Valószínűleg a "Manic Pixie Dream Girl"-terminus szülőatyjaként ismert, de a The A.V. Club szórakozásszekciójának egykori főkritikusa és a megszűnt The Dissolve alapító tagja – Scott Tobias és Keith Phipps oldalán – jóval sokoldalúbb.

Emlékiratot közölt (The Big Rewind), összegyűjtötte a filmtörténet legendás bukásait (My Year of Flops, ennek keretében jelent meg az MPDG-definíciót tisztázó Elizabethtown-kritika). "Weird Al" Yankovic (The Weird Accordion to Al), a Phish és az Insane Clown Posse (You Don't Know Me But You Don't Like Me) krónikása, valamint előszeretettel gázol a szennykultúra bugyraiban (The Joy of Trash), ahogy spekulatív fikciótól (7 Days in Ohio, Kanye & Trump) vagy Postal-monográfiától sem zárkózik el. 2017. áprilisa óta blogján, a Nathan Rabin's Happy Place-en értekezik politikáról és kommersz vadhajtásokról. Substack-oldalán, a Nathan Rabin's Bad Ideasön premierrecenziókat tárol. Három rovat élén állt a Rotten Tomatoesnál (The Simpsons Decade, Sub-Cult, The Zeros), A hollywoodi giccs támadása című Netflix-dokumentumfilm egyik megszólalója, egyéb vonatkozó cikkei a Time-ban és a Vanity Fairben olvashatók. 

Legutóbbi, magnum opusnak titulált, 9. könyve, a filmgyártásról regélő amerikai filmeket leltározó The Fractured Mirror ismeretanyaga 2015 óta halmozódik és a TCM Backlotból nőtte ki magát egy kb. 500 címből álló, 524 oldalas monstrummá. A kötethez időközben Greg Sestero (The Disaster Artist) írt laudációt.

Hogyan kutattál a témában? Kulcsszavak és adatbázisok áttekintésével?

Rengeteg időt töltöttem online sok-sok guglizással. Amerikai filmeket böngésztem a filmkészítésről az elmúlt kb. 3 évben, ugyanis lenyűgöz, hogy eddig még nem készült definitív lista a témában, maximum útmutatóként. Nemcsak egyszerű lajstromot szerettem volna, hanem a lehető legnagyobb, legkimerítőbb, legalaposabban kutatott könyv írására törekedtem és ez az idő próbálkozással telt. Úgyszólván filmeket hallgattam meg, hogy lássam, beleillenek-e a korpuszba.

Nemrég például a Hölgyem, Isten áldja!-n estem túl, lévén utaltam Neil Simon és Herbert Ross színészeket felvonultató showbiznisz-trilógiájára és a Hotel Plaza-The Last of Sheila-duó (az előbbit Arthur Hiller dirigálta, ugyanakkor a Kaliforniai lakosztály szerepel a kötetben - SZGÁ) remekül illik a könyvbe, bár az előbbi cseppet sem zseniális. (nevet) Egyetlen szegmense működik, a többit viszont félseggel zavarták le. A Hölgyem, Isten áldja! pont köztük jött ki, el is olvastam a cselekményleírását, mely szerint egy összeférhetetlen színész szerelembe esik és megkap egy nagy szerepet. Azt mondtam, oké, ez jó tétel lehet, de aztán megnéztem a filmet, és csak az első 5 percben kerül szóba egy készülő film, utána viszont 100 percig minden tömény színház, hogy végül az utolsó 3 percben benyögjék, "Hé, indulok Hollywoodba, vár rám a film!" Nagyon fura élmény volt, mert eléggé homályos kritériumok mentén épült fel a szöveg. Persze, a könyvnek mindenképpen a filmgyártásról kellett beszélnie, de folyton azon rugóztam, milyen mértékben.

Találni olyan darabokat is, mint A John Malkovich-menet, amely ugyan kiváló, csakhogy zömmel nem filmcentrikus. Valamelyest tényleg egy színészt mutat be, de igazából mindenféle őrültekről szól, akik rövid időre, 200 dollárért lakják be valaki elméjét, testét, lelkét, filmezést pedig alig látni. Az egyik ok, amiért mégis beletettem, egy remek geg, ugyanis a járókelők belefutnak a címszereplőbe, és hozzávágják, mennyire bírták őt abban a gyémántcsempészes filmben. És természetesen John Malkovich nem játszott ilyesmit, de úgy gondoltam, elég a nem létező mozi és a fiktív önmagát alakító színész párosítása.

Tehát nagyon sokat kutattam, bővítettem, támaszkodtam az emlékeimre és mások javaslataira. Például valaki, akit felkértem, hogy írjon fülszöveget a The Fractured Mirrorhöz, így reagált, "Szóval olyan filmeket akarsz, mint az Ed Wood, az Ének az esőben, a Bűnök és vétkek." Mire én: "Basszus, nincs benne a Bűnök és vétkek!", annyira képlékenyen álltam a témához. Nem is jutott eszembe, hogy Woody Allen dokumentumfilmest vagy tévést játszik benne, az első lehetőség ugyanis testhezálló lett volna. Hosszú meló volt, kvázi 7 hónapja fejeztem be a könyvet, azóta csak vázlatok és újabb címek jönnek egymás után egyre nagyobb terjedelemben, de egyszer a végére kell érnem.  

