban kezdtem érezni, valami „hív” a filmkészítés irányába. De akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi ez az érzés, fogalmam sem volt arról, hogy ez azt jelenti, hogy filmeket szeretnék csinálni. Aztán ez az érzés egyre inkább körvonalazódott, egészen annyira, hogy teljesen kimondhatóvá vált: filmeket szeretnék csinálni! Pályaelhagyó, vagyis pályaváltó vagyok. Másfél év pszichiátrián töltött általános orvosi munka után döntöttem úgy, váltok, nem dolgozom tovább a klinikumban. Aztán szépen, lépésről lépésre alakultak a dolgok. A tényt, hogy nem orvos leszek, hanem inkább filmrendező, a szüleim torkán volt a legnehezebb lenyomni, de végül sikerült.  Ahhoz, hogy most ott legyek, ahol, nemcsak rám volt szükség, hanem két osztályfőnökömre, Szász Jánosra és Janisch Attilára, akik tudtak kapcsolódni hozzám, és akik előtt úgy éreztem, semmit sem kell takargatnom, vagy szégyellnem, így a pályaváltásomat sem.

Hogyan találtad meg a film ötletét?
Mindig igyekszem személyes motivációt találni, személyes történetmagot. A diplomafilm ötlete eleinte teljesen más volt, de azt gondoltam, hogy erősebben kell kapcsolódnom a sztorihoz. Nem a szakításról akartam filmet készíteni, hanem az arra adott, és az életem során számtalanszor ismétlődő reakcióról: a veszteségélmény okozta pánikról. Egyébként általában is nagyon foglalkoztat az elengedés kérdése, talán pont azért, mert nekem ez nehezen megy, és újból és újból ehhez a témához kell nyúlnom, hogy valamit megértsek, ne adj’ isten, feldolgozzak magamban.

Mi volt a legnagyobb kihívás a munka során?
Pár hónap távlatából visszaemlékezve persze úgy látom, hogy minden nagyon szépen és gördülékenyen ment.  De ha jobban belegondolok, pont a közelség, a személyes motiváció az, ami a veszélye is a filmkészítésnek. Gondot jelenthet, ha nem tudom megfelelő távolságból szemlélni a főhőst, a szituációkat, amikbe belekerül, ha csak magamból akarok dolgozni. Lássuk be, ez a forrás egy idő után elapad, ezért ki kell nyitni a szemünket és szétnézni a világban. Az egy fontos tapasztalat, hogy „magadból dolgozni” is csak egy ideig lehet, egy idő után óhatatlanul elfogynak, unalmassá válnak a saját történeteid. Úgy érzem tehát, hogy a legnagyobb kihívás számomra az volt, hogyan próbáljak meg egy nagyon belső lelkiállapotot cselekménybe önteni, a veszteségélmény engem érintő témáját történetben elmesélni, hogyan lesz az állapotból történet, a történetből pedig cselekmény.

Mi jelenti a legfontosabb inspirációt számodra?
Ahogy idősödöm, újabb és újabb egzisztenciális kérdések merülnek fel bennem, lassan kígyóznak be a tudatomba. Ezek általában nagyon általános felvetések, mint például meddig lehetünk képesek, egyáltalán képesek lehetünk-e bűnösként élni, megbocsátani, szabaddá válni a bűn által. Korábban sokkal konkrétabb kérdések foglalkoztattak. A kérdéseim egyre általánosabbak, és ezekhez általában mindig kapcsolódik valamilyen szituáció, amiről hallottam, amivel már találkoztam, akár csak olvastam a hírekben. Az inspirál, hogy ezeknek a kérdéseknek utánajárjak, megvizsgáljam, mások milyen válaszokat adnak rájuk, s ez vezet egy-egy karakter megformálásához is. Elsősorban persze nekem van szükségem a válaszokra, és ez a legfontosabb inspiráció, akkor is, ha valójában nincs válasz. Miközben persze bízom abban, aki megnézi a filmet, magára ismer, legalább a benne felvetett kérdéseken keresztül.

Melyik a három kedvenc filmed / legkedvesebb alkotód? 
Változik, de egy ideje Yorgos Lanthimos görög nyelvű filmjei, a Kinetta, az Alpok, a Kutyafog stabilan lenyűgöznek. Lars von Trier Melankóliája, de újabban a Táncos a sötétben is nagy kedvencem. És az évek óta stabil, hozzám nagyon közel álló abszurd képviselője, Roy Andersson, akinek bármelyik alkotása – legyen az reklám, társadalmi célú hirdetés vagy nagyjátékfilm – kirobbanthatatlan ebből a sorból.

