Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet 

(mentegetőzés) 

Rögtön az elején fölfedem elfogultságomat a Tarr-Krasznahorkai páros iránt, kűrjük mindig érdekel, drukker vagyok, schlachtenbummler, nem pontozó. Az ilyen kijelentés persze gyanús, okkal. Én azt szeretném megúszni evvel az elővágással, hogy közben tiszteletköröket kelljen futnom, hadd beszéljek többé-kevésbé egyenesen. A film bennem sok olyan, nemcsak önmagára vonatkozó problémát vetett föl, melynek tárgyalását, szóbahozását megkönnyíti (mert, így remélem, kevésbé lesz félreérthető) egy efféle fontoskodó vallomásocska. 

(kellemetlenkedés) 

Én nem szeretem, ha a művészetben sok a művészet, magyarán, ha az látszik. Tehát becsülöm ugyan a mostani fesztiválon győztes filmeket, szépen meg vannak csinálva, ami nem kevés, de nekem, röviden szólva, sok volt bennük a Tarkovszkij, végig ott lebegett a munkák fölött, és a szerzők mintha legfőképpen az ő bólintására vártak, hajtottak volna. Látni véltem valami jótanulós megfelelni vágyást. (Valamicskét igazságtalan, túl gyors megjegyzés ez, túl elvi, nem számol a sok konkrét értékességgel, mondjuk, Kovács Lajos elemi jelenlétével a Woyzeckben, ami nyilván a rendező, Szász János érdeme is.) Unom kissé ezt a tuti fekete-fehéret, az olykor álságos, mert külsődleges aszketizmust, a vasmonstrumokból felszökő gőzt vagy a Szárnyas fejvadászból ismerhető geometriát, meg azt a pocsolyát, amelybe előbb-utóbb minden,protagonista” arccal előre belezuhan, azt kifejezendő, hogy meg van alázva és szomorítva, mert az élet az ilyen, nehéz és nyirkos.

Egy pocsolya van, mint a Gogol köpönyege, mindenki a Kárhozat pocsolyájából, illetve bele. Gonoszkodva azt szoktam mondani, hogy nem bírták elállítani az esőgépet, innét lett a stílus. Ami szigorú értelmezésben azt jelenti, hogy Tarrnak nemcsak stílusa van, modora, hanem modorossága is. Nem hiszem azonban, hogy ez valami megszüntethető volna, belőle kimetszhető, eltávolítható, nem valami hiba, amit föl lehet ismerni és orvosolni, ez hozzátartozik. A kérdés, hogy mit kezd, a többi közt, evvel. Mit kezdünk magunkkal, ez a kérdés, mit kezdünk a képességeinkkel (melyek bármilyen nagyok volnának is, mindenképp korlátosak). A tehetségtelenségünkkel nincs mit kezdeni, ott kicsi a felelősségünk – nem csodálkoznék, ha őt szeretnénk a legjobban, ha vele volnánk a legmeghittebb viszonyban, őrá, képességeink hiányára, a képtelenségünkre számíthatunk még a leginkább. 

(élménybeszámoló) 

Nagy élmény volt látni, láthatni a Sátántangót. Még az érdektelen külsődlegességek is jók voltak, a tumultuózus jelenetek a vetítés kezdetekor, a szorongás, hogy bejutunk-e...

Hét és fél óra az hét és fél óra, kevés dologra áldozunk ennyit. Az első harmad után elgyöngültem, gondoltam, látom már, hogy ez milyen, jónak is gondolom ezt a milyenséget (kicsit unom, de ez nem baj), nem fog ez már változni, tudok mindent. Alapjaiban elhibázott felfogás ez, hiszen itt láthatóan éppen az időre van bízva sok, a hosszra, és éppen azt nem lehet zanzásítva érzékelni („zsugorodik a zsugorú idő”). Hogy egy alig zavaros hasonlattal éljek, olyan volna ez, csak fordítva, mint a szovjet törpe (óriási).

A második részt kifejezetten bravúrosnak, fergetegesnek láttam. A kocsmai táncjelenet vagy a bolond Estike félelmetes, viszolyogtató és kegyetlen macskajátéka nehezen felejthető képek (olyanok, mondjuk, mint a Körhinta emlékezetes hintaszcénája, szóval valami olyan, ami benne marad a szemünkben; ritka). A harmadik rész előtt már semmilyen esélyem nem volt, részint az előbb mondottak szerint meg voltam puhítva, részint meg, hogy úgy mondjam, futottam a pénzem után, semmiképp se akartam veszni hagyni a már befektetett öt órát meg az erre vonatkozó meghatódottságomat. Ez például érdekes effektus, az, hogy sokkal könnyebb volt a filmet végignézni, mint az várható lett volna. Hogy a hét és fél óra az nem sok, ha valaminek hét és fél órának kell lennie. 