Szabadúszóként dolgozol. Hogyan osztottad be az idődet, mennyire foglalta le a nappalaidat és az éjszakáidat a munka?

Jó kérdés. Nem kellett szabadságot kivennem, de még így is millió dolog hárult rám és be kellett suvasztanom a projektet valahová. Egy könyv megírása ugyanis hatalmas kutatómunkával, óriási mennyiségű film nézésével és elkötelezettséggel jár. Időt kellett lopnom, mert elsősorban kétgyermekes háztartásbeli férj vagyok, aki őrzi a házat, míg a feleségem gusztustalanul sok pénzt keres és finanszírozza a nevetséges karrieremet, így sok filmet csak éjszaka pótolhattam, miután a nejem lefeküdt aludni.

Másrészt a 3 év alatt hihetetlenül depresszív időszakomat éltem, nagyon rossz helyre jutottam érzelmileg. Valószínűleg lesújtott az utolsó könyvem relatív bukása. Úgy éreztem, bele kell vetnem magam ebbe a gigaprojektbe, és teremtenem valamit, miközben önszabotázst hajtok végre. Szóval ahelyett, hogy olyasmibe fogtam volna, ami jobban fizet, dinamikusabb és nagyobb támogatást élvez, lúzer fejjel nekiültem ennek az intenzív munkának, amiről tudtam, hogy évekig fog húzódni. Azt szuggerálta az agyam: "Remek ötlet!"  Sokáig a The Fractured Mirror terelte el a figyelmem a másik feladatomról, és én általában 11.400 szavas cikkeket írok, míg ezt a könyvben nagyjából 140 kifejezés/ db-ra csökkenthettem. Rendkívül felszabadító érzés szerzőként ténykedni és rájönni, mi mindenre nincs szükséged. Szinte metaforikusan végzel a gyerekeiddel, én ezt pedig egy csomószor megléptem. Egy ponton 140.000 szóból állt a mű, amit később levittem 105-re, miközben gyűltek és gyűltek a filmek.

Nagyon sokat tanulsz magadról írás közben, és örömmel jelenthetem, hogy a temérdek vázlat ellenére soha nem untam rá a könyvre. Mindig röhögtem a vicces részeknél és rendre elérzékenyültem a megható passzusoknál. Don Quijote-i vállalkozásnak tűnt ez az egész, óriási kérdőjelként lebegett felettem, mikor fejezem be, vagy egyáltalán befejezem-e? És aztán hogyan tovább? Önbizalomhiányban szenvedek és felmerül bennem, mi van, ha utálják? Mi történik, ha érdektelenségbe fullad vagy semmilyen kulturális hatása nem lesz? Jót tesz, ha azt mondják, ez csak paranoia és bizonytalanság. De maga a munka olyan kiszámíthatatlan és ingatag lábakon álló, hogy nem is tűnik munkának, pusztán összefüggő stiklik füzérének. A The Fractured Mirror a teendőim elejére került, és lekötötte minden időmet, energiámat. Örülök, hogy vége, mert eszelősen sok pénzt emésztett fel, gyakorlatilag le vagyok égve, a karrierem romokban, és úton az új könyvem, szóval nagyon remélem, hogy az univerzum kegyesen viszonyul hozzá.

Ábécérendbe szedted a filmcímeket, viszont nem használsz fejezeteket, mint a My Year of Flopsban. Miért döntöttél így?

A The Weird Accordion to Al című, kivételesen sikeres könyvem lebegett előttem modellként. "Weird Al" életművét nyálaztam át, benne a zenei, tévés, mozis karrierjével és fellépéseivel. Képzeletszegénységre vall, de időrendben galoppoztam végig a munkásságán, kezdve a nevét viselő 1983-as albumától egészen a 2014-es Mandatory Funig, lemezről lemezre és dalról dalra.

Jól működött, rezonált az olvasókkal ez a formátum. Esztétikailag is kielégítőnek bizonyult, a csodálatos könyvdizájnerem Németországban, míg az illusztrátorom (Felipe Sobreiro – SZGÁ) Brazíliában él, vagyis egy nemzetközi osztag szállítja a könyveket. Imádtam a szöveg és a képek rendezését, a betűtípust, az illusztrációkat, ezért úgy döntöttem, lehetőleg a The Fractured Mirror is minél jobban hasonlítson a Weird Accordionhöz, mert több ezer példány fogyott belőle, majd jött a The Weird A-Coloring to Al című spin-offja, amit szintén vittek, mint a cukrot. Óriási megerősítéssel ért fel, és rájöttem, hogy vagy a dizájn és a struktúra nyerték el a jónép tetszését, netán az jött be nekik, hogy "Weird Al" Yankovic, ergo az amerikai történelem legimádottabb szórakoztatópari ikonja agresszíven promótálta az anyagot. Szerencsém is volt, lévén "Weird Al" hatalmas rajongótáborral dicsekedhet.

