Különösen örömteli feladat idén évösszegzőt írni, most ugyanis nem azon kellett agyalni, mi kerüljön a listára, hanem hogy mi kerüljön le róla. A 2013-as felhozatal kissé talán felemásra sikeredett, de mindenképpen érdekes és változatos volt. Bár a nagy meglepetések, váratlan helyekről befutó gyöngyszemek végül elmaradtak, az óriási kínálattal így sem lehetett lépést tartani. Ha csak a legtöbbet emlegetett, ilyen-olyan okból fontosnak gondolt mozikat és tévésorozatokat tekintette volna meg az ember, már akkor is minden estére jutott volna valami néznivaló. Aki hozzám hasonlóan egyszerre szeretné követni a multiplexek, a művészmozik és a televízió sokat hivatkozott produkcióit, az gyakorlatilag lehetetlen dologra vállalkozik. Gond nélkül írhattam volna egy listát azokról az idei művekről, melyekre még nem volt időm, de muszáj lenne pótolnom. Ez pedig kifejezetten pozitív dolog, hisz bizonyítja, hogy a mozgókép világa jótékonyan pezseg.

A tavalyi évhez hasonlóan a legizgalmasabb dolgok most is a tengerentúlról érkeztek. Bár a sci-fi várva várt nagy áttörése végül elmaradt, a blockbusterek színvonala összességében mintha javuló tendenciát mutatna. Az amerikai midcult, illetve a vele párhuzamosan virágzó független szcéna változatlanul erős, sőt, a legkiválóbb tévésorozatok ma már egyértelműen felzárkóznak a legjobb alkotások mellé. Az európai mozi azért idén is előrukkolt néhány remek darabbal, az pedig külön öröm, hogy a britek egyre jobb szériákat készítenek. Év végére a magyar filmgyártás is beindult, ami annak ellenére is jó hír, hogy az első alkotások korántsem voltak hibátlanok. Komolyabb hiányérzetet elsősorban az átütő távol-keleti és dél-amerikai filmek elmaradása, illetve a semmiből előbukkanó remekművek hiánya okozhatott - de mint fentebb már szóba került, könnyedén előfordulhat, hogy ezek a művek egész egyszerűen elvesztek a masszív kínálatban.

Ha a mozgókép tényleg az uralkodó korszellem kifejeződése, akkor valami bizony fortyog a felszín alatt, a változás előszele egyértelműen érezhető. Az alkotók mégsem pesszimisták: az apokalipszisből az év legjobb vígjátékai csináltak viccet (Világvége, Itt a vége), ahogyan a technikai fejlődés (Robot és Frank), az Y-generáció (Frances Ha) és a család megtépázott intézménye (Családi üzelmek) sem feltétlenül reménytelen. A Napos oldal két neurotikusa egymásra talál, a csodálatos Mud fiatal hőse is fontos élettapasztalatként éli meg a szomorú eseményeket. A szűkebb közösség, ha mély sebekkel is, de még a masszívabb, méregerős drámákban is túléli valahogyan a krízist (Fogságban, A vadászat), a borúlátóbb analízisekre a hasonló témákat boncolgató sorozatok vállalkoztak (SoA, The Walking Dead, Broadchurch).

Hollywood most is alternatív valóságok, soha nem látott fantáziavilágok ígéretével csábított a multiplexekbe. Lehengerlő látványosság volt az Óz, a hatalmas, az enyésző Föld csodálatosan nézett ki a Feledés képein, a Tűzgyűrű monstrumait látva pedig nagyon jó volt újra lelkes tízévessé válni. A brutális reklámkampánnyal beharangozott blockbusterek (Sötétségben - Star Trek, Az acélember) nem csigáztak fel, a modoros, steril és végletekig megtervezett látványossággal szemben én a Boszorkányvadászok, G.I. Joe - Megtorlás vagy a Halálos iramban 6 öncélú attrakcióira szavazok. Hiába működött a Vasember 3 vagy a Z világháború, örömfaktor tekintetében a nyomába sem értek ezeknek a mellőzött és lesajnált, mégis rendkívül szórakoztató alkotásoknak.

