Hollywoodi forgatókönyvírókkal, amerikai és portugál producerekkel, magyar közreműködéssel hazánkban forgatják majd – várhatóan a jövő év elején – Edle Astrup Hubay Cebrian Töretlen akarattal című regényéből készülő filmet, amely a szerző és a világhírű hegedűművész, Hubay Jenő fia, Andor festőművész szerelméről és a második világháború Budapestjéről és a portugál emigrációról szól.
A várhatóan 18-23 millió dolláros (kb. 4-5 milliárd forintos) költségvetésű, többek közt az OTP Bank által támogatott film tervét a producerek, a forgatókönyvírók és a szerző fia, Hubay Cebrian László mutatták be egy budapesti sajtótájékoztatón. Vele beszélgettünk.
– Még nincs megírva a film forgatókönyve. Ön mit tart a történet legfontosabb, leginkább aktuális összetevőjének, amiről úgy érzi, a majdani film központi eleme lehetne?
– Úgy hiszem, az a leghangsúlyosabb kérdés ebben a történetben, hogy hogyan tudta két ember egymás iránti szerelemmel és tisztelettel telve átélni ezt a sok borzalmat. A szerelem a legfontosabb; anélkül ez a család nem élte volna úgy túl az ostromot, ahogyan túlélte, és nem tudott volna Portugáliába vagy bárhová máshová menekülni, sem átélni mindazt, ami ezután következett. A történet címe azért Töretlen akarattal, mert ez az, amit ez a két ember, édesapám és édesanyám, soha nem hagyott maga mögött; mindig pozitívan nézték az életet, és törekedtek az előre haladásra. Az én generációm nem érti, mert nem tudja elképzelni mindazt, ami itt történt: először a náci, aztán az orosz megszállást, és hogy a szovjetek az országban is maradtak negyven évig. Vagy azt, ahogyan ’43-ban az emberek elindultak egy zsák pénzzel, és hazajöttek egy krumplival – ez hihetetlen. És nem az én családomról van szó, hanem több millió magyarról, akiknek hasonló volt a sorsa. Ennek a történetnek, úgy hiszem, az a lényege, hogy hogyan lehetett mindezt töretlen szerelemmel átélni.
– Mindezt milyen szemszögből szeretnék elmesélni? Külföldről tekintve egy szinte idegen országra, vagy megmaradva a magyar történelem körülményei között?
– Mindenképpen meg kell maradni a magyar körülmények közt, ugyanakkor arról is mesélni kell, hogy hogyan kezdtünk új életet. Amikor apám kijött a börtönből, ötvenkét éves volt. Ennyi idősen nem könnyű újrakezdeni; ekkorra már van az ember mögött egy élet, már másképpen néz a jövőre is. Minden másképpen alakult volna, ha mondjuk harminckét évesen szabadul. Akkor talán a forgatókönyv hangsúlyai is inkább Portugáliára helyeződnének.
– Ön mit élt meg mindabból, amit majd a vásznon látunk viszont?
– Ismertem édesanyámat és édesapámat, de Magyarországból már semmire nem emlékszem, hiszen két éves voltam, amikor elmenekültünk. Arra emlékszem, hogy sem a szüleim, sem más magyarok, akikkel együtt éltünk Portugáliában, soha sem panaszkodtak – és ez egészen hihetetlen. A kormányzó úr (az élete utolsó évtizedét szintén Estorilban töltő Horthy Miklós – K. B.) is a közelünkben élt, és gyerekként emlékszem, hogy ha a felnőttek leültek egy asztalhoz, soha nem hangzott el, hogy ez vagy az milyen borzasztó volt, vagy bárcsak valami máshogy történt volna. Mindig csak a mai és a holnapi napról beszéltek, és mindig pozitívan néztek a jövőbe. Ez volt a legfontosabb, amit megtanultam tőlük.
– A hetvenes években először jött vissza Magyarországra. Nincsenek rossz érzései az országgal szemben, ahonnan menekülnie kellett?