2020-at írtunk, szóval egy kazalnyi Trump-utalásnak is jutott hely, mondanom sem kell, cseppet sem voltak hízelgőek. És legalább annyi pozitív Amazon-kritika látott napvilágot a könyvről, mint egycsillagos. Azt hajtogatták, minek erőltet politikát ez az idióta egy teljesen apolitikus csávóra. Olyan rosszra fordult a helyzet, hogy eltávolítottam az összes referenciát. Költség-haszon elemzést csináltam. Négyszer, ötször került szóba az elnök, így finoman szólva nem érte meg az Amazonon picsogniuk, amiért belerúgtam a kedvencükbe.

Független kiadóként változtathatsz a munkádon, de a nagyoknál, mint az első 4 könyvemet piacra dobó Scribner és Abrams Image, ez nem igazán opció. Nem állhattam eléjük azzal, hogy "Hát, ööö, izé..." A The Big Rewind című memoáromat senkinek sem mutattam meg, amíg ki nem nyomtatták. Paradox, elbaszott, önpusztító gondolkodásmód. Túl intenzív és személyes cucc, nem kötöttem senki orrára, úgyhogy elmondtam hát mindenkinek életem legsötétebb, kínosabb pillanatait, de nem álltam le egy haverral vagy kollégával arról diskurálni, szerintük mi helytálló vagy nyesendő. Lendületes olvasmány a gyerek- és kamaszkoromról vagy a The Onionnél töltött éveimről, az utolsó harmadában pedig filmkritikai tévéműsort vezetek az Oscar-díjas John Ridleyvel. Ha nyilvánosságra hoztam volna, hogy minden hétvégén a Los Angeles-i felvételekre repülök, kapásból rávágják, mennyire snassz az előző fejezetekhez képest.

Ezúttal nem lőhettem ilyen bakot. Javításokra kértem Alonso Duralde barátomat (a TheWrap egykori kritikusa – SZGÁ) és rengeteg hibába ütközött. Szégyelltem magam a hosszú, kemény munka után, de örültem is az észrevételeinek, mert így legalább nem egy tévedésektől roskadozó irományt adtam ki a kezemből, ugyanis ennek a könyvnek részben az alapossága adja az értékét, ráadásul az összes nagyjátékfilmet csokorba szedi, pontosabban mégsem, mert több közülük hozzá sem férhető. Az ezüstnitrátra forgott némafilmek jelentős része mára por és hamu. 1923-tól indulok, lekövetem a némajátékok és a hangos produkciók evolúcióját, miközben a filmtörténeti tényeket is szem előtt tartom. Például A dzsesszénekes örökségét.

Szerintem két ősrobbanás indította az amerikai mozi történetét. És az első sajnos D.W. Griffith-től az Egy nemzet születése, a mindenki által rajongásig szeretett Ku-Klux-Klan-ceremónia. Látnod és tisztelned kell, holott a világ legrosszabb embereit glorifikálja. De mégis olyan tekintéllyel bír, hogy a filmkészítésről szóló művek specialistájaként definiált Peter Bogdanovich Az ötcentes mozijában is ezt nézi az egész stáb, mondván fontos, eposzi, a médium határait feszegető teljesítmény. Ugrás 12 évvel későbbre, és jön A dzsesszénekes, ami teljesen rendben van. És ez az izgalmas a néma-hangos-átmenetben. Véletlenül sem az Ének az esőben űzött gúnyt belőle, hanem már a fordulat pillanatában is kitekintettek rá. Hónapokkal A dzsesszénekes premierje után vígjátékok örökítették meg a változást. Ja, szóval igyekszem hinni, milyen nagy buli ez a könyv, de úgy gondolom, mókás triviákat és hasznos információkat egyszerre tartalmaz. 

Részben válaszoltál a következő kérdésre, mivel egyéb témák mentén is csoportosítottál filmeket, elég a kaszkadőrmozikra (Hollywood Man, Stunts, Hooper, Richard Rush A kaszakdőre) gondolni. Tudatosan választottad a témáidat?

Igen, több olyan szubzsánerrel is foglalkoztam, amivel előtte nem, legalábbis nem neveztem el. Mint például A császár új ruhája című Andersen-mese nyomdokain haladó sztorik a csaló szabóval, aki gyönyörű cicomát ígér az uralkodónak, miközben alig kap göncöket. Szóval a császár meztelenül járkál, az embereknek meg úgy kell tenniük, mintha szép ruhába bújt volna. De noirokat is szedtem össze. Több olyan film akad, amiben ígéretes, de valójában nem létező szkriptekre vagy digitális színésznőkre mozdulnak rá. Ilyen a Simone. Érdekes visszanézni 25 évvel később, mert ráhibázott ugyan a komputerizált jövőre, de amúgy semmi mást nem talált el. 

Miközben Andrew Niccol két filmje is zseniálisan öregedett, a Gattaca és a Fegyvernepper kifogástalan, hihetetlenül időszerű munkák...