Tudom, Jancsi és Juliska shotgunos vadászata, a Himalája oldalán futkározó ninja-csapat vagy a tankos autós üldözés sokak szemében a gagyival egyenlő, én mégsem látom be, miért lennének ezek hajmeresztőbb vagy olcsóbb ötletek, mint egy csapat lebegő robot, egy vulkánszunnyasztó szuperbomba, vagy komplett nagyvárosokat letaroló idegen-ökölharc. A gigaköltségvetésű, nagy csinnadrattával beharangozott megaprodukciókkal szemben ezek a cirkuszi látványosságok nem ígértek többet másfél óra agyatlan szórakozásnál - vállalásukat pedig pontosan be is tartották. Hasonlóan rendben volt az Erőnek erejével és a Szupercella is: Schwarzenegger ez utóbbi műben előadott német nyelvű monológja az év legjobb pillanatai közé tartozott, a finálé akcióit pedig a nézőtéren spontán felcsattanó taps kísérte.

Mintha a 3D is kezdené szép lassan megtalálni a helyét. A Dredd szikár, rendkívül okos képregényfilmje nagyszerűen aknázta ki a térhatás lehetőségeit, ahogyan A nagy Gatsby is sikerrel használta a technikát. Baz Luhrmann adaptációja sikerrel mentette át Fitzgerald szellemiségét a multiplexekbe, a kritika paradox módon mégsem magával az alkotással, hanem a cannes-i bemutató és a bojkott körül kialakult kavarodással foglalkozott többet. Pozitív hype után lett viszont óriási siker a Gravitáció, mely remélhetőleg számos ponton befolyásolja majd a producerek gondolkodását.

Cuarón mellett több ünnepelt rendező alkotott emlékezeteset. Soderbergh (Mellékhatások) és Tarantino (Django elszabadul) még mindig nagyon értenek a műfaji játékokhoz, Paul Thomas Anderson rafinált és rejtélyes mesterművet készített (The Master), Kathryn Bigelow kiváló háborús mozija (Zero Dark Thirty) korunk egy igen stílusos metaforája. Jól sikerült posztmodern átértelmezés az új Anna Karerina is, a mozi és a néző megváltozó viszonyából pedig a Resolution faragott pimasz indie-horrort. Friedkin mocskos southern gothic drágakövét (Killer Joe) a tavalyi összegzőben már említettem, idén azonban váratlanul felbukkant a testvérdarabja is.

Az újságos fiú  egy imádnivalóan ragacsos és párás neo-noir, melyet hevesen utált szinte mindenki. Lee Daniels egyéb munkáit, manipulatív Oscar-hajhászatait látva nem vagyok biztos benne, hogy a rendező tudatosan kormányozta a giccs és trash határvidékére filmjét – engem mindenesetre fellelkesített ez a groteszk szennymozi. Hasonlóan vérpezsdítő élményt okoztak Harmony Korine és Ben Wheatley újabb művei is: a korántsem hibátlan Spring Breakers audiovizuális megoldásai valósággal beleégtek az agyamba, az A Field in England minimalista drámája pedig maga az abszurd csoda. A felsorolás remélhetőleg jövőre is folytatódik, hisz kapásból tudok legalább fél tucat olyan alkotást mondani, ami borítékolhatóan remek lesz (A Wall Street farkasa, Nebraska, Inside Llewyn Davis, American Hustle, Her, Snowpiercer, The Grand Budapest Hotel).

Bármennyire is változatos és felemelő az idei kínálat, 2013 számomra egyértelműen a Breaking Bad miatt marad majd emlékezetes. A váratlan spoilerek elkerülése végett önkéntesen vállalt internetmegvonás napjai, az ökölcsapásszerűen ható fordulatok, az írói zsenialitás kiváltotta döbbenet meghatározó és maradandó élmények. Régen találkoztam már olyan alkotással, mely ennyire magával ragadott: a finálé után napokig nem tértem magamhoz, mindenkivel a látottakról akartam vitatkozni vagy csak megosztani az áhítatot. A széria hiánya a mai napig kísért, a televíziós produkciók konstansan emelkedő minőségét látva azonban előbb-utóbb befuthat majd egy méltó utód. Az abszolút kedvenc tehát vitán felül a Breaking Bad – mögötte, a filmeket számba véve nálam végül így állt össze a 2013-as év tízes toplistája (helyezés nélkül, szigorúan ABC-sorrendben):

A Field in England
A nagy Gatsby
Az újságos fiú
Django elszabadul
Dredd 3D
Gravitáció
Mud
Spring Breakers
The Master
Zero Dark Thirty