A Verzió megkerülhetetlen fontosságú fesztivál. Amellett, hogy évente felújítja személyes kapcsolódásunkat világunk válsággócaihoz, folyamatosan finomítja tudásunkat arról is, mennyire összetettek a mindennapi élet problémái, ha az emberi jogok szempontrendszere szerint közelítjük meg azokat.
A 20. jubileumi Verziót megnyitó Krusovszky Dénes is utalt a „finomult kín”, a békeidő nehéz konfliktusaira: „A világ nagy szörnyűségei közben – amelyekről az itt látható filmek jelentős része is tudósít – a saját szörnyűségeink szinte már otthonosnak tűnnek, ha nem is épp szeretni valónak.” Az első Verziót felvezető Göncz Árpád köztársasági elnök, író nem súlyozott probléma és probléma között. „Én azt hiszem, a nézők első dolga, hogy belehelyezkedjen a világ minden emberének helyzetébe. Minden kultúra minden emberi lényével próbáljunk együtt érezni, együtt gondolkodni.”
Az ukrán háború tragikus aktualitása miatt idén a posztszovjet országok filmjei kerültek fókuszba (ld. a 2024. januári nyomtatott Filmvilág). Itt, a blogon most néhány olyan filmet ajánlunk, amikről kevesebb szó esett, de a Verziótéka kínálatában érdemes lesz várnunk rájuk.
Apolonia Sokol, e különleges tehetségű, sok tekintetben Frida Kahlora emlékeztető festő életének szerves része a kelet-közép-európai történelem, noha ő Párizsban született. Az Apolonia, Apolonia (dán, lengyel, r: Lea Glob) 13 évet felölelő portré, ami Apolonia világhírű művésszé érését dokumentálja. Dramaturgiai alapja az ukrán Oksanával és a rendezővel, a dán Leával való barátságuk; párhuzamos életútjuk a női és a művészi választások árnyalt ellenpontozása. Apolonia családtörténetének a kitaszítottság, a megalázottság alapélménye: a sztálini rezsim Belorussziából Szibériába telepítette őket. Édesanyja már Lengyelországban született, a jobb élet reményében Dániába szökött. Egy fillér nélkül került Párizsba, megismerkedett Hervé Breuil-jel, s megalakították a Lavoir moderne-t. Apolonia számára ez a mozgalmas színházi, művészi alkotóközösség jelentette az igazi otthont. Óriási törés számára, amikor szülei válása után Dániába került az anyjával, festőtanulmányok ürügyén az első adandó alkalommal visszament. A bezárásra ítélt Lavoir körül forrtak az indulatok, az ukrán eredetű, az emigrációban több részre szakadt Femen női jogvédő akciócsoport frakcióinak kereszttüzébe is került. Szó szerint: az épület felgyulladt, Apolonia és barátnője, Oksana Shachko kis híján bennégett. A gyanú szerint Oksanán akartak bosszút állni korábbi harcostársai. Az excentrikus, megszállottan festő Apolonia elvégzi a párizsi művészeti főiskolát, lassan beindul nemzetközi karrierje. Los Angelesbe költözik, bekerül a hírhedt művészeti befektető, Stefan Simchowitz (Aronofsky Rekviem egy álomért c. filmjének producere is) festőistállójába. A változás óriási: az egyik nap még lopnia kellett a festéket, most ideális körülmények között alkothat, a legjobb körökben forog. Ő azonban képtelen szakmányban festeni, visszajön Európába. Oksana is született festőtehetség, de egyre elveszettebb, mind depressziósabb, anorexiás. A feminista elméleteken – a gyereknélküliség az egyetlen túlélési mód a patriarchális világban - kívül alig valami köti az élethez. A rendező, Lea egy időre felhagy a filmezéssel, babát vár. Oksana öngyilkosságával egy időben minden extravaganciája dacára Apolonia hivatalosan is befut. Nemcsak „flancos” lakást kap Párizs elegáns kerületében, hanem 2020-ban a Francia Akadémiától elnyer egy római ösztöndíjat is a Villa Medicibe.
Hármuk történetének szerteágazó fejezeteit Lea narrációja köti össze, aki így summázza filmjét: az anyag vágása közben döbbent rá, hogy az életet magát filmezte, melynek maradandó része a festészet, ami viszont az élet eseményeit rögzíti. Az Apolonia, Apolonia, amellett, hogy rendkívül izgalmas felnövéstörténet, a nemzetközi művészeti élet és piac értékképzését, alakulásának stációit is közvetlen közelből dokumentálja.