Furcsállom is, hogy a Fegyvernepperhez folytatást készítenének, miközben nem olyan, mint a Hófehérke, amihez hozzácsaphatsz egy legacyquelt. Igyekeztem sok, változatos "film a filmben"-t berakni, például írtam egy 7 órás Péntek 13.-dokuról (Crystal Lake Memories – SZGÁ), az Ének az esőben pornóparódiájáról. Istenem, mindig ennél a filmnél lyukadok ki... (nevet)

Lenyűgöző felfedezés volt egy DVD-re küldött Barbie-rajzfilm, a My Scene - Hollywoodi álom. Két cameo is van benne, az egyik Lindsay Lohan, a másik Harvey Weinstein, aki itt vékony, távolról sem úgy néz ki, mint anno. Egyszer csak felbukkan ebben a gyerekfilmben, bókol egy fiatal színésznőnek, mire Barbie nagyon féltékeny lesz. Történelmi kontextusból nézve elképesztően bizarr látvány, a lányoknak iszkolniuk kellene tőle, de a producerek a szörnyű reputációja ellenére ragaszkodtak hozzá. A szexbotránya előtt is köztudott volt, mekkora abuzív, filmeket tönkretevő zsarnok, aki mára szintet lépett kegyetlenségben. Évekig körmöltem a The Fractured Mirrort, így egy szakajtónyi obskúrus anomáliát találtam, amikről halvány gőze nincs senkinek. Nagyjából 100 olyan mozi gyűlt össze, amit meg akarsz nézni, miután elolvastad a könyvemet. 

Jelenleg a könyv 17. változatán ügyködsz. Kerülnek majd bele olyan filmek, amiket a korábbi vázlatokban nem említettél?

Persze, ha nagy siker lesz, kb. 10 évente frissítem. Jézusom, mikor is? Tavaly nyáron hetente futottak be új tételek: A kaszkadőr Ryan Goslinggal, a Not Another Church Movie. Félig-meddig örültem ennek a kitűzött részletességem miatt, de a másik felem pokolba kívánta a rázúduló mennyiséget, csak a végére szerettem volna érni és élni az életemet. Ugyanakkor nem kívánok elvonulni a világtól, podcastelnék, hogy reklámozzam a könyvemet. Függetlenként muszáj érintkezni az olvasótáborral és iparkodnod a profitért. Óriási kihívás. Ha befürdök, valószínűleg egyetlen kiadás marad. Nem én vagyok a Föld legoptimistább embere, de büszke vagyok az alkotásomra.

Hogy milyen egyéb címek villantak be? A Helyzetek és gyakorlatok. Tökre izgatott, hogy részben A filmcsinálónak ad fanyar gellert. Még az ottani haverfigura, Mike Schank is átvonul a színen, akit történetesen dühít, hogy Chris Smith dolgozata szerencsétlen sorsúakon élcelődik. Todd Solondz pedig ennek a királya. "Bagoly mondja verébnek", ugye. Pont A filmcsináló miatt kívántam doksikról is beszélni, ráadásul külön alműfaj épül a becsődölt forgatásokra, és azokat nagyon csípem. Ide tartozik az Overnight, az eredetileg Richard Stanley jegyezte Dr. Moreau szigete zátonyra futásáról tudósító Lost Soul és a Hearts of Darkness.

Fel is tűnt közben néhány párhuzam. H.G. Wells és Joseph Conrad állítólag jó barátságot ápoltak, csak ez később gallyra ment. Pontosan nem emlékszem az okára, de vagy azért, mert Dr. Moreau karaktere nyúlt túl sokat Kurtz ezredeséből (lásd: A sötétség mélyén és az Apokalipszis most - SZGÁ) vagy Kurtz lopott Dr. Moreau-ból. És mikor gyöngyvásznon tündököltek, mindkét alakot Marlon Brando formálta meg és mindkettőben totális agyfaszt produkált. Hírhedt volt arról, hogy nem olvas forgatókönyveket, csak improvizál. Botrányszag terjengett mindkét film körül, jószerivel nem is volt szükség Brandóra, de a jelenléte végül új magaslatokba helyezte a két produkciót. Rejlett valami lebilincselő Brando őrületében, akár dokumentum-, akár nagyjátékfilmről beszélünk.     

A The Fractured Mirrorben visszaköszönnek olyan dilemmák, melyekről gyakran írsz a Happy Place-en nők tárgyiasításától (Goodbye, Norma Jean; Pipe Dream) az autizmusig (Világot látok). Hogyan mentetted át az ottani felvetéseidet?

2015-ben kirúgtak a The Dissolve-tól, de szerencsére egy csomóan akartak velem dolgozni. Önsorsrontóként elbaltáztam a lehetőségek nagy részét, viszont az elismert TCM Backlotnál összejöttek a dolgok. Túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Írhattál jó cikkeket, de nem lehetett megélni belőlük, és le is húzhattad a rolót. De azért megkérdezték, van-e bármi a tarsolyomban.

