81 éve jöttem el kilencévesen szülőfalumból, az erdélyi dombok közé bújó, akkoriban 6-700 lakost számláló Kidéből, és jutottam be Kolozsvárra, második szülőhelyemre. Nekem ugyanis több szülőhelyet adott a sors. Kolozsvárt ismerkedtem meg a városi élettel, az emeletes házakkal, aszfaltos utcákkal, mozikkal, színházakkal, de villamos nem járt a részben dombokra épült második szülőhelyemen. Ilyet csak 1944-ben láttam, amikor kiléptem harmadik szülőhelyem Keleti pályaudvarának kapuján és lenéztem a hatalmas gödörbe, ahol sárga villamosok keringtek a végállomás kanyargós sínein.  

1946 augusztusában olvasom a Szabad Népben, hogy elindul a filmrendező képzés a Színiakadémián, és ott a dátum, mikor tartják a felvételi vizsgát. Azonnal beadtam útlevélkérelmemet, az ügyintéző „sürgős” jelzéssel küldte el Bukarestbe. Vártam, vártam, a mai napig nem érkezett válasz. Mit tehettem, átszöktem a határon. Magyarországi tartózkodásomat nem tekintettem véglegesnek, vissza akartam szökni, ha megjött az útlevél, és azzal tértem volna vissza legálisan Magyarországra. Azt terveztem, Erdélyben kezdem el filmrendezői pályámat, folytatom Kolozsvár filmgyártási tradícióit, mert nemcsak az első magyar nyelvű színházat nyitották meg Kolozsvárt, hanem még az első világháború vége előtt ott készült – ahogy akkor nevezték – az első „egész estés” magyar játékfilm. Nem volt más választásom, Fehér Imrével és Szilágyi Alberttel iskola-és kollégista társaimmal és Ambrus Andrással, aki a Műegyetemre készült, átszöktünk.

Vonattal mentünk Érmihályfalváig, leültünk a főtéri parkban, nem kis feltűnést keltve. A nyári hőségbentéli bakancsban, vállunkon nagykabát, kezünkben csomagokkal vártuk az alkonyt. A nap lementével nekivágtunk a nyugatra vezető vasúti pályának. Nem csoda, hogy kis idő múlva azt halljuk mögöttünk, „Stai!” Két román határőr szögezi ránk a puskáját. Tipikus tettenérés, semmit se használt a hablatyolásunk, hogy egyik társunk nagynénikéjét látogatjuk meg a határ közelében. Parancs hangzott el, indulás! – persze románul. Nem vissza a város felé intettek, hanem arra, amerre eddig is mentünk. Ez akkor valahogy nem tűnt fel nekem. Ők követtek. Hamarosan újra „Stai!”. Üljünk le, mutassuk meg, mit viszünk. Kiteregettük motyóinkat. Tőlem egy inget vettek el, mástól biztos mást, nem figyeltem. Mutassuk, mennyi pénzt viszünk. Megmutattuk. Elvették. Aztán megnyugtattak, ne féljünk, átsegítenek a határon.

Ültünk még egy darabig, amikor alkonyodni kezdett, megmondták, mit válaszoljunk, ha egy másik őrjárat jön szembe. Ennek elkerülésére nem a vasúti pályán haladtunk, hanem egy erdei ösvényen, és szaladva. Már sötétedett, amikor egy kis dombra értünk. Mutatták, arra van Magyarország, és elmentek.

Ott álltunk a sötétben tétován. Mi lesz, ha nem arra van Magyarország, vagy kanyargós a határ és visszakerülünk Romániába? Elhatároztuk, nem mozdulunk, s arrafelé indulunk hajnalban, amerről nem világosodik az ég. A szaladástól csuromvíz voltam, kint meg egyre hidegebb lett az éjszaka. A nagykabát nem sokat segített. Valószínű a felfokozott idegállapot mentett meg a tüdőgyulladástól.

Hajnalhasadáskor tisztázódott, mi merre van. A román határőrök jó irányt mutattak, kettőt léptünk és Magyarországon voltunk. Ezt a környék egyetlen lakóházában tudtuk meg, ahova izgatottan kopogtunk be és tettük fel a kérdést, melyik országban is vagyunk. Jegy nélkül kapaszkodtunk hol egy személyvonat hátsó ütközőjére, hol tehervagonokra. A Nyugati pályaudvartól mezítláb mentem végig a Bajcsy-Zsilinszky úton az Erzsébet-híd melletti épületünkig, mert az éjszakai rohanásban a bakancs feltörte a lábam. Engem a Györffyben, Imrét és Albertet a Petőfi kollégiumban várták. Már tudtak rólunk, a kolozsváriak jelezték érkezésünket.