(mi mennyi) 

Mi a helyzet evvel a hosszúsággal? Mert kétségkívül van helyzet, a hét és fél eleve helyzet. (A nyolc és fél nem az – tréfa...) Megkockáztatom, amit kevés film esetében, hogy ebből nem nagyon lehetne vágni. Tarr láthatóan sokmindenre fütyül, és szeretjük az ilyen fütyülős embereket. Becsvágya új filmet, új nézést, új nézőt teremteni. Ne mondjuk erre, hogy túl sok. (Bár itt megjegyzem, hogy én például Bereményi hangsúlyosan szerény Turnéját jól tudtam nézni, fanyalgás nélkül.)

Mégis azt hiszem most, túl sok. Nem úgy, hogy sokat markolt, keveset fogott, azaz blöffölt, nem, megmarkolta, meg is fogta, de talán annyit markolt, amennyit mégsem volna szabad.

A műfaj határaira kérdez rá Tarr, a nagy művészek mindig, mintegy mellékesen, ezt teszik – itt azonban valami más is történt. Túllépett egy ponton, ami után lényegében nincs mit kérdezni, éppen a formára nem lehet kérdezni. Illetve egy kérdés marad. Vagyis nem az a problémám, hogy mért hét és fél, hanem, hogy mért nem 8, 9, 10, 11, 12, 13; abbahagyom, nem vagyok következetes.

Komolyan kérdezem: miért ér véget ez a film? Erre nem kapunk választ. Pedig következetesen építkezik a film, illetve úgy mondanám, hogy sok következetesség van benne, ahogy újra meg újra, például, ráragad valaki hátára a kamera – de mért tizenöt perc lesz a snitt, mért nem annyi... hát mennyi is? Amennyi valóságosan? Az életben? Milyen valóságban, milyen életben.

Az a következetesség (az a végtelen), amiről itt szó volna, nem számon kérhető, kívül esik egy ilyen leírás kompetenciáján, kívül esik a filmen. De hogy szó esik róla, arról a film tehet – evvel a határátlépéssel. Zenészek jutnak az eszembe, legkönnyebben Beethoven, a Beethovenki-befejezések, ahogy emelkedik, erősödik a hang, s úgy látszik, nincs menekvés, az egyre erősebb és egyre hangosabb lesz, látjuk megrepedni az énekes hangszálait, látjuk véresen felrobbanni a torkát, és nem érzünk részvétet, nem kellett volna elkezdeni danászni, mindenben van rizikó.

Mint jól tudjuk, nem ez történik. Nem gyáva ember ez a Beethoven, mégis visszafordul. Visszafordul Mozart is. Kicsit bizonytalanul úgy mondanám: az európai kultúra visszafordul, az ilyen visszafordulós. Meg kell torpannia, vereséget kell szenvednie. Mert különben fölszámolná önmagát. 

(örömódás befejezés) 

Mindez, mégegyszer, nem számonkérés, valamelyest zavartan konstatálok valamit.

Főként azonban nem ezt akarom konstatálni. Hanem a kimagasló teljesítményt, a lejsztungot. Meg azt, mennyire súlyosan magyar mindez. (Ez nem sokat jelent, csak annyit, hogy ez másutt nem lett volna megcsinálható.) És ne feledkezzünk meg – nem is feledkezem meg – Krasznahorkairól, az ő filmje is ez. Nem fontos ugyan, mert nincs jelentősége, de ennél hitelesebb megfilmesítést keveset ismerhetünk. Valahogy ugyanaz a tér meg idő jön létre, amit ott, a regényben a mormogó hosszú mondatok indáznak össze.

Egy nagyszabású – kezdtem a címet, egy nagyszabású mi is? Becsvágy, vállalkozás, produkció – mind az. A film szót írom le nehezen. Ez nem úgy film. Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet. Nem akarom azt mondani, hogy újradefiniálta, noha valami ilyesmi történt, de ennél távolságtartóbban kell fogalmaznom (merthogy abban a beethovenezésben volna kritikai mozzanat is).

Szóval eltekintve attól, hogy hét és fél órás film nincsen, ez igen kiváló film. Az utóbbi évek egyik legkomolyabb szellemi teljesítménye. Öröm, hogy van.