A terrorizmus elleni háború megfilmesítése, Osama bin Laden likvidálásának valós története nem nagyon kerülhetett volna megbízhatóbb helyre, mint a szép csendben a modern háborús mozi mesterévé avanzsáló Kathryn Bigelow kezeibe. Az amerikai hírszerzés egyik legnagyobb győzelme szinte tálcán kínálja magát a látványos, heroikus, hazafias (és épp ezért törvényszerűen hamiskás) feldolgozások számára, a rendezőnő méltán ünnepelt filmje azonban pont a visszafogottságával, a kiegyensúlyozott komplexitásával okoz meglepetést. Bigelow korábban már többször bizonyította, profi akciófilmesként a kisujjában van a műfaji eszköztár, sőt, A bombák földjén robbanásai óta azt is tudjuk, az adrenalinbombák mellett a kényesebb közel-keleti terepen is otthonosan mozog. A Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza tovább halad a megkezdett úton, hiszen látványos tűzijátékok, a katona-lét esztétizálása nélkül is képes izgalmasan elmesélni a dokumentarista igénnyel rekonstruált eseményeket. Az igazi meglepetés mégis az, hogy Bigelow az árnyalt főhősén keresztül a modern háborúk eddig ismeretlen arcát is képes felvillantani.
Bár a tengerentúlon már majd minden oldalról támadták a filmet, az óceán innenső oldaláról a Zero Dark Thirty nem tűnik sem elfogultnak, sem elrugaszkodottnak. Végtelenül naiv az a néző, aki vitatja az itt (egyébként meglehetősen visszafogottan) ábrázolt kínzásnemek realitását, de elvakult az a túlbuzgó hazafi is, aki árulással, deheroizálással vádolja az alkotókat. Bigelow valóban borotvaélen táncol, mégsem vádolható részlehajlással: úgy képes az események árnyoldalait felmutatni, hogy közben egy percig sem vitatja az akció jogosságát, a résztvevők hősiességét vagy a terrorizmus aljasságait. A rendezőnő legnagyobb fegyverténye azonban nem a közelmúlt eseményeinek hatásos és tiszta összegzése, hanem az így összeálló tabló, mely kíméletlenül lerántja a leplet a posztmodern háború lélekölő embertelenségéről.
A Zero Dark Thirty azért válhat igazán emlékezetessé, mert sikeresen teszi láthatóvá a nagyrészt láthatatlan harcok emberi következményeit. A XXI. század világméretű konfliktusaiban már nem a „kinek van nagyobb, erősebb fegyvere” a kérdés: az ősi maszkulin vetélkedés helyett az adatok és a nyomtöredékek analízisei, a politikai és érzelmi alkufolyamatok, az irodai stratégiák kerülnek előtérbe. Bigelow már korábban is rendkívül sokat tett a hollywoodi hímsoviniszta nézőpontok felülvizsgálatáért, ám a Zero Dark Thirty aktív női hősével a rendezőnő még tovább megy, és az egész művet az ügynöknő jellemére építi. A Jessica Chastain által mesterien életre keltett figura az egyetlen ember, aki képes kitartani az igaza mellett ebben a steril labirintusban, de Bigelow abból sem csinál titkot, mekkora áldozatokkal járhat egy nő számára, ha az átláthatatlan rendszer részévé kíván válni.
Az emblematikus végkifejlet ismeretében a történet drámai súlypontja a párbeszédekre, a figurákra és az ő háttereikre helyeződik. Mark Boal okos forgatókönyve az embervadászatot az amerikai apparátus alsóbb szintjeiről rajzolja meg, így elkerüli a hatásvadászat kínálkozó csapdáit, a remek mellékszereplők pedig képesek tovább mélyíteni a jól megírt karaktereket. Bigelow a sokak által várt minőségi akciófilm helyett két órán keresztül egy lélekölő, kilátástalannak tűnő szélmalomharcot ír le, majd az aprólékos ábrázolását a tulajdonképpeni rajtaütés hibátlanul megkoreografált epizódjával zárja le. A felszín alatt azonban végig ott vibrál a virtualizálódó világ ijesztő sterilitása, illetve a hősnő személyes drámája is: a Zero Dark Thirty ezért nemcsak A bombák földjén egy kiérleltebb és bölcsebb női párdarabja, de a terrorizmus elleni harc eddigi legfontosabb mozgóképes lenyomata is egyben.