Felvételi vizsgánk a Színiakadémia film-tanszakán színpadi szereplésből és beszélgetésből állt. Én egy Ady verset szavaltam el, majd Ranódy László és Kertész Pál kérdezgetett ezt-azt. Hogy népi kollégiumból jöttünk és oda is megyünk, bizalmat ébresztett irántunk, akárcsak szökésünk históriája. A szakma iránti vonzalmunk komolyságát is mérte számukra az, hogy ilyen kockázatot vállaltunk. Abban az évben, 1946-ban egyetlen magyar játékfilm se készült, egyet elkezdtek, de abbahagyták (1945-ben leforgattak egy játékfilmet, ez csúfosan megbukott, innen a 46-os filmtelenség). 1947-ben tanárunk, Radványi Géza főleg külföldi pénzen, koprodukcióban forgatta a Valahol Európábant, de ez társtalan maradt. l945 és 48 között készült ugyan még néhány film, de a Radványié az egyetlen, amelyet itthon és külföldön bemutattak, a Radványiét nagy sikerrel.

Ez a „filmtelenség” annak is tulajdonítható, hogy a piacot az amerikai filmek uralták, amelyeket a háborús években (amikor hadat üzentünk az USA-nak) nem mutathattak be a magyar mozikban. Azt, hogy mi mégis egy tetszhalott szakmába merünk belevágni, méltánylandónak találhatták. Az is „nyomott a latban”, hogy milyen külföldi filmekről beszéltünk. Nekem például a 30-as évek francia filmjei közül nagyon tetszettek Jean Renoir, Marcel Carné, René Clair művei, sokat olvastam ezekről franciául is. (Első négy gimnáziumi évemben mindennap volt franciaóránk – a románok hálája Trianonért –, közel álltam ahhoz, hogy beszéljek is franciául.) Mivel ennek a filmirányzatnak egy író, Marcel Pagnol filmje, A pék felesége aratta a legnagyobb kulturális sikert, „irodalmi filmnek” is nevezték akkoriban. Az „irodalmi” jelző bizonyos rangot adott az addig lenézett filmszakmának, amelyet sokan iparnak tekintettek, és az államosításig (1948) az Ipari Minisztériumhoz tartozott.

Sokan felvételiztünk, napokat kellett várnunk az eredményre. Néha már a mazochizmusom is feltámadt, töprengtem, mit tegyek, ha nem vesznek fel. A film és az irodalom mellett az építészet érdekelt a legjobban, annak is az avantgarde törekvései, így Le Corbusier, akinek egyik könyvét sikerült megszereznem Kolozsvárt franciául. Iskolánk ablakaiból évekig gyönyörködhettem a renovált Bethlen-bástya és a hajdani kolozsvári városfal egy részében. A Farkas utcát akár építészeti múzeumnak is nevezhetném. Kollégiumunk barokk épülete mellett a gótikus református templom áll. A Farkas utcába kerülésem idején bontották le a régi Magyarország első magyar nyelvű barokk-kori színházát, és építették helyére a modern Diákházat. Az egyetem eklektikus tömbjével majdnem szemben két régi-régi földszintes házban lakott néhány tanárunk, a többiek a templom melletti emeletes klasszicista épületekben.

Az induló évfolyam a filmtanszakon erős volt, pedig érettségi után nem sokat várt egyikünk se arra, hogy filmrendezőket is képeznek. Makk Karcsival mi két évet vártunk, Fehér Imre egyet, Bacsó Péter semennyit.

Bacsóról először az „örökmozgó” jelző jut az eszembe. Egy pillanatra se hagyott ki a figyelme. Sose jegyzetelt, szemmel követte nemcsak a mozgásokat, hanem a megszólaló hatását is a hallgatóságra. Nehezen tudta megállni, hogy ne szóljon közbe, lehetett ez néma reagálás, hirtelen mozdulat, amely néha erőteljesebb volt bármilyen közbeszólásnál, bár Bacsó fricskái legendásak voltak, más irányba terelhették a beszélgetést. Péter tele volt szereplési vággyal, szerette, ha rá figyelnek és ő is figyelt mindenre. Ez tette őt kiváló dramaturggá és az a törekvés, hogy meghökkentse partnereit.

