Nemes Jeles László filmje mérföldkő a holokauszt-reprezentációk történetében. A film sajátos formanyelvi megoldásairól, a kamera és a hangsáv viszonyáról, a tapasztaló hős tudatába való belépésről máris számos remek elemzés született. Jelen írás a téma pszichológiai hátterét helyezi a fókuszba.
A szürke zóna
A film indító jelenetében a sonderkommandós Sault látjuk, ahogyan némán teszi a dolgát: betereli az embereket a gázkamrába, levetkőzteti őket: asszisztál az SS-nek társai meggyilkolásához. Közben a háttér hangfoszlányaiból derül ki, hogy az őrök jól begyakoroltan tévesztik meg a frissen érkezett foglyokat. Azt állítják, hogy zuhanyozni fognak, és utána megkezdődik számukra táborbeli élet, amelyben munka, étel, jövő: élet vár rájuk. A nézők jól tudják, hogy ez hazugság. Saul arca azonban rezzenéstelen. Hónapok óta kényszerítik „cinkosságra”, az arcán ez az apátia, és a megadás látszik.
Zygmunt Bauman szociálpszichológiai munkájában [1] elemzi, hogy a zsidók kiírtásának szerves részét képezte az „együttműködő áldozat” megteremtése. Az együttműködés itt két dolgot jelent, egyrészt a „náci terveknek […] szerves és lényeges része maradt, hogy titokban tartsák a Végső Megoldás jellegét”, ezért hazudták tehát azt a foglyoknak, hogy életben maradnak, mivel így ellenállás nélkül, önként léptek be a gázkamrákba. Ez az egyik válasz a sokat ismételt kérdésre, hogy miért mentek a zsidók birkaként a vágóhídra: mert elhitették velük, hogy nem oda mennek, és mint racionális lények, hittek benne, még a gázkamrák öltözőjében is, hogy a huszadik században, Európában ilyesmi nem történhet. Az együttműködés másik szintje pedig a „szürke zóna” világa, tehát a nácikkal kényszerből együttműködő „kiváltságosoké”: a kápóké, a sonderkommandósoké vagy éppen a Judenratoké. Akiket különféle eszközökkel, például az életbenmaradás vagy néhány társ megmentésének reményével, rávettek a segédkezésre.
Primo Levi és Tadeusz Borowski, mindketten a KZ-k túlélői, beszámolnak a tapasztalatról, hogy a normalitásban az embert segítő értékek értelmüket vesztik a táborban: „az erkölcs, a szolidaritás, a nemzeti összetartás, a hazaszeretet, a szabadság, az igazságosság és az emberi méltóság úgy hullottak le […] az emberről, mint az elnyűtt ruha”.[2] A Grauzone-ban az áldozat hóhérrá vált és a hóhér áldozattá, a tábor tanítása „a testvériség az elvetemültségben”. A lágerbe lépve „a mi körvonalai elmosódtak […] a láger lakossága ezernyi zárt monászból állt, s ezek titkos, kétségbeesett és szüntelen háborút viseltek egymás ellen.” [3] Nemes filmjében a kamera azonban képes ebbe a zárt monászba, Sault kísérve belépni, majd pedig dokumentálni, hogy az, ami Saul üresre mart identitásából megmaradt, hogyan próbál kitörni, és rögeszmés-gépiességgel visszatalálni az „emberi mivolt” világába.
A film első jelenetében tehát az áldozatoknak ezt az alaptapasztalatát: a bűnrészesség, a bűntudat, a hóhérokkal való akaratlan együttműködés tapasztalatát értjük meg. Hogy kicsikart részvételükkel elvesztítették önmagukat, és mindazt, amit az ún. „emberi mivoltról” gondolunk. Szinte minden túlélő beszámolójában megjelenik ez a feldolgozhatatlan bűntudat és szégyenérzet, de mégis nehéz érteni, hogy pontosan minek is szól. Girogo Agamben, a Holokauszt egyik legnagyobb hatású teoretikusa állapítja meg, hogy Auschwitzban senki nem a saját helyén halt meg. Ezt a terhet kell tehát a túlélőknek elhordaniuk: valaki mindenképp helyettük halt meg. „Semminek semmi realitása, egyedül a bűnösségérzet valóságos” – számol be erről a tapasztalatról Kertész Imre is Az angol lobogó című kötetében, ahogy Elie Wiesel elhíresült sora is tanúsítja: „élek és ettől bűnös vagyok”. Vagy a már említett Bettelheimet idézve: „a képesség, hogy magunkat bűnösnek érezzük, tesz minket emberi lényekké, főképp akkor, ha – objektíven nézve – nem vagyunk bűnösök”.