KOROM ANNA

Korom Anna a Mónika nem akar a földön járni című filmben egy harmincas éveiben járó transz nő különleges történét meséli el. 

Milyen út vezetett a rendezővé válásig?
Egy barátom jelentkezett az egyetemre, és jelentkeztem vele. Az első filmemmel vettek fel, miután bekerültem, fél évig azt hittem, hogy van valami, amit mindenki tud csak én nem. Hogy van valami titka a rendezésnek. Ezért nagyjából minden munkát elvállaltam, aminek köze volt a filmkészítéshez, hátha rájövök, hogy miről szól ez az egész. És igazából elkezdtem nagyon otthon érezni magam ebben a világban. Persze mindig felmerül bennem, hogy mennyivel jobb lenne, ha valami mást csinálnék, vagy, hogy egyáltalán nem nekem való ez a szakma, de közben megismertem az alkotótársaim, az egyetemi barátaim, és azt érzem, hogy már az is elég indok, hogy filmet készítsek, hogy együtt dolgozhassunk, gondolkodhassunk. Fura érzés erre a kérdésre válaszolni, mert szerintem nagyon óvatosan mondja ki magáról az ember, hogy filmrendező. Pedig egy szakmát kapunk, hiszen ezzel a munkával tartom el magam, de zavar nélkül talán csak pár nagyjátékfilm után fogom tudni ezt kimondani, ha egyáltalán lesz ilyenre valaha lehetőségem.

Hogyan találtad meg a film ötletét?
A csodáról szerettünk volna filmet csinálni. Arról a hitről, hogy van valami a láthatón, a mérhetőn, a felfoghatón túl, és hogy azokat, akik ebben körmük szakadtáig hisznek, hogy darálja be a valóság. Dobány Péter forgatókönyvíróval, Vincze Alina operatőrrel, Csizmadia Botond hangmesterrel, Marity Bianka gyártásvezetővel szorosan együtt gondolkodva készítettük a Mónikát.
Aztán csatlakozott a csapathoz Apjok Gergő rendezőasszisztens, Bobor Ágnes látványtervező, Ottlik Juliannával, Csomor Katerina jelmeztervező Nyitrai Karolával, a vágás alatt Molnár Dorottya, a koreográfiában pedig Nagy Henrik segített, és még sok más lelkes és elhivatott ember munkáért lehetünk hálásak. Mónikát végül Mikola Gergő játssza, aki szerintem ritka nagy alázattal készült a szerepére. Az egész folyamaton pedig Janisch Attila segített át minket, akire éjjel-nappal számíthattunk.

Mi volt a legnagyobb kihívás a munka során?
Hogy mindenkinek meg tudjam adni az őszinte figyelmet. Nem kamu, álszent odafigyelést, hanem a valódi, tiszteletből fakadó figyelmet. Egy diplomafilmhez képest nagyon sok szereplőnk volt. Vannak eltérő fejlődésű színészek a filmben, nagyon szerettem volna figyelni rá, hogy egy olyan csapat legyen, ahol a különbözőségek ellenére feltétlenül elfogadjuk egymást. Ha jól emlékszem, két hónapon keresztül próbáltunk, nagyon sokat dolgoztunk a koreográfiákon és a közös jeleneteken. Egyszer nagyon kétségbeestem, hogy talán az egész, amiről beszélni szeretnénk, hülyeség és teljesen irreleváns. Aztán az egyik próbán feltettem a többieknek a kérdést, hogy miről szól a készülő film, mit jelent számukra? Akkor olyan szavakat és mondatokat mondtak, hogy arra gondoltam, ha senki másnak nem fog semmit jelenteni ez a film, csak ezeknek az embereknek, akkor is megéri megcsinálni. Szóval leforgattuk, és majd kiderül, hogy másnak jelent-e valamit.

Mi jelenti a legfontosabb inspirációt számodra?
Mindig változik. Most éppen a dühöm, hogy ha van Isten, hogy engedheti, hogy ilyen nyomorult világban éljünk. De jobban örülnék, ha valami vidámabb dolog inspirálna.

Melyik a három kedvenc filmed / legkedvesebb alkotód?
Nem tudok ilyet mondani, most épp Török Marci osztálytársam ajánlására, Kieslowski Tízparancsolat című sorozatát nézem, ami nagyon érdekes.