Egy évi Györffy kollégistaság után 1947 nyarán Kardos László (a Györffy mellett akkor már a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége főtitkára) megkérdezte, elvállalnám-e a színész kollégium titkári tisztségét. Elvállaltam. Gobbi Hilda alapította a Horváth Árpád kollégiumot a Györffy mintájára, át akarta adni a Nékosz-nak, mert elégedetlen volt a működésével. A színiakadémisták közül, akinek lakásproblémája volt, beköltözött a kollégiumba, és többen ottmaradtak akkor is, ha kirostálták őket, ott várták a pótvizsgát, vagy a következő felvételit. A kollégiumnak nem volt belső élete. Mi a Györffyben hetente kollégiumi estet tartottunk, megbeszéltük, mi történt velünk a héten, mi történt a világban. Meghívtunk közéleti embereket, tudósokat, írókat, kikérdeztük őket, vagy vitatkoztunk velük.

Névlegesen Kerékgyártó Elemért, egyetemi adjunktust nevezték ki a kollégium igazgatójává – egy adjunktus mégiscsak más, mint egy másodéves főiskolás, gondolhatták. Tudtam, a kollégium megszervezése az én dolgom lesz. Voltak is elképzeléseim, kiváltképpen a tehetségkutatást tartottam fontosnak, mert addig a Színiakadémiára szinte kizárólag a fővárosból, vagy a nagyobb városokból jelentkeztek, faluról szinte senki. Igaz, a paraszt szerepek se voltak gyakoriak a színházakban, filmekben, és azok eljátszásához elég volt a kiváló Bihari József és Görbe János. Én abban bíztam, hogy a darabok és forgatókönyvek is megváltoznak. Annyira, hogy kitűztem a kollégium külső falára egy hosszú Petőfi-idézetet, amelynek lényege, ha a nép uralkodik majd a művészetben, ez közel viszi ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.

A kollégium a Vilma királynő útjának egy üres villájában kezdte meg működését odaérkezésem előtt egy évvel. Sanyarú körülmények fogadtak. Az épület teljesen üres, bútorzat sincs, ha egy lehangolódott zongorát nem nevezünk annak. Az ott lakók – most már én is – a padlón, szalmazsákon aludtunk. Este ruhánkat a földre tettük a szalmazsák mellé. Akinek volt valami váltóruhája, azt is a szalmazsákja őrizte. A három tágas terem mindegyikében tízen aludtunk a padlón.

Gyorsan kinőttük az épületet. Amikor ‘47-ben megbíztak a kollégium vezetésével, elő-felvételiket szerveztünk, hirdetésekben bíztattuk a fiatalokat, ha színészi tehetséget éreznek magukban, jelentkezzenek. Sok új tagot vettünk fel, nagyobb épületet kellett keresnünk. Abban az időben bőven akadt üres villa a városban.

A Stefániának azon a részén, ahol mi keresgéltünk, az amerikai követségnek is volt épülete. Az első titkárt bosszantotta, hogy osztoznia kell a másodtitkárral a hatalmas villán, ezért kibérelte a mi későbbi lakóhelyünket. Ezt a kapuban őrködő rendőrtől tudtuk meg, aki rokonszenvezett velünk, be is engedett a kapun Kerékgyártóval. A hátsó udvarra néző ablakon szellőztettek a nagytakarítás után. Felkapaszkodtam erre az ablakra, beugrottam az épületbe, szétnéztem, alkalmas-e kollégiumnak. Alkalmasnak láttam. Ez szombaton történt, az amerikai hétfőn akart átköltözni. Sürgősen lépni kellett. Vasárnap reggel felpakoltuk holminkat egy kis teherautóra, az megállt az Ajtósi-Dürer sor és a Stefánia út sarkán, várta az intésünket.