A DocLeipzigen 2022-ben Ezüst Galambbal jutalmazott Élek, mint bárki más (r: Faustine Cros) a család vs női karrier vonalat célozza egy brüsszeli házaspár történetén keresztül. A filmrendező apa már-már megszállottan forgatott családi videókat, s lányuk ezeket használva rekonstruálja múltjukat. Az 1980-as években leendő édesanyja, Valérie sikeres sminkes, imádja a munkáját, a horrorfilmeket, a diszkót és a leopárdmintás nadrágokat. Harminc évvel később, két gyerek felnevelése után a Gauloises-függés és a depresszió maradt. Férje, Jean-Louis addigra jó nevű rendező, a gyerekei rég a maguk útját járják. Az asszony öngyilkossági kísérlete után kezd beszélgetni lányával arról, hogyan élte meg, hogy teljesen háttérbe kellett szorítania önmagát. „Egyszerűen csak el akartam tűnni, aludni. Aludni, elmenekülni.” Ekkor is mentegetőzik: „Aljas húzás volt, senki másra nem gondoltam.” Férje évekig próbálta életkedvvel, vidámsággal megtölteni az otthont, ám igyekezetével mind jobban elmélyítette az asszony lelkifurdalását, aki egyre inkább bezárult. Az apa egyik idilli dokumentácónak szánt felvételén ott az édes otthon, ami, jegyezzük meg gyorsan: mai szemmel életveszélyesen nem gyerekbarát. A két kisgyerek egyfolytában akar valamit, verekszenek, sírnak, kiabálnak, édeskés gyerekzene ordít. A mama magába roskadva ül, tépi a haját (nem képletesen, szó szerint), a papa pedig a totál káoszban folyamatosan, nyugodt, kedves szavakkal kommentál, cuki kérdéseket tesz föl boldog családjának. Azért örökítette meg e pillanatokat-, magyarázza a lányának harminc évvel később, - hogy majd megmutathassa a feleségének, milyen szépek voltak azok az évek, ha az asszony nem is volt képes akkor élvezni. Hogy bebizonyítsa neki, „van a dolgoknak bright side-juk is”, fejtegeti, angol szavakkal erősítve és hitelesítve jó szándékát. A családorvos hasonló tanáccsal fizeti ki a gondjairól beszélő asszonyt: „Legyen boldog, örüljön a gyerekeinek.” A társadalom minden szintjét átható elvárásrendszer pusztító hatását Valérie elkeseredett monológja mutatja.
A rendező a film közepére vágja a családi videók közül azt, ami „hűtős nagyjelenet” címkével vált családtörténetük részévé. Jean-Louis szokott idill-akarásával kíséri végig kamerájával Valérie-t a napi bevásárlás stációin – mondjuk-e, a dögnehéz szatyrokat az asszony hozza, s cipeli föl a sok lépcsőn. Valérie elkezd pakolni a hűtőbe, s egy ponton átszakad az önfegyelme gátja. A visszafogott, a legbénább kérdésre is kedvesen reagáló Valérie most kitör. Nem, nem válik őrjöngő fúriává. Feldúltsága legbiztosabb jele, hogy a mindig összeszedett asszony nem csukja be a félbehagyott pakoláskor kinyitott hűtőajtót. llogikusan, vegyesen, a sérelem asszociációs szerteágazásaival csak mondja és mondja, egyszuszra hányja férje és a világ szemére mindazon alkalmakat, helyzeteket, amikor sem ő, sem a saját igényei nem számítanak. Szimptomatikusan stimmel a helyzet és a szavak is. A férfiuralom, férfivilág ellen sorjázó, szívből és indulatból jövő mondatok mélyen megéltek, ám az ezerszer hallott, simára kopott közhelyek nem képesek célba érni. A zárt rendszert képező gondolatmenet - noha minden eleme valós - csapdája, hogy nem ad kommunikációs felszínt. A férj többé nem forgatott hasonló családi videót. Az Élek, mint bárki más legfőbb erénye annak megmutatása, mennyire gyakori az „értelmes élet” / „önfeláldozás a család oltárán” kommunikálhatatlansága. Faustine Cros azt is érzékelteti, hogy az általa megelevenített történet összetettebb annál, hogysem vagy-vagy dichotómiaként lehetséges volna a bemutatása. Filmje emellett arra is példa, hogy kevéssé szerencsés, ha az érintettek gyereke helyezi magát rendezői pozícióba.
