Budapest látványosan fotografálható város, mégsem találta meg igazi helyét a filmeken. Néha nem több idegenforgalmi háttérnél, néha Moszkvának, Párizsnak álcázza magát. Erdélyi Z. Ágnes interjúja Koltai Lajossal.
Koltai Lajos ma már elsősorban rendező, de pályáját operatőrként kezdte. Milyen Budapest az operatőr szemével?
Elképesztően gyönyörű. Sokakkal dolgoztam itt együtt, de akivel igazán „tudjuk” Budapestet, az Szabó István. Szabónak majdnem minden filmje Pesthez kötődött, és ha a világon bármely másik országhoz kerestünk helyszínt, azt mindig megtaláltuk itt. István töviről hegyire ismeri Budapestet, minden utcáját, sarkát mindig mániákusan fényképezte, jegyzetelte, hogy mi hol van, és mindig tudta, hol találhatunk olyan utcát, amilyenre éppen szükségünk van. Első fontosabb közös filmjeink – a Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen – is budapesti helyszíneken forogtak, de ami Bécs vagy Párizs volt belőlük, az is Pesten készült. Mániákusan szerettünk itt forgatni, és Istvánnál senki nem ismeri jobban a várost. Tudja, hol van olyan kapualj, bejárat, minőségi kapu, amely megjelenhet a filmben. A napfény ízében például egy Falk Miksa utcai ház csodálatos bejárata. Nem mindegy, ki jön ki egy kapun, az sem, hogy milyen az épület, ahonnan kijön, mert rögtön felmérhető, mit ér maga az épület, és milyen emberek lakhatnak ott. Budapesten amúgy csodákra lehet bukkanni. Ugye nem gondolná, hogy nem csak a Pozsonyi út környékén láthat Bauhaus-házakat, hanem Pasaréten is van egy Bauhaus-telep! Egyetlen utca, a jobb és bal oldalán csak Bauhaus-villák – zseniális! Lassan tönkrementek volna, de szerencsére volt, aki idejében vett itt lakást, és rendbe hozta – Garas Dezső például itt lakott utolsó éveiben.
Az 1880-as évek végén, 1900-as évek elején épült fel az a Budapest, amit a mai napig érdemes megmutatni bárkinek, mert ilyen sehol a világon nincs. Kevés az olyan város, amelynek ilyen szerencsés a fekvése, és az is, hogy mindkét oldalról nézve gyönyörű. Az én mániám, hogy délutáni fényben megyek a Duna-partra, átnézek a budai oldalra, és az úgy csoda, ahogy van. De az építészete is nagyon gazdag. Azért lett ilyen, mert nemcsak szakmai tudás, jófajta ízlés, de szeretet működött azokban, akik építették, akik az épületeket díszítették. Így aztán a házak nemcsak a funkciójukat látják el, vagyis laknak bennük, hanem gyönyörködtetnek, és olyan összképet nyújtanak, amit tényleg el lehet vinni bárhová a világon.
Például a régi bérházak gangjainak kovácsoltvas korlátait. A lépcsőfordulók ablakait. A gang is eléggé speciálisan budapesti jelenség…
A Sorstalanságban gangos házat kerestem, méghozzá olyat, ami bele tud égni az ember emlékeibe, amire vissza tud emlékezni a koncentrációs táborban. És milyen nagy dolog, hogy Köves Gyuri ide tér vissza, azt hiszi, végre újra otthon lehet, csak éppen nem engedik be a saját lakásába. De amikor meglátja a gangot, ami a gyerekkorát végigkísérte, megdobban a szíve. Ilyet akartam, és azt hiszem, ilyen is lett. Léteznek ilyen furcsa helyek, nem is mindig gangok, de belső folyosók, néha kőkorláttal, talán még szebbek, veretesebbek, tele van velük az Andrássy út. A Sorstalanságot is ott forgattuk, ott szinte minden ház ilyen, sugárzott belőlük a gazdagság, a szeretet. Létezett ilyen építészet Magyarországon, én pedig nagyon vágyom vissza egy ilyen világba.
Hamar megtalálták a pesti helyszíneket a Sorstalansághoz?
Nagyon hamar. Tudtam, mit kell keresnünk. Kertész Imre olyan pontosan fogalmaz, hogy csak az ő leírását kellett követnem. A Kertész-féle vizualitás vezetett. A Szabóval készített filmek, meg a dokumentumfilmes múltam miatt a Balázs Béla Stúdióban rengeteget jártunk olyan helyeken, amelyekre később emlékeztem, és fel tudtam használni őket. Például az a lerobbant ház, ahol a Sorstalanság hőse keresi Citrom Bandit. Olyan gangos ház már nem sok lehet. De ott volt. És ma is megvan, pedig már akkor bontásra volt szánva. Abban még ott élt a tűzfalak világa! Felmerült nemrég, hogy újra meg kellene csinálni a Pál utcai fiúkat. Én is szóba jöttem, körülnéztem, vajon van-e még valami belőle. De azok a Pál utca környéki kis utcák, ahol nem is olyan régen az olaszok forgatták le a maguk változatát, mind eltűntek, és grund sincs már. Nagy baj, mert már csak egy pillanat, és nem lehet többé ilyen korokban játszódó filmeket készíteni. A technika sokban segíthet, de én nem szeretem a mesterséges „beavatkozósdit”.