Mi Kerékgyártóval felső engedélyt akartunk szerezni, hívni próbáltuk a minisztériumban Rajk Lászlót, aki a népi kollégiumok patrónusa volt, de munkaszüneti nap lévén sikertelenül. Mit tegyünk? Bementünk a kerületi polgármesteri hivatalba, amely szociáldemokrata vezetés alatt állt, baloldalinak tartottuk. Az ügyeletes kevés hallgatás után leszólt a rendőrőrsre, „engedjétek be a gyerekeket a villába”. Nem volt semmi papír, meg ilyesmi, a rendőr elhitte nekünk, hogy ez a felső döntés, beengedett. A villa ajtaja zárva volt, hátramentem az udvarra, bemásztam újra az ablakon, kinyitottam belülről az ajtót.

Felejthetetlen élményem, ahogy Horváth Teri, Szemes Mari, Soós Imre és a többiek felrohantak a lépcsőn és birtokba vették az épületet. Egy hétig senki se ment be a színiakadémiára, őriztük tulajdonunkat, mert akkor az volt a szellem „azé a föld, aki megműveli”, azé tehát a villa, akinek nagyobb szüksége van rá. Az amerikainak van lakása, nekünk, harmincunknak és a még felveendőknek nincs, tehát nekünk jár ez az épület – gondoltuk. Hétfőn Kerékgyártóval megpróbáltuk legalizálni a foglalást. Az Igazságügyi Minisztérium egyik vezetője azt mondta, jogilag nincs rendben az akciónk, de szerencsére az amerikai nem megvette, csak bérelné a villát. A tulajdonos majd perel és ő nyer, de a per sokáig eltart, mire kimondanák az ítéletet, úgyis államosítanak mindent, ne nyugtalankodjunk.

Két éve vezettem már a Horváth Árpád kollégiumot, amikor felvették Jancsó Miklóst a főiskolára, ő is kollégista lett. Miklós négy évvel idősebb volt nálam, ő akkor doktorált a Farkas utcai egyetemen Kolozsvárt, amikor én ugyanabban az utcában érettségiztem. Kollégiumba kerülésekor némi zavart éreztem Miklós magatartásában. Sokkal idősebb volt kollégistáinknál, mert közülük kevesen érettségiztek, tehetségkutatásokon toboroztuk őket, amelyeken az iskolai végzettség nem számított, az érettségit később pótolni lehetett. Érdekes, Jancsó még sokáig használta doktori címét, önbizalmát erősíthette addig, amíg kitűnő filmjei alapján erre már nem volt szüksége.

A főiskolán zavart, hogy másodévesen, mint a Horváth Árpád kollégium vezetőjét meghívtak a felvételikre és a rostavizsgákra. A lányok azt hitték, hogy van beleszólásom abba, színészek lesznek-e vagy sem. Természetesen nem volt. Több lány tetszett, s ha nem vagyok igazgató, biztosan udvarolok nekik, de így tartózkodtam. Hetekig tartottak a felvételik, tiszta véletlen, hogy ott voltam, amikor a zseniális Psota Irén felvételizett. Szörnyű handabandázást produkált, valószínűleg amatőr színész barátai tanácsát követte. Az egyik felvételiztető tanár – meglepetésemre – kijelentette, ilyen rossz csak színészi tehetség lehet, próbálkozzunk vele. Mások szkeptikusabbak voltak, de a többség végül hajlott a „próbálkozásra”, és felvették Irént. Hamarosan kiderült, mi minden van a tragikától a bohócig ebben a furcsa lányban, mindent el tud játszani, méghozzá felsőfokon. Felvettük őt a Horváth Árpád kollégiumba, ahol excentrikussága mellett is be tudott illeszkedni a közösségbe, mindenki megszerette. Sok filmszerepe közül engem a Makk Karcsi rendezte Ház a sziklák alatt-ban játszott Terája fogott meg leginkább. Sokszor megnéztem ezt a filmet, és ezután is hányszor megnézem, mert annyi újat fedezek fel benne mindig, mintha először látnám.

A Hideg napok tipikus példája, milyen furcsán alakul egy téma sorsa. Cseres Tiborral első filmünk, a Pesti háztetők után is jó munkakapcsolatban maradtunk. Elküldött egy filmnovellát, de nekem ez nagyon nem tetszett. Hetekig húztam a választ, aztán arra jutottam, elolvasom a Hideg napok című regényét, amelyet a kritika nagyon jól fogadott. Majd a novella kétmondatos elutasítása után erről a sikeres regényről beszélgetünk, azzal, hogy olvashatta a nyilatkozatomat, engem, mint rendezőt, a történelmi film nem érdekel. A regény kéziratát korábban Lukács Antal dramaturg több olyan rendezőnek is megmutatta, akit alkalmasnak tartott egy ilyen „kényes” téma feldolgozására, de nem járt sikerrel. Nekem nem mutatta meg, olvasta, hogy történelmi filmet nem akarok forgatni.