A DocNomads képzés keretében Belgiumban tanult, eredetileg orvos végzettségű Gyimesi Annát a bűntudat érdekelte. Egy támogató csoportban ismerte meg Els-t, akinek nagykorú lánya eutanáziát kérelmezett. A pszichiátriai eutanázia óriási vitákat gerjeszt azokban az országokban (Hollandia, Belgium, Luxemburg, Kanada), ahol erre lehetőség nyílik. A Falling (magyar, belga, portugál, 2023) hanganyaga Els monológja. Kislánya átlagos gyerek, a ház napsugara volt tizenhárom éves koráig, ekkor autizmus spektrum betegséggel diagnosztizálták. Ha szuicid késztetése felerősödött, kórházba kellett vinni, otthon nem volt biztonságban. Amikor tizenhat évesen felvágta az ereit, a családorvos felvetette Elsnek, mit szólna, ha lánya kérelmezné az eutanáziát. Az asszony számára a legnehezebb az volt, amíg beismerte: dühös a lányára, aki az összes örömteli tapasztalatát, minden fontos döntését szabotálta. Állandó lelkifurdalás gyötri a saját jó pillanataiért, noha ő akkor is gondol lányára, ha jól meri érezni magát, ha elmegy koncertre, vagy megiszik egy pohár bort. Valamiből neki is erőt kell merítenie, hogy másnap is ott lehessen a lánya mellett. Már ki meri mondani: minden tőle telhetőt megadott a lányának, ettől kezdve szeretné a saját életét élni. A legszörnyűbb dilemma Els számára az, hogy anyaként mindent megtenne a gyereke életben maradásáért, de elviselhetetlen számára annak súlya, hogy a lánya szenvedjen amiatt, mert az ő kedvéért élnie kell. Amiatt is bűntudata van, hogy történetüket megosztotta, még így, arc és saját képek nélkül is. A lány neve néhányszor elhangzik a filmben, de arra kérte a rendezőt, más anyagokban ne említse, így mi sem tesszük. A 16 perces rövidfilm képanyagát az IICADOM családi videókat gyűjtő archívumából kölcsönözték, s különleges, lebegő, elmosódó világot hoztak létre a vágással és a kísérőzenével. A film az idei szarajevói filmfesztiválon a diákfilm kategória fődíját kapta.
Érdemes Gyimesi Anna többi filmjét is megnézni, itt ajánlunk kettőt, ami online is elérhető: Affrikáta (rövidjátékfilm, 2022) Friss Hús 2023 legjobb élőszereplős rövidfilm és Betegséggel élni, nem betegként (2016, HVG Video, a Moravcsik Klinikáról)
A tálibok hatalmi struktúrájának kiépülését közvetlen közelből végigkövető Hollywoodgate (r: Ibrahim Nash’at, 2023) a hírekből jó ideje kikerült afgán helyzetre irányította vissza a figyelmet. A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követő bevonulás óta az Egyesült Államok kétezer milliárd dollárt költött a 2300 amerikai (és nem ismert számú afgán) életét követelő háborúra. Az események, különösen a film ismeretében erősen kétséges, megérte-e. Szinte napra pontosan 20 év múlva, 2021 szeptemberében hagyták el az ENSZ és az Egyesült Államok békefenntartói az országot. A csapatkivonás feltétele a békefolyamat elősegítése volt: az, hogy a tálibok támogatják a központi kormányt, és megfékezik az al-Kaidát és más szélsőséges csoportokat.
A csapatok kivonulása szervezetlen, elsietett és kaotikus volt, az egész világot sokkolták a nyomában járó humanitárius katasztrófa képei. Afgánok ezrei próbáltak kijutni a tálib uralom elől Kabul repteréről. Elkeseredetten kapaszkodtak a repülőkbe, s a mélybe hulltak a futóművek közül. Kétségbeesett afgán asszonyok adták át gyerekeiket a szögesdrót kerítés fölött amerikai katonáknak, akik helikopterrel zavarták szét a reményvesztett embereket a kifutópályákról. Az evakuálás után több mint 7 milliárd dollárnyi amerikai katonai eszköz maradt a helyszínen, s került úgyszólván ajándékképpen a fegyverrel hatalomra került iszlamista vezetés tulajdonába.