Primo Lévi „szürke zóna” kifejezése ezért telitalálat. „Auschwitz igazsága” ugyanis az, hogy azonossá válok azzal, ami ott történik, még akkor is, ha akaratomon kívül hurcoltak oda. A fenomenológus Maurice Merleau-Ponty perspektívája teszi igazán megfoghatóvá, mit is jelent ez. Ebben a perspektívában ugyanis azzá válok, amivel érintkezem, a látásban „az vagyok, amit látok”. [4] Ezért szégyenkezhetem én, ha megszégyenítenek, ezért van nekem bűntudatom amiatt, amit pedig velem tettek. Ahogyan Kertész Imre Kudarc című regényében olvashatjuk: „ez a kiadói ember azt szeretné olvasni a regényemben, hogy […] Auschwitz engem mégsem mocskolt be. Csakhogy bemocskolt. Másképpen lettem mocskos, igaz, mint azok, akik odavittek, de mocskos lettem mégis: szerintem ez alapvető kérdés.” [5]
Temetni és emlékezni
A „muzulmánokról” (Muselmann) sok KZ-visszaemlékezésben olvashatunk, ők a táborok élő halottjai, akik feladták vágyukat az életben maradásra. Haláluk még testük megsemmisítése előtt elkezdődött. Agamben hosszan ecseteli a „muzulmánná” válás fázisait a végső stádiumig, ahol már nem csak, hogy mindnek az arca volt ugyanolyan, hanem „arcuk sem volt”. Az ember, még ha kívülről azt a látszatot is kelti, hogy ember maradt, valójában megszűnt embernek lenni – „erről a pontról nincs visszatérés”, „itt minden jelentés eltűnik”. [6] A „muzulmán” egy különösen radikális formában testesíti meg az abszolút hatalom antropológiai jelentését. „A gyilkolás aktusában maga szünteti meg magát. Akár egy hullahalom, úgy dokumentálja a muzulmán a tökéletes győzelmet az ember fölött. Még ha él is, egy névtelen alak csupán. Sorvadásában megvalósul a rezsim”. [7] Nos, Saul arca a film elején kifejezi KZ gépezetének rajta aratott totális győzelmét. Viszont azzal, hogy magára veszi a halott fiú eltemetésének a küldetését, éppen ebből az állapotból tör ki, ahonnan pedig „nincs visszatérés”.
Mit jelent megmenteni vagy eltemetni egy halottat? Először is, mit jelent meghalni Auschwitz-ban? Hiszen, ahogy Bettelheim írja, az áldozatok halálát nem lehet halálnak nevezni, nemcsak azért, mert értelmetlen és jelentés nélküli, hanem mert ez a halál nem saját halál, hanem „Auschwitz-halál”. [8] Auschwitz-ban nem meghalt az ember, hanem megsemmisítették. Saul egy ilyen halál történetébe vagy inkább sorstalanságába avatkozik bele, azzal, hogy a fiú eltemetésével visszaadja annak halálát, mert mást nem tud neki és magának visszaadni.
A Saul fia egyszerre szól a Holokausztról és a Holokausztra való emlékezésről, egészen pontosan az utókor emlékezetéről, amit Saul „emlékezetpolitikája” szimbolizál. Saul ténykedése, és az, hogy mit jelent jól emlékezni Auschwitz-ra, egymásban tükröződik a filmben.
Az értelmetlennek látszó küldetés, a halott eltemetése egyúttal az emlékezés, az Auschwitzhoz való hozzáállás története is. A film azt érteti meg velünk, hogy az egyetlen, amit tehetünk, hogy a halottakra méltó módon emlékezünk. Vagyis eltemetjük a halottat, ahogy azt a tisztesség megköveteli, mert valóban ez az egyedüli lépés, ami megmarad Saulnak a pokol kellős közepén, ahogy mi sem hagyhatjuk temetetlenül az auschwitzi halottakat. Kizárólag a szimbolikus megváltás az, ami reális, szó szerint, mert az elvett életeket nem lehet megmenteni.
A túlélés két formája
A film szimbolikus jóvátételi avagy tanuságtevő igénye mellett mégis képes megmutatni Auschwitz realitását. Hiszen Saul elbukik, az elmesélt történetben nem tudja „átmenteni” (szó szerint is a vizen) a halottat, és ő maga is meghal, nyom nélkül. Auschwitz szörnyű igazsága ez, hogy nincs túlélés. Még ha valaki túl is éli a haláltábort, a túlélők azzá váltak, amivé őket kívülről kényszerítették. A túlélés relatívvá válása kapcsán Kertész Imre a Kaddisban találóan „soha túl nem élt túlélésről” beszél. A túlélés éppen ezt jelenti: az ember ezeket az élményeket: identitása kifosztását, életben maradását mások helyett, ember mivolta elvesztését csupán fizikailag képes túlélni. Amikor Saul azt mondja, hogy a táborlakók már eleve halottak, abban ez is benne van.
De mit jelenthet akkor a túlélés? Saul abszurdnak látszó küldetése közben társai szökést, lázadást terveznek, pragmatikusan gondolkodnak. Kérdés, hogy nem éreznénk-e át jobban a hős küldetését, ha kizárólag a halott-apatikus lágervilág látszódna a háttérben, azaz mire jó a szökési szál, nem terheli-e túl az amúgy is kaotikus világot, amit a film a percepciónk margóján életre kelt? A többi sonderkommandós szökési kísérlete éppen arra alkalmas, hogy kontrasztba kerüljön a kétféle túlélési törekvés. A hús-vér túlélés, amire Saul társai készülnek, és a másik, szimbolikus túlélés, Saulé, ami közben ugyanolyan kilátástalannak tűnik, mint a sonderkommandósok terve. A film a két igyekezetet együtt mutatja, nem foglal állást. Ugyanakkor, habár Saul elveszíti halottját, a film mégis beteljesíti a küldetését az egyetlen lehetséges módon: tanúságot téve.
[1] Bauman, Zygmunt. 2001. A modernitás és a holokauszt. Budapest: Új mandátum.
[2] Borowski, Tadeusz. 1971. Kővilág. Budapest: Európa. 138.
[3] Levi, Primo. 1990. Akik odavesztek és akik megmenekültek, Budapest: Európa. 40.
[4] Merleau-Ponty, Maurice. 2006. A látható és a láthatatlan. L’Harmattan, Budapest.
[5] Kertész Imre, 2000. Kudarc. Budapest, Magvető, 43.
[6] Bettelheim, Bruno. 1999. A végső határ. Budapest: Európa.
[7] Agamben, Giorgo. 2003. Was von Auschwitz bleibt. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 41.
[8] Améry, Jean. 2002. Túl bűnön és bűnhődésen, Budapest: Múlt és Jövő.