NAGY LILI - Halak a hálóban

Milyen út vezetett a rendezővé válásig?
Kis koromban, miután a szüleim elváltak, nagyon össze voltam nőve a legjobb barátnőmmel, de ő Zsámbékon lakott, ezért csak hétvégén találkozhattunk. Amikor vasárnap esténként jöttek érte, és hazavitték, mindig valami szédüléses, szorító szomorúság tört rám, amit csak a tévézés tudott feledtetni. Ez a vasárnap esti, házi feladat készítésre fenntartott idősávban nehezen ment át anyukámon, úgyhogy kellett találnom egy ürügyet, egy okot, hogy megengedje. Azt mondtam neki, hogy rendező leszek. Végül bejött, és azóta is sok mindentől megóvott ez a döntésem.

Hogyan találtad meg a film ötletét?
Épp egy csomó dolog miatt dühös voltam, közben meg folyton a halhányásról jutottak eszembe képek, és akkor írtam egy novellát. Egy évvel később ebből kezdtünk el a forgatókönyvön dolgozni Peer Krisztiánnal és Vajdai Vilivel. 

Mi volt a legnagyobb kihívás a munka során?
Egyrészt, hogy végig szabadon gondolkodjunk, az egész stáb, és ne torpanjunk meg félúton, hogy mégiscsak biztonságosabban kellene csinálni. Másrészt, hogy szét tudjam választani a filmet és a valóságot, az én életemet és Petráét.  

Mi jelenti a legfontosabb inspirációt számodra?
Amikor olyan emberekre találok, akik hajlandók velem lelkesen kísérletezni, akik nem félnek, és nem próbálnak valami rajtunk kívülálló dolognak megfelelni. Ebben a filmben szerencsére sok ilyen találkozás, egymásra találás volt, amiért nagyon hálás vagyok. 

Melyik a három kedvenc filmed / legkedvesebb alkotód?
Ez nálam folyamatosan változik, de éppen most Luca Guadagnino: Szólíts a neveden, Fellini: Júlia és a szellemek, illetve egy sorozat, a The Affair.

RUDOLF OLIVÉR - Fonica-M 120

Milyen út vezetett a rendezővé válásig?
Ez az út még tart, és sokszor egyáltalán nem egyenes. A rendezés nagyon hasonlít az otthoni legózások szabadságához, aminél csodálatosabbat nem nagyon tudok elképzelni. 

Hogyan találtad meg a film ötletét?
Általánosban egyik nap ellógtam a suliból, és hazafelé sétálva nagyon kedves emberekkel találkoztam a kocsma előtt. Meghívtak egy almalére, és használhattam a zenegépet is. Ennek a délutánnak az élménye egyfajta misztikus nyomot hagyott bennem. A konkrét ötlet pedig Kocsányi András forgatókönyvíró osztálytársammal való beszélgetések eredményeként született meg. 

Mi volt a legnagyobb kihívás a munka során?
Megtalálni a 10 éves főszereplőt, Kovács Kristófot, amit végeredményben Ascher Irmának köszönhetünk.

Mi jelenti a legfontosabb inspirációt számodra?
Viszontlátni a vásznon azt a világot, helyzetet, emóciót, amit az adott anyagról való álmodozás közben én is megélek.

Melyik a három kedvenc filmed / legkedvesebb alkotód?
Emir Kusturica: Cigányok ideje, Samuel Benchetrit: Lépcsőházi történetek, Mathieu Kassovitz: Gyűlölet

SZELECZKI ROZÁLIA

Mióta velem jár című filmje a 80-as évek underground Budapestjén játszódik, ahol egy fiatal rockénekes és nyolcéves kislánya próbálja megtalálni a hangot egymással.

Milyen út vezetett a rendezővé válásig?
Régóta tudom, hogy ezt szeretném csinálni, de amikor az érettségi évében kiestem a felvételi utolsó fordulóján, ezt nagy kudarcnak éltem meg. Jó néhány évnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy nem másoknak kell eldönteni, hogy alkalmas vagyok-e, hanem elsősorban nekem, ezért elkezdtem azon dolgozni, hogy kipróbálhassam magam. Abból, hogy egy kitérő után mentem vissza az egyetemre, sokat profitáltam; felnőttebb fejjel végezhettem el, ekkor már a 6x7-es rendszerben. Ez megtanított arra, hogy a filmkészítés csapatmunka, és hogy ha néha nehéz is együttműködni, sokszor pont az ilyen helyzetekből jönnek ki a legjobb eredmények. Sok olyan embert ismertem meg itt, akikkel szeretnék a jövőben is együtt dolgozni, ezért nagyon hálás vagyok, hogy végül erre a képzésre járhattam, Janisch Attila és Szász János osztályába.