A Cseressel való találkozásom előtti este majdnem éjfélkor kezdtem bele a Hideg napok olvasásába, és teljesen lázba hozott, észre se vettem, hogy ez „történelmi” téma, annyira aktuálisnak, a körülöttünk zajló élettel összefüggőnek, a személyes felelősségtől való óvakodás megrázó ábrázolásának éreztem. Ahogy beléptem Csereshez, izgatottan kérdeztem, foglalkozik-e rendező a regény filmre vitelével. Örömmel hallottam, hogy nem – ez is bizonyítja, hogy a szerencse fia vagyok – azonnal rácsaptam, majd én foglalkozom! Ha benne vagy… „Persze, szívesen hozzájárulok – válaszolta, de a forgatókönyv megírását nem vállalom. Nem az én műfajom, és mást írok mostanában, egy nagyregényt.” Még közreműködésre se tudtam rábeszélni, nekem kellett megbirkóznom a forgatókönyv megírásával. Nem volt nehéz, felhasználhattam Cseres sok párbeszédét. Cseresnek tetszett a forgatókönyvem, de az Ötlettől a filmig könyvsorozatban közölt forgatókönyv előtt nem tűntettem fel, hogy ezt én írtam, annyira hálás vagyok Cseresnek ezért a kisregényért.

Akkoriban majd minden film színesben készült, a Hideg napok fekete-fehérben. A börtönt általában sötét falú szűk zárt térnek képzeljük. Szécsényi Ferenc operatőrrel és Zeichán Béla díszlettervezővel megbeszéltük, összehozzuk a díszletet a havas külsővel, fehérre meszeljük a cella falait, sőt szintén „irreálisan” egybenyitjuk a két cellát, hogy a szereplők átmehessenek egymáshoz. Érdekes, a film közönségvitáin senki se kifogásolta ezt az eltérést a „valóságtól”. A külsőket természetesen havas tájakon forgattuk.

Ceausescu rendszerének abszurditásai közé tartozik, hogy a Hideg napokat Erdélyben a legkisebb falvakban is levetítették, hogy lássa mindenki, „milyenek a magyarok.” A kidei magyarokat egyáltalán nem zavarta a film, nem „magyarokat”, hanem embereket láttak a vásznon. Már néztek magyar filmeket televízión, nem hatott szokatlannak a nyílt beszéd.

Érdekes volt a jugoszláviai fogadtatás. Részt vettem Újvidéken egy nem hivatalos bemutatón, a filmet ugyanis nem forgalmazták,mert attól tartottak, ez a magyar őszinteség feltámasztja a kevert lakosságú délvidéken és másutt a háború alatti egymást gyilkolás emlékét, amikor horvátok öltek szerbeket, szerbek horvátokat, lehet, hogy mindketten bosnyákokat… Jugoszláviában a magyarok okozta veszteség eltörpült a délszláv testvérharcban elesettek mellett.

A Hideg napok bemutatóján a Puskin moziban láttam, hogy a film egyik munkatársnője az ajtó mellett ül egy széken. Vetítés után megkérdeztem, miért nem ült a széksorokba, oda szólt a jegye. Elmondta, azon a bizonyos januári napon, Újvidéken 1942-ben őt is a Dunába robbantott lék felé hajtották. Már nem volt messze attól, jól látta, mi vár rá, amikor megjelent az a katonatiszt, aki leállította a vérengzést. Félt, hogy képtelen lesz végignézni ezeket a jeleneteket, távoznia kell a moziból, és nem akarta zavarni a mellette ülőket. Végignézte a Hideg napokat, és megszabadult attól a tehertől, amely már több mint két évtizede nyomasztotta. Milyen igaza volt Antonioninak, aki egy fesztiválon, amelyen én is részt vettem, azt mondta, szeretne minden egyes nézőjével elbeszélgetni a vetítés után.

Filmvilág 2015/7.