Walter White és Gustavo Fring epikus összecsapása után a Vince Gilligan vezette stáb rendkívül bölcs döntést hozott, mikor a szintlépés, egy újabb, félelmetesebb ellenség bevezetése helyett az elegáns fináléra voksoltak. A sorozat készítői már a kezdet kezdetén ígéretet tettek az események következetes lezárására, így a két etapra szedett ötödik évadban lehetőség nyílt egy sötétebb, masszív királydráma kidolgozására. A Breaking Bad (melynek a borzalmas magyar címét elvből nem írjuk le) nem hígult fel, sőt, a befejezés képes túlszárnyalni a hype fűtötte, egyébként sem alacsony elvárásokat. A kezdőpont körül kavargó finélé szó szerint letaglózza a közönséget, egy csapásra kultikus státuszba emelve a szériát.
Az alkotók korábban is ragaszkodtak az eredeti koncepcióhoz, azaz hiába bővült a történet, hiába jelentek meg új szereplők, a történések mindig egy zárt, viszonylag szűk drámai univerzumban zajlottak. Sokan kémiai reakcióhoz hasonlították a használt elbeszélői módszert, hisz a cselekmény még az akciódús negyedik évadban is visszavezethető maradt az „ősrobbanáshoz”, a kiinduló pillanathoz, vagyis a betegség megjelenéséhez. A rák motívuma alapvető jelentőségű a Breaking Bad szempontjából. Walter White, a szelíd átlagpolgár, a csendes kémiatanár a diagnózis hatására lép a bűn útjára, elindítva az események megbonthatatlan láncolatát és törvényszerűen magával sodorva az érintetteket. A rák már megjelenése pillanatában megpecsételi a szereplők további sorsát, felforgatja az életüket és kijelöli a választási lehetőségeiket. A sorozat e kulcsmetaforáját bizonyára sokan sokféleképp magyarázzák majd: az amerikai családmodell hanyatlása, az énkép válsága, a midlife crisis ugyanúgy megfeleltethető a halálos kórnak, mint az értékek hanyatlása, a bűn stb.
Az ötödik évad e betegség végső stádiumáról mesél, mikor a szervezet megadja magát és a rosszindulatú sejtek kíméletlenül felzabálnak mindent. A korábbi elbeszélői mutatványok, látványos cliffhangerek helyét kérlelhetelenül bekövetkező tragédiák veszik át, az ironikus, morbid humort, a szürreálba hajló mikrovilágokat masszív, sötét realizmus váltja fel. A méltóságteljesen hömpölygő, mérnöki pontossággal felépített utolsó felvonás a korábbi döntések következményeire koncentrál, hajszálpontosan megtalálva és összekötve azokat a nyitva maradt múltbéli momumentumokat, melyek elősegítették a hős felemelkedését, ám előbb-utóbb meg kell fizetni az árukat. Az álarcok lehullanak, az ellenség nem kívülről, hanem belülről támad. Heisenberg szép fokozatosan átveszi az uralmat Mr. White felett, e két személyiség gigászi küzdelme többé nem kímélheti a közvetlen közelben állókat.
A kilógó szálak elvarrása során feltartóztathatatlanul robogunk a központi dilemma felé, az írók a morális gátak, a civilizációs kényszerek alól felszabadult személyiség lehetőségeit elemzik. A kevesebb figurát mozgató, hosszabb jelenetekből álló utolsó epizódok a korábban felépített jellemekre és a sűrű párbeszédekre épülnek. Nincsenek új szereplők, váratlanul megnyíló lehetőségek, a ránk váró fordulatok logikusak és elkerülhetetlenek, ezért különösen sokkolóak. A klasszikus tragédiákat idéző szerkezet a főhős körül örvénylik, míg végül Walter White olyan helyzetbe kerül, amelyben kénytelen szembenézni önmagával. Hosszú, áldozatokkal teli ösvény vezet a megváltás felé, melyért súlyos árat kell fizeznti – ám a szabadulás még a legszűkebb kényszerpályán, egy romba dőlő világban sem lehetetlen.
Nagy kár, hogy a Breaking Bad csak egyszer nézhető meg először. A sorozat után nagyon magasan van a léc.