Hogyan találtad meg a film ötletét?
Két évvel ezelőtt, nyáron egyedül vezettem egy kanyargós Balaton-felvidéki úton, és a Neurotic egy demókazettáját bömböltettem. Amikor felcsendült a Tudok egy nőt című szám, és azt hallottam, hogy Mióta velem jár, kirúgták az oviból / Nem érdekli semmi csak én és a rock and roll, meg a további Pajor Tamás féle pimaszságokat, mint A szombatomat nem adom neki / Csak ha nincs jobb programom / Éjfélig várt az ablakomnál / Valahogy megtudta, hogy hol lakom - kirajzolódott előttem egy film sztorija, amiben egy hasonlóan pimasz csávónak van egy kislánya, aki ugyan rajong rocksztár apukájáért, ugyanakkor rettentő nehéz dolga van vele.

Mi volt a legnagyobb kihívás a munka során?
Először is meggyőzni a tanári kart és a film producerét, Iványi Petrát, hogy igenis megengedhetik nekem, hogy a 80-as években játszódjon ez a film, és egy gyerek legyen a főszereplője. Ezért a legerősebb visszaigazolás az volt, amikor Petra, és több olyan tanárom is, – akik ráadásul a fiatalkorukat a 80-as években töltötték – elismerően nyilatkoztak arról, hogy ebből nem engedtem, sikerült megvalósítani, amit elképzeltem. Ez nem így lett volna, ha a stáb tagjai nem hittek volna az elejétől fogva a dologban: Tóth Máté Tamás operatőrrel, Szlávik Juli jelmeztervezővel, Langfeld Márk látványtervezővel, valamint Kovács Domonkossal, Ternyik Mátéval, Kovács Lászlóval, Birkás Mátéval, Büki Marcellel, akik a film utómunkájában vettek részt, egy olyan világot alakítottunk ki, amiben elsősorban nem a történelmi hitelesség, hanem az erős atmoszféra megteremtése volt a cél. Ehhez persze kellett az is, hogy Ascher Irma ajánlásának köszönhetően megtaláltam Bercovici Emmát, akiben gyerekszínész helyett igazi partnerre leltem! A film főszereplője, Tasnádi Bence pedig nem csak színész, zenész is, így a film igazi különlegessége az, hogy Bence élőben adja elő a számokat, amelyek zenéjét Czitrom Ádám szerezte, szövegét pedig Fekete Ádám írta. És most máris rosszul érzem magam, mert még mindig nem említettem meg sok igazán fontos nevet, akik nélkül ez a film nem jöhetett volna létre, mint Kungl Zsigmond, Schnabel Annabella, Apjok Gergely, Vodál Vera – és még hosszan sorolhatnám.

Mi jelenti a legfontosabb inspirációt számodra?
Amikor megnéztem Tarkovszkij Tükör című filmjét, úgy éreztem, hogy ez a szüleimről szól. Aztán Hollandiában találkoztam egy fiúval, aki azt mondta, hogy az nem lehet, hiszen ez az ő szüleiről szól. Ezt a fiút egyébként örökbe fogadták. Aztán olvastam Tarkovszkij egy írásában, hogy a Tükör kapcsán kapott egy levelet egy asszonytól, aki ezt írta neki: “Ugyanilyen gyerekkorom volt… Csakhogy Ön ezt honnan tudja?” A film nézése közbeni élményéről pedig így folytatja: “akkor éreztem életemben először, hogy nem vagyok egyedül…”

Melyik a három kedvenc filmed / legkedvesebb alkotód?
A diplomafilmem kapcsán ez a három film volt rám a legnagyobb hatással: Thomas Vinterberg diplomafilmje, a Last round, René Clement Tiltott játékok című filmje, amiben szerintem az ötéves Brigitte Fossey a világ egyik legjobb színészi alakítását nyújtja, a harmadik pedig az Ajándék ez a nap, Gothár Pétertől. És a ráadás: Xantus János: Rocktérítő!