Két rovatötlettel érkeztem, egyrészt a First and Lasttel, ami jelentős filmkészítők első és utolsó dobására fókuszált. Itt úgy nézett ki a dolog, hogy belépőként remekművet vagy jóságot tettek le az asztalra, benne minden szerzői ujjlenyomatukkal, az utolsó filmre viszont meghalt a lelkük és csak önmaguk árnyékai maradtak. John Singleton nagyszerű példa, az úttörő, korszellembe trafáló Boyz n the Hooddal kezdte, majd egy Taylor Lautner-mozi után tette le a lantot. Másodiknak épp a The Fractured Mirror címűt pitcheltem, ugyanis rettenetesen izgat a nárcizmus, Hollywood, a showbiznisz, a kapitalizmus, a szex. A filmipart ábrázoló filmekben tényleg minden van. Emlékszem, a szerkesztőm mennyire csodálkozott: "Kijön ebből egy rovat?" Ironikus, mert a First and Lasthez nehezen találtam megfelelő alanyokat, olyan sok elsőfilm nincs fent sehol. Gond egy szál se, mondtam, a következőhöz biztosan találok eleget. (nevet) 300 cím merült fel, erre a bőség zavarával küszködtem. "Na, ez már csak jó...", nyugtáztam, de utána leesett, hogy könyvírás során derül ki, milyenné válik a kész szöveg, a hangnem, így a felgyülemlő tételekkel párban egyre rövidebbre fogtam az ajánlókat.

Nagyon kielégítő pluszszavakat és szükségtelen mellékneveket gyomlálni. Odavagyok az írófolyamatért, ez az egyik olyan vetület, ami elviselhetővé teszi a sikermentes éveket meg az egyre lehetetlenebb üzleti ravaszságokat. Pláne, hogy még az AI előtt vágtam bele az egészbe. 28 éve vagyok popkulturális újságíró. Hosszú ideig, nagy sikerrel a The Onionnél dolgoztam, szóval úgy tippelem, ráeresztenek néhány gépet a régi cikkeimre, így szürreális módon a kevésbé sikeres 2025-ös énem versenyez a jóval sikeresebb 2007-es énemmel. Emberközeli, határozott következtetést levonó kötetben utazom, ami az excentrikus, hasadt elmémből pattant ki, nem valami cinikus, MI-t toló, hazug faszkalapéból. 

A hollywoodi szexszimbólumok bántalmazásának két legékesebb példája Jean Harlow-hoz és Marilyn Monroe-hoz fűződik. Egy rakás film folytatja a megalázásukat. Különösen egy Larry Buchanan nevű fickó érdekel, aki kb. a világ legnagyobb szemétgyárosa. Esküszöm, szívesen írnék róla monográfiát, mert lefogadom, hogy tudna mit mesélni. Ahogy olvasható is a könyvben, nála érthető okokból úgy néz ki a '40-es évek, mint a '70-esek pornóvilága, a Hee Haw című varietéműsor egyik színésze, Misty Rowe a főszereplő, exploitatív, depresszív és szomorú az egész film. Monroe itt egy buta liba, akit tárgyiasítanak és akivel kegyetlenkedhetnek. Olyan nekem, mint a Szent Grál. 1976-ban készítette Buchanan a Goodbye, Norma Jeant és 13 évvel később, a Goodnight, Sweet Marilynnél kitalálta, hogy még több pénzt kereshetne Marilyn Monroe hullájának gyalázásával. Csinált hát egy olyan részt, ami simán átvett 1 órát a korábbiból, így pénzt takarított meg, de közben össze is dobott egy új Monroe-biopicet. Részben azért olyan abszurd élmény, mert egy másik színésznő játssza a főszerepet. A sztori szerint a Kennedy-dinasztia emberei ölik meg Marilyn Monroe-t, ő pedig egy gonosz FBI-ügynöknek vall színt flashbackben.

Az egész rohadt film olyan, mint egy másik kultklasszikus, a Silent Night, Deadly Night Part 2, ahol az előző epizód sokat hozott a konyhára és a folytatás készítői beérték volna újravágással, jelenetvariációkkal, de Lee Harry rendező-vágó az asztalra csapott és kijelentette, hogy ő ezt márpedig nem csinálja, mert etikátlan lépés, és pocsék végeredmény sülne ki belőle. Így hozzáadtak 40 percnyi új felvételt. Ökörség úgy, ahogy van, de ha még nem láttad, nézd meg, mert olyan rossz film, hogy már jó. Brillírozik a főszereplő és a Silent Night, Deadly Night Part 2 hozta köztudatba a "garbage day"-kifejezést. Mindig is lázba hozott a mocsokesztétika és át kellett rágnom magam pár igazi szaron. Például a National Lampoon's Dirty Movie-n vagy az Another Dirty Movie-n, amik filmeknek is alig nevezhetők, csak random senkik eregetnek bennük utcai poénokat. Ott van még a Bad CGI Sharks, emberekre vadászó trükkcápákkal. Senkinek nem kívánom ezeket, de én szívesen tártam mindet a világ elé.

