A Debreceni Egyetem Filozófia Tanszéke szeptember végén konferenciát tartott Bereményi Géza sokrétű (filmrendezői, írói, dalszövegírói) életművéről.
Az eredetileg júniusra tervezett, hiánypótló konferencia alapötlete Beretvás Gábor és Kovács Gábor a Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékének oktatóiban fogalmazódott meg még 2014 májusában, miszerint egy olyan polifonikus, műfajokban rendkívül gazdag szerzői életmű kerüljön tudományos megvilágításba, mely számos bölcsészeti és tudományos szakterületet érint. Bereményi prózai és drámai írásai, színházi rendezései és adaptációi, filmjei, tévéfilmjei, forgatókönyvei, dramaturgi/konzultánsi , képzőművészeti és dalszövegírói tevékenysége Cseh Tamással mind hozzájárult ahhoz, hogy egy tudományos konferencia tárgyává váljon. A debreceni Apolló mozi (Fejér Tamás igazgató védnökségében) és az Alexandra pódium pedig alkalmasnak mutatkozott arra, hogy ne egy szigorúan vett tudományos platformon, hanem a nagyközönség előtt jelezzék munkásságának fontosságát.
A Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékének tudományos folyóirata a Nagyerdei Almanach, melynek Beretvás Gábor és Kovács Gábor is szerkesztője, biztosította a rendezvény online formában való megjelentetését. A szeptember 27.-én megtartott konferencia terveiknek megfelelően két részből állt: az elsőben két filmvetítéssel (Megáll az idő, Árnyéktolvaj) megtámogatott előadások szerepeltek, míg a rendezvény további részében nyitott konferenciabeszélgetésre került sor a szerző és a közönség bevonásával az Alexandra Könyvesboltban. A hangfelvétel magyar és angol nyelvű tisztázatát Beretvás Gábor és Győri Zsolt végezte el, amely szintén megtalálható a Nagyerdei Almanachban.
Az eredeti idea a szélesebb „tudomány-térképben” gondolkodott, de végül csak a következő tudományterületek kerültek az öt előadásba: filozófia, film- és mozgókép, vizuális antropológia, irodalom.
Győri Zsolt a DE-BTK Angol-amerikai Intézet docense Hidak és útvesztők című életmű jegyzetében sajátos kettőségre hívta fel a figyelmet: Bereményi féle személyes történetek szerzői-rendezői beállítottságára és a piacszemléletű filmgyártás közönségközpontú mintakövetésére. Az akadémikus filmnyelv, a feszes akciódramaturgia mentén kibontakozó és könnyen átlátható alaptörténetek, valamint a kulcsmotívumok állandó előtérben tartása a rendezői ars poetikájának sarokköveit jelentik. Ezt a hangsúlyosan funkcionalista felfogást a szerzői beszédmód alternatíváját jelentő műfajfilmes mozi irányába tett lépés jeleként értelmezi Győri, a magyar filmtörténet kontextusában pedig szimbolikus hídként. A folytatásban a történelmi témájú filmek (Szabadság, szerelem; Szabadság tér ’56, Eldorádó) kulcsmotívumait és alapkonfliktusait vizsgálta. Különös figyelmet fordított a Széchenyi István életrajzként és korszakportréként egyaránt jelentős A Hídemberre (2002), amelyet az életrajzi film műfajának legambiciózusabb magyar példájának tartott. A film egyszerre szembesült a brit „örökségfilmet” ért kritikákkal, és kínált egy parabolaként értelmezhető, ugyanakkor ellentmondásos képet a nemzeti identitásról.
Szrogh István DE Humán Tudományok Doktori Iskola, Filozófia programjának doktorandusza Tanítványnak lenni című előadásában , az első Berményi -film, A tanítványok elemzésére vállalkozott, a centrumban a „tanítványnak lenni” két megközelítésével. Elsőként: miképpen juthat valaki egyáltalán tanítványi státuszba az 1930-as- 40-es évek magyar viszonyai közepette, tehát mennyiben különleges Fehér József sorsa. Beavatott vagy beavató egyszerre? A cím második olvasata rejtélyként/rejtvényként értelmezi, hogy ki kinek a tanítványa, s ki kinek a mestere? A cím maga a csapda, hisz ahol nincsenek valódi tanítók (Török, Teleki, Magyary), nem lehetnek tanítványok sem (Engel, Nagy, Fehér). Ebben a panoptikumban a kvázi-mesterek inkább önpróféták vagy alkalmazottak, a tanítványok öntudat és hit nélkül pedig nem értik egymást. A hedonista Alex is csak egy-egy pillanatra tanítvány vagy mester.