– Először 1973-ban, édesapám halála után tértem haza, mert amíg élt, nem akarta, hogy visszajöjjek: mivel soha nem mondtam le a magyar állampolgárságomról, félt, hogy nem engednének visszautazni. Amikor egyedül, egy autóban ülve áthajtottam a határon, félreálltam az úton, és sírni kezdtem, mert azt éreztem, hogy otthon vagyok. Furcsa volt megérkezni ebbe az országba Portugália és a tanulmányaim helyszíne, Svájc után: minden nagyon szürke volt. Nem értettem, hogy miért nem lehet külföldi újságokat venni, csak nekem, norvég passzussal az Intercontinental szállodában. És furcsák voltak a boltok, ahol csak dollárral lehetett fizetni. Nem tudtam megérteni, milyen az, amikor egy ország nem szabad.
– A filmet nagyrészt Magyarországon forgatják majd. A hollywoodi, portugál munkatársai és ön figyelemmel kísérték a magyar filmszakma átalakulását, a Magyar Nemzeti Filmalap megalapítását?
– Persze, és Allen Loeb forgatókönyvíró meg a többiek ismerik is Andy Vajnát még Hollywoodból, ahogyan azt is tudják, hogy a kedvezményes filmtörvény miatt milyen nagyszabású filmeket forgatnak itt a hollywoodiak. De ez nem egy hollywoodi film lesz, hanem egy magyar-portugál-amerikai koprodukció. Egész másról lesz szó, mint a Die Hard vagy a most forgó Hercules esetében: azokat ugyanúgy lehetett volna itt forgatni, mint mondjuk Buenos Airesben, és csak a kedvezmények miatt kerültek ide.
– Számítanak támogatásra a Vajna-féle Filmalaptól?
– Meglátjuk. Először legyen meg a forgatókönyv, utána majd beszélünk erről is.
– A Töretlen akarattal egyik forgatókönyvírója, Allan Loeb nevéhez is fűződik a Mindörökké rock és a Tőzsdecápák második része is – egyik sem aratott nagy sikert sem a szakma, sem a közönség körében. Ez nem riasztotta meg a producereket?
– Nem, mert ennek ellenére is egy Hollywoodban nagyon ismert emberről van szó. Ha az ember elolvassa, hogy ő és a másik forgatókönyvíró, Gregory Pritikin miket írtak vagy dolgoztak át eddig, látja, hogy ezek óriási dolgok. Nem a korábbi sikerek vagy kudarcok a fontosak, hanem az, hogy a regényt elolvasva rögtön megértették, mi a történet lényege – és ez az, ami számít. Karácsony táján olvasták el a könyvet, és amikor felhívtak, rögtön éreztem: tudják, miről van szó.
– Amikor néhány éve bejelentette, hogy film készül az édesanyja regényéből, azt mondta, Robert Redfordot szeretnék megnyerni rendezőnek.
– Akkor még egy portugál producerrel dolgoztam, de nem sokkal később beláttam, hogy vele soha nem fog működni a dolog. Nem értette a lényeget, és folyton Portugáliába akarta helyezni a film súlypontját, én pedig ezt nem akartam. Ő vetette fel Redford nevét, de ezt a szerződést felbontottam – erre a kilépésre két év ment rá.
– Nyilván korai még a kérdés, de vannak már gondolataik, milyen színészeket szeretnének megnyerni a filmhez?
– Erre még nagyon nehéz lenne válaszolni. De a nővérem játszhatná az anyámat, nem? (nevet)
– Huszonhat évig dolgozott a Disney ibériai vezetőjeként. Hogy érzi, lesz ennek hatása a készülő filmre?
– Ennyi idő alatt az ember sokat lát, sokat tanul, és főleg: sok ismeretséget köt. Ha meglesz a forgatókönyv, és nagyon jól sikerül, még az is megtörténhet, hogy egy nagy cég – a Warner, a Universal vagy akár a Disney – fel akarja majd vásárolni a projektet. Persze azt majd akkor meglátjuk, hogy igent mondunk-e: nem akarom, hogy én és a nővérem elveszítsük, ha nem is a kontroll, de legalább a beleszólás lehetőségét. Nem akarom, hogy ez a sztori valahogyan átalakuljon egy hollywoodi produkcióvá. Ez egy magyar történet.
Kovács Bálint