"A Két Velencében egy gyönyörű, fiatal francia újságírónő ráveti magát egy férfire, aki úgy néz ki, mint Jaglom, úgy beszél, mint Jaglom, ugyanazt a karriert futotta be, mint Jaglom és még Jaglom hülye kalapját is hordja. (...) Ebben az őrült önimádatra húzott, gyötrelmes ujjgyakorlatban Jaglom rendelkezik Woody Allen összes idegesítő szexuális nárcizmusával és semmivel annak szellemességéből vagy tehetségéből. A Két Velence kevésbé tűnik filmnek, inkább olyan nyilvános önszerető gesztusnak, mint zsúfolt metrószerelvényben maszturbálni, de még annál is kínosabb." Klasszikus Nathan Rabin-sorok, ugyanilyeneket olvasni a Happy Place-en.

Próbáltam minél szórakoztatóbban fogalmazni. Eredetileg a TCM Backloton jelent meg rengeteg ilyen szösszenet, aztán átkerültek a Nathan Rabin's Happy Place-re. Meg is kértem az illusztrátoromat, hogy bár több millió fontosabb mozi pörög ennél, rajzolja le Jaglom fejfedőjét, és kicsit rosszul érzem magam, mert Henry Jaglom állítólag nagyon jó fej, akarnak vele dolgozni, könnyű is vele, együttműködő, de a filmjei leírhatatlanul önelégültek és nevetségesek, ráadásul zömükben az ordítóan tehetségtelen exbarátnőjét futtatja. Jaglom azzal vett le a lábamról, hogy Roger Cormannel bandázott a '60-as évek közepén, végén. Biker filmeken és hasonlókon szocializálódott. 

A fáma szerint keringett egy 3,5 órás vágat a Szelíd motorosokból, és az első 1 órában a főszereplők hollywoodi kaszkadőrökként keresték volna a betevőt. Úgy képzelem, hogy tábortűznél füveznek, tényleg lenyűgöző az egész, azt is elnéztem volna, hogy mindenfélét összeakrobatikáznak, de behozták Henry Jaglomot, a világ legönhittebb rendezőjét, és arra kérték, faragja ezt a 3,5 órás szemetet egy 95 perces, korszakalkotó mozivá. 

Úgy tudom, Bob Rafelsont kérték erre, legalábbis Kovács László szerint (VOX Mozimagazin, 2003. október), de ha Jaglomot, hiszek neked.

Ahhoz képest, hogy Jaglom a megtestesült önimádat, elérte, hogy pont az öntetszelgés hiányozzon a filmből. Azt hiszem, technikai tanácsadóként tüntették fel a stáblistán. Csodálatos anomália. Valaki, aki nézhetetlen, lila ködös ömlengések garmadáját ontja magából, segít formába önteni minden idők egyik legnagyobb hatású művét. Uszkve mindenki beszívva forgatott, így kellett valaki, aki filmként tekintett rá, nem pszichedéliaként.

Corman korábbi drámája, a The Trip még rendhagyóbb.

Ja, és az ottani főszereplő tévés vagy reklámos, de a filmipar vonzáskörzetében molyol, tehát még akár be is férhet a könyvbe. Minél távolabb vetődsz Hollywoodtól, annál több hülyeséget úszhatsz meg, és nem propagálom, hogy oké kokaint szippantani minden csapó előtt a '70-es években, de ha a perui dzsungelben gályázol, mint Dennis Hopper a The Last Movie-ban, vagy Máltán, akkor nem csoda. Ha már öntetszelgés: egy hétvégét töltöttem Robert Evans otthonában, hihetetlen volt. Elvesztettem a fonalat... Ó, igen... Joe Dante, a Hollywood Boulevard, a Szörnyecskék és a Matiné rendezője nagy kedvencem és bolondul a hollywoodi történelemért. Úgy hírlik, forgatókönyvet írt a The Trip keletkezéséről. Érdekes lett volna látni, ki játssza Cormant vagy Nicholsont.

Új-Hollywood egyik legkiemelkedőbb mesterművének tartom Peter Bogdanovich 1968-as Célpontokját, az egyik legjobb filmet, amihez Cormannek köze volt, ugyanis roppant aktuális. Két film szerepel a könyvben, ami szerintem örökérvényű és az egyik ez, mert Amerikában valaki mindig lelő valakit, mi meg folyton hüledezünk rajta. Fantasztikus megoldás, hogy nem vesződik ügyetlen expozícióval vagy háttértörténettel, csak bemutatja ezt a pasast, ami azért meggyőző, mert az őt játszó színész (Tim O'Kelly - SZGÁ) nem csinált semmi mást, nem Jack Nicholson vagy Dean Stockwell játssza, így semmi nem tereli el a figyelmet a karakteréről. Cserébe Bogdanovich önmagára osztotta a nagymenő filmes szerepét, aki Boris Karloff legjobb barátja. Nagyon jól ábrázolja a Drakula, Frankenstein és a többi buta, természetellenes, idegen földre helyezett, fiktív gótikus szörny által képviselt Ó-Hollywood, illetve a korszak szörnyűségeinek konfliktusát mentális betegségtől háborún át fegyveres erőszakig. 