TÖRÖK MARCELL - Csillagok, csillagok

Milyen út vezetett a rendezővé válásig?
Szerintem ez egy folyamat, aminek még nincs vége. Abban sem vagyok biztos, hogy vége lesz egyszer. Számomra talán a legfontosabb felismerés ezen az úton az volt, amikor rájöttem, hogy nem filmrendező szeretnék lenni, hanem filmeket szeretnék rendezni. Ehhez viszont nagyon kellett az az idő, ami az érettségi és a sikeres felvételi között eltelt. Elvégeztem a MOME média design szakát, dolgoztam és dolgozok különböző színházaknál, önkénteskedtem alapítványoknál, és közben próbáltam és próbálok figyelni arra, hogy alapvetően ne távolodjak el attól, aki mindig is voltam, bármi legyen is az.

Hogyan találtad meg a film ötletét?
Inkább a film ötlete talált meg engem. Szerintem minden ember életében van egy-két olyan erős érzelmi pillanat, amitől nem tud szabadulni. Szerencsésnek tartom magam, hogy ezeket a pillanatokat lehetőségem van megfogni és képet csinálni belőle. Ennek a filmnek az esetében már az egyetem első éveiben tudtam, hogy mi az a téma, amivel foglalkozni szeretnék. Aztán amikor lassan elkezdődött forgatókönyvvé válni, akkor nagyon sokat alakult a történet alapja is. Rengeteg minden kikerült belőle, sok minden pedig belekerült, de mégis azt érzem, hogy sikerült megtartani benne azt az alapérzést, amiből nagyon régen az egész kiindult.

Mi volt a legnagyobb kihívás a munka során?
Hangos volt a kávégép.

Mi jelenti a legfontosabb inspirációt számodra?
A fent már említett pillanatok. Jó ezeket vizsgálgatni és hallgatni rájuk. Még egy kisfilmnél is sok esetben 2-3 év, míg az ötletből film lesz, így muszáj hallgatni ezekre a súgásokra, hogy ezalatt a 2-3 év alatt végig érdekes legyen számomra az, amivel foglalkozom. Ez viszont az elején sokszor nem egy racionális döntés, szóval jó dolog a megérzés.  

Három kedvenc filmed/alkotód?
Kim Ki-duk: Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz, Michael Haneke: Benny videója, Tarr Béla: Sátántangó.

WROCHNA MARCELL

A Ha egyszer egy rég elromlott apa-fiú viszonyról szól, amit az utolsó pillanatban kellene valahogy helyrehozni.

Milyen út vezetett a rendezővé válásig?
Hosszú, rögös és tulajdonképpen nem is értem, hogyan sikerült végre eljutnom ide. Eleinte rengeteget asszisztáltam, gyártottam, elvégeztem két másik egyetemet, és közben csináltam a rövidfilmjeimet, de valami mégse működött. Az igazság az, hogy valójában a filmrendezés talált vissza hozzám 2015-ben, azután, hogy nyolc év próbálkozás és egy év szünet után elengedtem a kezét. Újra felvételiztem, és ezúttal sikerült. Mára ott tartok, hogy a filmkészítés fontos önismereti eszközzé vált nálam.

Hogyan találtad meg a Ha egyszer ötletét?
Egy reggel felkeltem, és mielőtt felfogtam volna, hogy mit csinálok, leírtam azt a szöveget, ami azután a film magja lett. Olyasmi volt ez, mint egy profán jelenés. Később, ha nehézségek adódtak, mindig vissza tudtam nyúlni ehhez a szöveghez, ami a saját apaképemmel kapcsolatos zsigeri hiányokról és vágyakról szól.

Mi volt a legnagyobb kihívás a munka során?
Megfelelően távol és mégis elég közel maradni a témához. Amikor ennyire személyes egy anyag, óhatatlanul érdekel, hogy mit fog szólni hozzá az, akiről szól. Ő egy speciális néző, neki külön is készítem a filmet, miközben mindenki másnak is szeretnék mesélni arról, hogy mihez is kezdhetünk azokkal a családi viszonyokkal, amelyekkel kapcsolatban sokszor csak annyit érzünk, hogy “nem értem, miért alakult így. Én nem ezt akartam.”

Mi jelenti a legfontosabb inspirációt számodra?
A csend. Egyedül ott hallom magam. És ha hallom magam, akkor igazat szólok. Máshogy pedig nem érdemes.

Melyik a három kedvenc filmed / legkedvesebb alkotód?
Ha mélyre: a Dardenne-fivérek. Ha repülni: Luc Besson filmjei (Az ötödik elemig bezárólag). A harmadik helyet pedig átadom a mindenkori, bepótlandó filmeknek, amelyek listája sosem fogy el. Szerencsére...

Barkóczi Janka