Szűk Balázs a DE Történelmi és néprajzi Doktori Iskola doktorandusza ’56-os motívumok Bereményi Géza filmjeiben c. előadásában úgy látja, hogy a rendező filmes és irodalmi textusainak két fő mozgatója az ismétlődő személyes emlékezés és a krónikás, be nem avatkozás. Ez a két szembeálló erő áramoltatja a legfontosabb kollektív motívumokat/archetípusokat 1956-ról. ’56 talán legfőbb vándortémája az eddigi életműnek, amely folytonos műfaji-és szövegváltozatokon keresztül transzformálódik (kisregény, filmforgatókönyv, film, tv-játék, dalszöveg). E motívumok kétféleképpen öltenek testet e bővülő textusban: implicit módon, a történetbe rejtve (A nagy generáció, A turné, A Hídember, Apacsok) és explicit módon, nyíltan megmutatva (Megáll az idő, Eldorádó, Szabadság tér ’56, a Corvin-köziek dal és Kádár János film-terv). A Megáll az idő és az Eldorádó ikerfilm: epilógus-prológus, keretes és tükörképes szerkezettel, a forradalom után és előtt, a kronológiai sorrend tudatos összezavarásával. A Szabadság tér ’56 pedig már az önkívület utáni hűvös túlélési analízis.
Szabó Elemér filmrendező, antropológus „Jelentések” hálójában. Az Apacsok (film) antropológiai megközelítése című strukturális elemzésében Török Ferenc tévéfilm/dokumentum-drámájának kettős olvasatát adja: egy konkrét „megfigyelési ügy”, „a magyar indián-per” történeti drámáját egy unoka szemszögéből; , másrészt arra világít rá, hogy az’56-os múltjától rettegő ügynök- idegen képes-e leírni pozitivista etnográfus szemmel az indián másságot, tudatosítva annak határait és saját határátlépéseit. A mű dramaturgiájában egyszerre van jelen a felejtés és a felejtés legyőzésének kísérlete. A kétféle igazság (az ügynöki/hatalmi és a ”indián”/ spirituális) a hiteles emlékezés töréspontjain helyezkedik el. A külső betolakodó hatalom képtelen megérteni a másfajta létmódot, és így létezését veszélyezteti. Az előadás különlegessége volt a Fekete Doboz által készített, sárgára virazsírozott Ányéktolvaj című fikciós rövidfilm levetítése. A törzsfőnök (Cseh Tamás) egy elvi vitában már-már elfogadná a fotográfus „lélekmásolásának” érveit, de a közösség nem: felkoncolja a betolakodót.
Horváth Csaba KRE Modern Magyar Irodalmi, Összehasonlító Irodalomtudományi és Irodalom- elméleti tanszék, docense A nosztalgia elveszett illúziója előadásának fő tétele: „Bereményi műveit mindig a szembenézés, soha nem a nosztalgia jellemezte” . Ezért filmjeiben és írásaiban egyaránt visszautasítja az érzelmi azonosulás lehetőségeit. Az első novelláktól és a Legendáriumtól a Cseh Tamás- dalszövegeken át A Hídemberig nem pusztán lehetetlenné teszi az ellágyulást, de a félreértés tartományába utalja a művek értelmezhetőségét. Így válhatott édes-bús nemzedéki himnusszá, közösségképző énekké az a Cseh Tamás- oeuvre, amely inkább a kudarcról, az egyedüllétről, a nemzedék és a közösség alapvető hiányáról szól. Valójában a Bereményi szövegek mindegyike ellenszegül a múltba való visszavágyódásnak. Így például a Bereményi-dalok mintegy modellszerűen a cselekvés és a reflektálás kettős igazságai. Horváth előadása azt vizsgálja, hogyan rombolja le Bereményi a különböző mítoszokat, miközben ezt a rombolást éppen a lebontott nosztalgiák illúziójával fedi el.
A 15 órától zajló Kerekasztal-beszélgetés A Bereményi-filmek szerepe a magyar filmművészetben fő témát járta körül regényes , sorsszerű életrajzának inspiráló pontjait is faggatva. Talán egy kicsit túlméretezett volt az a polémia, ami a Vadnai bébi és a most készülő önéletírás alkotáslélektani illetve önterápiás vonásaira kérdezett rá. Sokkal izgalmasabbnak bizonyult a történelmi filmjei identitásalakító szerepéről folytatott vita: hogyan lehet tragikus és traumatikus múltról úgy beszélni, hogy az megerősítően, terapeutikusan hasson a közösségre? Megtudtuk, hogy a Can Togay-jal régóta tervezett „szolga-életrajz” Kádár Jánosról soha sem készül el , főként produceri kudarcok és az elmélyült kutatómunka lehetetlensége miatt . Hasonlóan hiányzik a személyes inspiráció egy ’56-os Corvin-közi történet filmre írásához, s a Kincsem-produkció is a forgatókönyv befejezése óta „levált” a reneszánsz életművű rendezőről.
Szűk Balázs