Mindig szívesen gondolok erre a filmre, a másik fontos mérföldkő pedig az Amikor a farok csóválja..., a David Mamet írta és Barry Levinson rendezte szatíra. Visszakanyarodva Robert Evanshez, az itteni producerfigura épp olyan, mint ő, Dustin Hoffman nyíltan róla mintázta az alakítását. Életnagyságnál nagyobb figurát hoz, aki egyben kulturális archetípus is, épp úgy, mint Harvey Weinstein vagy Louis B. Mayer. De Bogdanovich is ez a kaliber, részben azért, mert akár korábbi munkatársak is kifigurázzák őket, elég csak a Kibékíthetetlen ellentétekre gondolni, ami olyan részletesen beleássa magát a rendező és exneje, Polly Platt viszonyába, hogy a cselekmény szinte fan fictionnel határos.

Az Amikor a farok csóválja... azért marad örökké időszerű, mert a háború és a polgári elégedetlenség mindig a hazai problémák terelésének eszközei lesznek. Jelenleg is ez történik, Donald Trump békés kaliforniai tüntetők ellen visel háborút, hogy elterelje a lakosság figyelmét a vámjairól, eközben a világ többi része utál minket és az elnök egyetlen ígéretét sem tartotta be. Úgy gondolom, hogy Levinson filmje konkrétan Bill Clinton szexuális kicsapongásairól beszél, noha egyszer sem látjuk az államfőt, ami szerintem mesteri, ugyanis bármelyik vezetőről szólhatna. Ő egy absztrakció. Nem ember, hanem megoldásra váró probléma. Ez az oka, amiért 100 év múlva is emlegetni fogják ezt a filmet. 

A Sullivan utazásai ugyancsak a világ egyik legjobbja, nagyon viccesen, humánusan, éleslátóan címzi a témáit: Hogyan állítod a művészetet az emberiség szolgálatába? Művészként hogyan teheted jobbá a világot? Azt vonja le következtetésként, hogy a nép eszképizmust óhajt, a sanyarú életűek örömmel járnak moziba és szívesen néznek gyönyörű embereket csillogó kosztümökben. Picit ez a könyvem indíttatása. Szerelmeslevél a filmekhez. Woody Allen is beugrik, ellentmondásos/ borzasztóan negatív érzelmeket dédelgetek iránta, de a Kairó bíbor rózsája patent. Köszönhető ez annak is, hogy ő maga nem szerepel benne. Jóval elviselhetőbb a csóka, ha nem komponálja magát a filmjeibe, ez magyarázza, hogy a Bűnök és vétkek félig tetszik, félig taszít.

Gyerekként nagyban inspirált, olyan szerettem volna lenni, mint ő, befolyásolta a humorérzékemet, világképemet, kishitűségemet, de aztán rájöttem, hogy egy kibaszott seggfej. Olyan üres a kultúránk, hogy 30 éve ő lehet a top-entellektüelünk. Kibuknak miatta a juniorképzésről, majd feljogosítva érzik magukat leegyszerűsítő filozofálgatásokra, neki meg van 37 Oscar-jelölése és zsebre vágta az összes rangos díjat. Tanulságos végigmenni a pályáján, és látni az olyan filmjeit is, mint a Csillagporos emlékek, a Hollywoodi történet és a Sztárral szemben, így nemcsak szerelmeslevélben gondolkodtam, de bele is álltam azokba, akikbe kell.

Az Amikor a farok csóválja... előrejelezte a "deepfake" és "fake news"-dominanciát.

Abszolút, mintha a Simone-nak lett volna agya és tudná, mit csinál, plusz a "military-entertainment complex" tipikus esete. Most láttam A menekülő ember című, nagyon előrelátó Stephen King-adaptációt. Disztópia, 2025-ben játszódik (a regény igen, a '87-es feldolgozás 2019-ben - SZGÁ). Gladiátorjátékkal terelik el a populáció figyelmét a valódi bajokról. Egy Amerikai gladiátorok-jellegű show-val, mielőtt a műsor debütált volna. Itt szintén releváns a szórakoztatóipar és a korrupt politika összefonódása. Úgy érzem, a jobboldal sötét fordulata után jelenleg ebbe az irányba tartunk. Meg bárcsak több keresztény témájú önreflexív darab jönne ki, ugyanis imádom kiröhögni mindet. Persze, azt vallják, Hollywood bűnben tapicskol és messziről kerülendő, egy viszont érdemes a figyelemre, mégpedig a The Wager Randy Travis gospel-énekes főszereplésével, aki egy aranyszoborra terjesztett, hitválságba zuhanó színészt játszik. (nevet) Doug Jones is benéz, különben totális baromság.