A Berlinben élő Ibrahim Nash'at gyerekkora idején hazájában, Egyiptomban sokan hősnek tekintették a tálibokat. Ennek megkérdőjelezése vezette el az újságíráshoz. Amikor a tálibok ismét hatalomra kerültek, az afgán vezetés igyekezett jó színben feltüntetni magát a Nyugat számára, s PR-jellegű, ám szigorúan ellenőrzött forgatásokat engedélyezett az országban, a stábok csak oda mehettek, ahova engedték őket. Nash'at egy évig követte Malawi Mansourt, a frissen kinevezett légierő-parancsnokot, s rögzítette azt a folyamatot, ahogyan kiépítette hivatalát. Filmje másik szereplője Mukhtar, aki katonai karrierre vágyik. Mansour apját amerikai katonák ölték meg, Mukhtarban ugyancsak tombol a hitetlenek elleni bosszúvágy. A hatalma erejét egyre inkább érző Mansour többször figyelmezteti a rendezőt: ha rossz szándékot tapasztalnak, halál fia.
A rendező egyszemélyes stábként követte Mansourt, amint büszkén felméri területét, majd mindinkább birodalmának tartva azt, irányítja is. A Hollywood Gate elnevezésű egykori amerikai támaszpont rengeteg felszerelést, gyógyszert tönkretett, de javítható eszközt: repülőket, fegyvereket tartalmazott. Mansour megfellebbezhetetlen hangnemben osztogatja a hasznosításra vonatkozó parancsait. Kompetenciájukat jól jellemzi, hogy a stábból senki nem veszi észre, hogy a hosszas töprengés után elvégzett szorzás a szándékolt száz helyett ezerrel történt (!), Mansour pedig szemrebbenés nélkül, financiális mozgásterére büszkén utalja ki az összeget. Mansour gondolkodásmódja hasonlóan „praktikus”, képes, úgymond, külön kezelni a köz- és a magánéletet. Mérgelődik, mert parancsa dacára nem ellenőrizték, s a gyógyszerek időközben lejártak. „Lusták az orvosaink” -, diagnosztizálja megfellebbezhetetlenül. Hogy kevés a szakember, s hogy az összefügg például azzal is, hogy orvos feleségét ő tiltotta el a munkától, föl sem merül számára. A hatalom megtartásának eszköze a terror, s ebből a film elején, alaphang-leütésként bemutatót is tartanak. Éjszakai razziára mennek a nyomorult, szegény falvakba. A felderítők büszkén jelentik, két főt elkaptak, csak az egyik vallotta be, hogy terrorista. Mindkettőt likvidálták.
Nash'atnak sem a helyszínen, sem az anyag felhasználása során nem volt mozgástere. Komolyan kellett vennie az ugyan néha vicceskedve-atyáskodva előadott, de attól még nagyon is valódi halálos fenyegetéseket. Az elkészült film ennek dacára ékesszólóan vall a mindennapi terror intézményesüléséről. Az utcán tilos volt forgatnia, a helyiek is bizalmatlanok voltak vele, tálibnak nézték. A rendező bravúrja abban rejlik, hogy a számára engedélyezett kereteken belül sikerült megmutatnia a tálibok uralmának mibenlétét. A szinte gyerekes hatalomfitogtatás, a kedélyesen paternális, a nép segítését hangoztató szövegek mögött rejlő természetét. Emblematikus jelenete egy nyomorúságos, kátyús városi „főút”, ahol a sűrű, kétirányú forgalom között a hóban asszony és gyermek ül. Feltehetően koldulnak.
A film csúcspontját jelentő, a felszabadulás ünnepére szervezett katonai seregszemlénél kevés abszurdabb eseménysort láthattunk. Mansour mackósan bájos, ahogy gyerekesen fontoskodva irányítgat, de addigra tudjuk, szó szerint élet-halál ura. A válogatottan illusztris közönség körében a leglelkesebb sikert a hős öngyilkos merénylők felvonulása aratja.
A legfiatalabb alkotók számára a Verzió szabadságfoka alap-inspiráció, saját útjuk megtalálásának katalizátora. Ők azok, akiknek a magánéleti történetek és konfliktusok csakúgy emberi jogi aspektusúak, mint a fegyverekkel vívott, politika meghatározta, emberéleteket követelő „nagy történetek”.
Boronyák Rita
