A magyar „Indiana Jones” eleinte Oroszország vadregényes tájain, majd Alaszka és Indonézia egzotikus vidékein forgatott. Gulág-sorozatával (Gulág történetek — 2005, Gyaloglás Gulágföldön I-VI: Észak-Ural, Kolina, Sarki-Ural, Angara, Kazahsztán, Karélia — 2001-2008 ) az elbeszélt történetekben is a munkatáborok eltűnt és megmaradt tájaira koncentrál. Még indonéziai útja során kezébe került egy volt gulágos, Rózsás János visszaemlékezése, és úgy döntött, hogy a „lágerek életét” egy-egy magyar elítélt sorsán keresztül tárja fel. Lett barátjával bejárták azokat a gyakran tiltott és megközelíthetetlen helyeket, amelyeket a túlélők elbeszéléseiből és térképeikről ismertek meg.
Mi volt a célja az ötödik Gulág-filmben (Kazahsztán) a közepén kiemelt monologikus résszel? Kicsit kizökkenti ezzel a nézőt…
Fontos, hogy beszéljünk róla, s ne hallgassunk a múltról! Viszont ha visszamegyek Oroszországba, nem ezt érzem. Az emberek bizalmatlanok, még mindig félnek és nem mernek akárkinek szólni a történtekről, mintha soha nem lenne vége…
Egyedi dokumentumfilmes-világ az, amit ön képvisel. Élete során melyek voltak azok a pontok, amelyek hatására így döntött?
Biológiát tanultam az ELTE-n, és csak véletlenül keveredtem a filmesek közé. Segédmunkásként dolgoztam az MTV-nél majd a Természettudományi Szerkesztőségben kezdtem el a gyakorlatomat. Tudtam, hogy ismeretterjesztő témában szeretnék filmet készíteni, a játékfilmek már akkor sem vonzottak. Asszisztensként bementem a szerkesztőségbe kamerát „kunyerálni”. A főszerkesztő pofátlanságnak tartotta kérésemet, amelynek erőteljesen hangot is adott, de én konokul addig csimpaszkodtam az ajtófélfába, amíg kaptam egy kamerát…
Később a Natura szerkesztőségében ön választotta meg a témákat, tehát Alaszka után Indonézia…
Igen, az utazást, a hobbymat összekötöttem a munkával, és adtak rá lehetőséget, hogy megvágjam a filmeket. Rájöttek, hogy ezek használható anyagok!
Ezek az utak nem voltak forgatókönyvszerűen megszervezve. Későbbi filmjein (Gulág-sorozat, Cobolyvadász, Orvhalászok stb.) már más a helyzet?
Az Alaszka tájain, Lássuk Indonéziát! spontán utak voltak, és mint ismeretterjesztő filmek néma kamerával készültek, kifejezetten narrációs fundamentummal. A Gulág-sorozatot azonban már más módszerrel készítettem. A helyszíneket először bejártam, megterveztem, hogy mit fogok lefilmezni, de itt sem dolgoztam ki konkrét forgatókönyvet.
Tehát a folyamat alakítja a szerkezetet?
Pontosan, az én módszerem „az improvizatív film”, ami a forgatásra van felépítve. A terepbejárás fontos tényező: körüljárom a helyszínt, a szöveget pedig utólag írom meg.
A forgatás közben szokott jegyzetelni?
Rögzítem az ötleteimet, de főleg a gyaloglásra koncentrálok, a forgatás folyamatában élek. Pontosan úgy reagálok, mint a szereplők, mivel én nem vagyok színész, nem tudom, hogy mit fogok mondani. Nem állok meg a forgatással, ha szünetet tartok, akkor kizökkenek belőle.
Gyakran van, hogy ki sem kapcsolom a kamerát. Átlagban 4 órát szoktam felvenni, ennyire van erőm. A nap többi részében pihenek, engedélyek után járkálok, és utazom egyik helyszínről a másikra.
Volt valami konkrét „kihívás”, amelynek kapcsán elkezdett a Gulág-témával foglalkozni?
Indonéziai utazásom során találkoztam Varlam Salamov Gulág-könyvével. A novellákat olvasva nem jelentek meg előttem képek, miközben én ezeken a helyszíneken már jártam, mégis elhaladtam mellettük. Egyetlen emlékoszlop sem jelezte, hogy itt valaha emberek ezrei lelték halálukat. Először is túlélőket kerestem. Az nem elég jó ha csak leteszem a kamerámat, és elmondják a történetüket, mert a film szinte csak statikus „beszélő fejekből” lenne megszerkesztve. Így jött az útifilm ötlete…
Miért érezte magát a legalkalmasabbnak erre az utazó feladatra? Hiszen két évig egy színésszel is forgatott.
Sokáig én sem értettem, de éreztem, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre, mert 14-15 éves korom környékén vallásosan hittem a kommunizmusban. A rendszerváltás után pedig rájöttem, hogy becsaptak! Részese voltam ennek a történetnek, így hát magamra osztottam ezt a szerepet. A kamera hozzám volt erősítve, így a megszólaló emberek csak engem láttak, s nem egy kíváncsi riportert, buzgó operatőrével egyetemben. Az őszinteség kegyeltje voltam.
Tud-e arról, hogy a világon valaki ilyen típusú filmet és ilyen módon készít, mint ön?
Manapság rengeteg útifilm készül, sőt külön tematikus csatornák menedzselik az „eladható tájakat”, de ilyen témában, mint az enyém, azt gondolom, nem történt még próbálkozás. Lehet, hogy én vagyok az első, aki ilyet készített. De ennek nincs jelentősége! Ez csak technikai dolog, ezt fel kell tölteni tartalommal, én ilyen módon tettem valami szokatlant. Utóbbi filmes díjaim mintha ennek az útkeresésnek a hitelességét és furcsa „extrémitását” igazolnák vissza.
A magyar „Gulág-táborok” térképe is kirajzolódik előttünk dokumentum- és játékfilmek segítségével (Törvényértés nélkül, Recsk 1950-53, Faludy György; Faludy portré I-II; A magyar október; Nyár a hegyen, Közös bűn, Te, rongyos élet, Laura, A szökés, Soha,sehol, senkinek). Nem lehetne ezeket lágereket körüljárni és pontos képet adni róluk? Még néhány év, és meghalnak, akik a Rákosi-diktatúra idején ott szenvedtek, ismerik az igazságot, de eddig hallgattak róla…
Nem biztos, hogy ez az én dolgom. Bízom benne, hogy lesznek fiatal filmesek, akik ezt leforgatják, annak érdekében, hogy összeálljon ez a térkép. Meg kellene próbálni, de ha senki nem fogja, akkor majd én megcsinálom! Még van mit törleszteni!
Szűk Balázs
A Gyaloglás Gulágföldön február 2-án, hétfőn látható az MMA filmklubjában, az Uránia moziban.