A napfény ízében is sok a budapesti helyszín. Össze kéne számolni, hány film használta már a Kúriát! Vagy az Iparművészeti Múzeumot! A 36-os olimpiát is itt forgattuk, a Népstadionban. A szocreál nem sokban különbözött a náci Albert Speer épületeitől Berlinben. Szinte csak fel kellett rakni a horogkeresztes zászlókat. Berlin, Potsdam – néha egy épület többet mond a hatalomról, mint a benne élő ember. A berlini hivatali épületek – a Mephistóban szerepeltek – mind a hatalomról és az erőről szólnak. Ilyen monstrumok nincsenek nálunk, de azért a Markó utca környékén, a bíróságnál iszonyúan erős épületek is találhatók. Ezeket szintén használtuk a Hanussenben. Egy Benczúr utcai villa volt a párizsi villa, a Gerbeaud pedig párizsi cukrászdaként funkcionált. A Gerbeaud bécsi helyszínnek is jó. Budapestből össze lehet rakni a világot, mert legalább ötféle város jelen van benne Buenos Airestől Moszkváig.
Ön melyik részén született?
Óbudai vagyok. Közvetlenül a Körösi Csoma Sándor Gimnázium melletti házban nevelkedtem, iskolás koromban nem volt melléjárás, mert anyám a konyhaablakból figyelt. Jó épület az iskola, később az élt az emlékeimben a Megáll az időnél is, amit végül egy újpesti iskolában forgattunk, és mindent megtettünk, hogy olyan lerobbant állapotba hozzuk, amilyennek a filmben látszik. Óbuda és Aquincum, ezek a gyerekkorom helyszínei. Keresztapámnak volt egy vendéglője a ház sarkán, ahol laktunk, oda jártak az óbudai fuvarosok egy spriccerre vagy zónapörköltre. Voltak hatalmas búcsúk, hajóhintákkal. Közben ott voltak a római emlékek, az amfiteátrum. Volt egy színpad, ahol én a West Side Storyt táncoltam saját koreográfiával, és ott készítettem életem első amatőr filmjét, melynek a főszereplője az a lány volt, aki mai napig a feleségem. A gázgyári tisztviselő-telepen színészkedtem gimnazista koromban, amikor még minden jel arra mutatott, hogy színész leszek. Az összes tanárom meg volt győződve erről, mert én szerepeltem minden szavalóversenyen, meg is nyertem őket, és játszottam színpadon is rengeteget. Óbuda belterjes világ volt, mindenki ismert mindenkit. Mikor megnősültem, a Váci utcába kerültem. Addig annyira nem volt fogalmam a Belvárosról, hogy azt sem tudtam, létezik a Kossuth Lajos utca. Gyerekkoromban csak arra kaptam engedélyt, hogy a 33-assal bevillamosozzak a végállomásig, a Nyugati pályaudvarig, és azt hittem, az a világ teteje. A körúton végignéztem a kirakatokat, aztán visszaültem a villamosra, és hazamentem.
Melyik a kedvenc városa?
Rómát nem lehet nem szeretni. New Yorktól eleinte irtóztam mindig csak pár napig forgattam ott, nem ismertem. De aztán rájöttem, hogy szerethető, élhető város, ahol mindig történik valami. Minden percben van valami rendezvény, esemény, érezni, ahogy dübörög az élettől, energiától.
A legjobb része a filmkészítésnek a helyszínkeresés, hiszen ott még minden felelősség nélkül lehet csavarogni a világban…
Ranódy Laci bácsi nyakában mindig lógott egy fényképezőgép. Keresett, nézelődött, rálelt egy helyszínre, talált egy gyereket, így lett Árvácska és így lett minden, ő is imádta Budapestet, rajongott az utcákért, a kifőzdékért, mindenért, ami egy várost élhetővé tesz.
Budapest most élhető?
Most jó város, nagyon kéne vigyázni rá. Kicsit lejárattuk a Halászbástyával meg a gulyással, pedig annyi minden más van, amiért érdemes ide csábítani az embereket. Mindenki, aki csak egyszer is járt itt Amerikából, azt mondta, vissza akar jönni, olyan alapélményt kapott. És nem a Halászbástyát emlegette, hanem Budapest hangulatát, színeit, ízeit. A napfény íze megmutatta, hogyan veszítjük el az értékeinket, hogy kerül a szép lámpa helyére egy neoncső, hogy festik le a bőrtapétát fehérrel. Sokszor ez történik ma is… De azért a Budapestért nem jön ide senki, sem forgatni, sem turistáskodni.
