80 huszár

Sára Sándor életműve színvonalánál és sokszínűségénél fogva is a magyar filmtörténet csúcsteljesítményei tartozik. Egyszerre találhatóak benne korszakos jelentőségű dokumentum- és játékfilmek, ráadásul utóbbiak stilárisan és tematikailag igencsak különböznek egymástól. Jóllehet Sára csupán fél tucat játékfilmet rendezett, ezek között akad „cselekvő film” a hatvanas dekádból (Feldobott kő), szatíra a hetvenesből (Holnap lesz fácán), továbbá a későkádárista Magyarország anomáliáit feltérképező (és a készülő rendszerváltás ellentmondásosságát is megsejtő, váteszi) művészfilm a nyolcvanas évekből (Tüske a köröm alatt), valamint háborús dráma a kilencvenes évekből (A vád).

Sára egyik legnagyobb igényű vállalkozása az a 80 huszár, amely kivált a műfaji gondolkozáshoz közelítő szemlélete, illetve XIX. századi témája miatt különbözik az oeuvre többi darabjától. Az 1848-ban játszódó – és valós alapú – kosztümös film a magyar történelmet jellemző drámai sorsválasztásokról szól. Amikor egy szakasz Lengyelországban állomásozó honvéd hírét veszi a magyarországi fejleményeknek, azzal a dilemmával kénytelen szembesülni, hogy maradjon-e állomáshelyén, vagy pedig – megtagadva az engedelmességét osztrák feletteseinek – induljon el hazája megsegítésére. A helyzetet kiélezi, hogy a küldetés teljesítése csaknem lehetetlen, hiszen a katonáknak a Kárpátok kegyetlen terepviszonyai mellett a levadászásukra készülő császári csapatokkal is meg kell harcolniuk.

Sára, illetve forgatókönyvíró társa, Csoóri Sándor bravúrja, hogy egy végtelenül egyszerű alaphelyzetbe oltva sikerült megragadniuk a magyar történelem vissza-visszatérő problémáját. Mi az üdvösebb: asszisztálni a nemzet élethalálharcához, de túlélni a kataklizmát és ezzel megőrizni magunkat az újjáépítés időszakára, vagy aktivizálódni és a siker mégoly csekély reménye mellett is vállalni a harcot? Nincs jó döntés ebben a helyzetben: a tétlenség felemészti a lelket, hiszen a tenni akaró ember számára az árulással egyenlő, az aktivizálódás viszont nagy eséllyel a testet pusztítja el.

A 80 huszár szerteágazó filmtörténeti hagyományba csatlakozik. Egyrészt lazán és ellentmondásosan kötődik a hazai előzményekhez – legyen szó a hangosfilm hajnalának huszárfilmjeiről (Rákóczi induló; Emmy; A királyné huszárja) vagy a hatvanas–hetvenes évek deheroizáló, történelmi témájú darabjairól –, továbbá párhuzamokat mutat bizonyos amerikai mintákkal is, kivált a klasszikus lovassági westernnel. Mindazonáltal a kalandnarratíva fokozatosan lelassított használata, a cselekmény durván epizodikussá hangolása vagy a teljesületlen célok ellenromantikája mind olyan elem, amely rejtett kapcsolatokat sejtet a Hollywoodi Reneszánsz revizionista westernjeivel is (Cheyenne ősz; Major Dundee; Kis Nagy Ember; A kék katona). A 80 huszár korának egyik legihletettebb, nemzetközi érdeklődésre is joggal számot tartó, ámde a külföld által mégsem respektált magyar filmje. 

Pápai Zsolt 

Szirmok, virágok, koszorúk

Lugossy László életműve mindössze három egészestés játékfilmet számlál, ezek azonban egytől-egyik igen kimunkált, súlyos darabok. Az immár harminc éve készült legutóbbi opus, a Szirmok, virágok, koszorúk miközben magán viseli a korszak szellemiségét, a mai nézőt is megszólító, drámai erejű alkotás.

Az 1848–49-es szabadságharc bukása után játszódó történet a hetvenes–nyolcvanas években népszerű történelmi analízisek sorába tartozik. E filmek a jancsói absztrakt parabolák és a Várkonyi-féle romantikus-kalandos történelmi filmek között helyezkednek el: kevésbé stilizáltak, noha témájukkal erős aktuálpolitikai áthallásokat fogalmaznak meg; a hiteles miliők és karakterrajzok önértékükön is sodró erejű történeteket mesélnek el, amelyeknek ugyanakkor távlatos gondolati tartalmuk van. A Szirmok… témájához kapcsolható filmekkel illusztrálva mindezt, a Szegénylegények és a Kőszívű ember fiai szélső pólusa közti tartományt kell magunk elé képzelnünk, ahol a kevésbé radikális formavilágú, közéleti érdeklődésű alkotók az apályos szellemiségű jelen helyett a múltban keresnek közéleti indíttatású, súlyos erkölcsi kérdéseket felvető drámai történeteket.

Lugossy filmje bővelkedik a bukott forradalom és szabadságharc utáni választások igencsak aktuális, a kádári konszolidáció által újratermelt dilemmáiban. Elfogadni a demoralizáló passzivitást, pragmatista módon megalkudni, avagy hinni egy újabb felkelés lázálmos eszméjében? – 1849 és 1956 (vagy 1968) után egyaránt fogas kérdések. A film mai (újra)nézői talán kevésbé fogékonyak e párhuzamokra, ám ami ezek nélkül „marad” a filmből, az önmagában, a történelmi keretek, illetve az általánosítható emberi magatartások kontextusában is épp eléggé megrendítő és elgondolkodtató, s ez a vállalkozás időtállóságát bizonyítja. Jól felépített történet, érdekes karakterek, kitűnő színészi alakítások, míves képi világ, pontosan dekódolható szimbolika – a nyolcvanas évek hagyománytisztelő akadémista irányzatának legfőbb értékei sűrűsödnek össze Lugossy László filmjében.

Gelencsér Gábor