Mindenféle filmből próbáltam legalább egyet a könyvembe válogatni, többek között X-besorolású műveket is, például az Úszás Kambodzsába című Spalding Gray-monológot. Sok témát érint, de főleg az 1984-es Gyilkos mezőkben látható rövid feltűnését járja körül, és a tapasztalatait, külföldi benyomásait, belső útkeresését összegzi. Igaz, Gray arisztokratikus, de a pornószakmában kezdte a The Farmer's Daughtersszel, ami épp a könyvbe ugyancsak beszúrt X-ben forgó szexfilm címe is, így lehet, tudatos a hommage.

Tervben van egy SNL-projekted, a We've Got a Terrible Show For You Tonight és egy autizmusról szóló könyv. Mással is foglalkozol?

Te vagy az első, akinek elárulom, de a The Fractured Mirror írásakor befejeztem egy könyvet, amit a kisfiam Öt éjjel Freddy pizzázójában-rajongása szült. Falja a videójátékokat, a könyvsorozatot és a filmet is. Olvasgattam és röhejesnek, könnyen parodizálhatónak tűnt. Elképesztően népszerű a 11 évesek körében. Arról szól, hogy egy sorozatgyilkos lemészárolt egy rakás gyereket, majd a holttestüket óriási, daloló-táncoló animatronic-állatokba dugta, amiket szintén az áldozatok szellemei uralnak. Néha elgépelem a szavakat, ebből "Five Nights That Freddy Got Fingered" ( = "Öt éjjel, mikor Freddyt ujjazták" - SZGÁ) lett. Rögtön bólintottam: "Hmmm... Príma kis mozit lehetne ám összeütni ebből a kontrasztból." Imádott produktum vs. sárba tiport debilitás, így létrehoztam egy világot, ahol Tom Green minden idők legismertebb komikusa és az Eszement Freddy nem megvetett gross out-ámokfutás, hanem mindent elsöprő siker, Green pedig egy J.D. Salinger, Thomas Pynchon-szerű celeb.

Debütregényem címe tehát: Five Nights That Freddy Got Fingered. Remélem, a mostani irományt követően azonnal gyűjtést szervezhetek a Kickstarteren, és utána belevághatok az autizmust tanulmányozó könyvembe, miután 48 évesen spektrumzavarral diagnosztizáltak. Bízom abban, hogy degeszre keresem magam, ugyanis vissza kell fizetnem a pénzt az SNL-könyv vevőinek, mert nem készülök el vele időben. Gyötör a bipoláris rendellenességem is, mely lehetetlen tervek szövögetésére kényszerít, de aztán falakba ütközöm, és szomorúan csapódik le bennem, hogy a világ többi része másképp gondolkodik, mint én. Jól kell muzsikálnia az elsőnek, mivel gyorsan kiötlöttem a folytatását, méghozzá sztorival és ugyancsak elírt címmel, így hangzik: Five Nights That Freddy Got Fingered 2: Maniac Pixie Dream Girl. ( = "Elmebeteg Tündér Álomlány" - SZGÁ)

Egy gonosz robottündér loholna az első rész hőse nyomában, akit Robin Yountnak fogok majd hívni, utalva rá, hogy a játék, könyv és filmbéli nyitóepizód főalakjának neve, Mike Schmidt valójában egy baseballjátékosé. Ismétlődő gegként a saját főhősömet egy szintén bajuszos, '80-as években fénykorát élő sztáratlétáról keresztelem el, aki összezavarodik, ha szembesül a neve jelentőségével. "Weird Al" Yankovic-szaktekintélyként megtanultam, hogy gigászi popkulturális tapadással bír, amennyiben valami közismerthez nyúlsz, pont mikor Al úgy döntött, slágereket figuráz ki, bár a Ruthless People kivétel, ugyanis az eredeti szám feledésbe merült. (Az Isteni Al előadásában: Toothless People, ezen kívül a ZAZ-trió Borzasztó emberekjének OST-jén is hallható Mick Jagger dala - SZGÁ) Minél jobban belemerülsz a karikírozás tárgyába, annál jobban fognak pukkadozni, így feltérképeztem az Öt éjjel Freddy pizzázójában éthoszát, és megint csak ironikus, hogy a fiam immár kinőtte ezt a szubkultúrát, holott a jövőben illusztrátorként számítanék rá. Mostanában Star Warst és Harry Pottert fogyaszt, de vissza kell csábítanom, hogy minden idők egyik leggügyébb könyvén dolgozzon az öregével.

Tom Green reakciójára ugyancsak kíváncsi lennék, a regényben effektíve Steven Spielberg, Tom Cruise, Salinger és a saját karriergörbéje összegyúrásaként funkcionál. Nagy szerepet játszott a karrierem alakulásában. Imádom az Eszement Freddyt, írtam róla a My Year of Flopsban. Fellépett a Gathering of the Juggalos első éjszakáján, majd őt követte a Tila Tequila nevű üdvöske, és gyászosan fogadták. Tárgyakat vágtak hozzá, mire Tom Green, a gáncstalan úriember élő pajzsként kelt a védelmére, mintha ezt üvöltötte volna: "Leshetitek, amíg kotródom, és zrikálhatjátok a lányt, de ami felé repül, én elkapom és visszaszáll a feladóhoz, stimmt?!"