Érzékiség, intimitás, titokzatosság. A kortárs magyar animáció megújulásában lényeges elem a női szemszög.
Kétségkívül sikerágazatnak számít a kortárs magyar filmben az animációs rövidfilm: a közelmúltban többek között Andrasev Nadja A nyalintás nesze és Bucsi Réka Love című filmje keltett feltűnést – az előbbit kitüntették a Magyar Filmkritikusok Díjával és Cannes-ban a Cinéfondation programban megosztott 3. díjat kapott, az utóbbit beválogatták a Berlinale rövidfilmes versenyprogramjába. Míg a MOME műhelyéből kikerülő A nyalintás nesze az alkotó diplomafilmje, addig a Love a világsikerű Symphony No. 42-t (lásd Filmvilág 2015/1.) követi rendezője pályáján, s magyar–francia koprodukcióként jött létre. A két animációt nem csupán időbeli közelségük vagy sikeres fogadtatásuk kötheti össze. Mindkettő – még ha meglehetősen eltérő hangvételben is – az érzékiség, a vágyódás és az intimitás élményvilágát fürkészi: A nyalintás nesze rejtélyes privátdrámaként, a Love kozmikus miliőben bontakoztatja ki alaptémáit. Fogalmazásmódjuk ugyancsak párhuzamba állítható: mindkét filmben markáns az animációs filmekre általában is jellemző vizuális stilizáció, miként beszédhangot nélkülöző hangsávjuk is meghatározó része világépítésüknek és összhatásuknak egyaránt.
Bodor Ádám Megbocsátás című, nyúlfarknyi és igencsak szűkszavú novellájának felhasználásával készült A nyalintás nesze (a címadó furcsa szókapcsolat a szövegben is szerepel). Bodornál a macska jelenléte minimális, olyannyira, hogy már az eltűnéséről értesítenek a kezdő bekezdések – Andrasev animációjában viszont a film első felének meghatározó szereplője. S míg a férfifigura felbukkanása tölti ki a novellacselekmény nagyját, ez A nyalintás neszében az utolsó harmadra marad – a kimondott azonosítás pedig, miszerint a férfi alakjában a macska tért volna vissza, a filmben nem hangsúlyozódik ki olyan közvetlen módon, mint a szövegben. A ház és a temető szomszédsága, valamint a téli időszak ugyancsak a novellából átemelve válnak az animáció vizuális és hangulati építőelemeivé.
A nőalak megformálásának jelentős különbségei alapozzák meg A nyalintás neszének szürreális miliőjét: a Bodornál „szoborszerű, sudár” hősnő Andrasev verziójában molett asszony, akinek fokozatosan tárul fel – egyre túlfűtöttebb érzékiségű – intimvilága, amelynek előbb kíváncsi kukkolója, utóbb pedig az áldozata a szomszédasszony macskája. A cserepesnövények locsolása és leveleik érintése nemcsak rutinfeladat az asszony számára, de erotikus élmény is, amelyet exhibicionista rítusként a macskának is bemutat; a kád vizében folytatott élvezeteket követően azonban az állatnak már csak a holttestét láthatjuk viszont. Az erotikus és az animációs képzeletvilág nászából születő vízió csúcspontján már simogató, tapadó, ölelő, nyaldosó növénycsápok és indák dzsungele tenyészik a lakásában. Jan Švankmajer embereket és tárgyakat animáló egészestése, A gyönyör összeesküvői hasonlóan bizarr katalógust nyújtott az irracionális erotikus élvezetekből, akár közéjük is illene A nyalintás neszének magánceremóniája, amely a végszóban lehetőséget kap arra, hogy duetté, közös szenvedéllyé váljék (de hogy ez mennyire alakul így, az nyitva hagyott kérdés).
A temetőkerítésen várakozó, az ablakpárkányon leskelődő és végül holttestként szétfoszló macskafigura révén A nyalintás nesze a macskás animációk nagy hagyományába is beilleszthető (lásd Filmvilág 2012/2.), de abból egyértelműen a felnőtt közönséget célzó alkotások sorába illik. Azáltal, hogy a macska szemszögébe helyezkedünk, s azt látjuk, amit a macskaszem is lát, a nézői pozíció, illetőleg a voyeurizmus is beépül a film szerkezetébe – arra csábítva, hogy minél jobban bemerészkedjünk ebbe a különös világba, melynek fojtogató atmoszféráját a vizuális és az akusztikus komponensek is erősítik. Letisztult, kevés elemből építkező, de következetesen kidolgozott képi világot láthatunk: a puha vonalrajzokból megalkotott szereplőket rendre lila és kék színek ölelik körbe – kivált a növények stilizáltsága által –, s a három főszereplő, az asszony, a macska és a férfi egymásét idéző arcberendezése éppúgy a többértelmű vizuális motívumokat bővíti, mint a sötétbe burkolózó enteriőrök akváriumszerű megjelenítése. Különösen hatásos a mozgások minimalizálása is: feltűnő A nyalintás neszében, hogy a figurák jobbára kevéssé mozgékonyak, s a mozdulataik is lassúak – mintha csak az apró, legátolt mozgások együttese lenne a vizuális megfelelője annak, hogy a hangsáv leginkább a halk zörejekre épít, olyan hangjelenségekre, amelyek többnyire nem kimondottan figyelemfelkeltőek a való életben. Az animációs hangsávban azonban annál inkább, pláne ha felgyülemlenek – Lukács Péter Benjámin hangtervezői közreműködésének köszönhető az egyebek mellett csöpögésekkel, csorgásokkal, folyásokkal, bugyborékolásokkal és fagylaltnyalással teli zörejkészlet, amely morajlásszerű, szorongáskeltő kísérőzenével egészül ki. A nyalintás neszében így válik példaértékűvé hang és kép egysége, többféleképpen értelmezhető világot építve fel.
A vágy gravitációja
Előző műve szürreália-szimfóniáját csak részben komponálta tovább Bucsi Réka, a Love ugyanis bár sok tekintetben emlékeztet a Symphony No. 42-re – álomszerű látomások, stilizált állatfigurákkal a középpontban –, ám az abszurditás helyét az eufória és a melankólia foglalja el, az univerzum titkainak faggatása pedig a szeretet-szerelem örök kérdéseinek boncolgatásával kapcsolódik össze. A Love magának „a” szerelemnek a modellezésére vállalkozik – a kialakulástól kezdve a kiteljesedésen át az enyészetig – egy bolygónak és élővilágának változástörténetét követve. Ezért az elbeszélő-szerkezet is lényegesen eltérő a Symphony No. 42-höz viszonyítva: a fragmentált epizódszériát több szereplőt mozgató, de egyazon folyamatos történetként értelmezhető cselekményvezetés váltja fel, amelytől persze ezúttal sem idegen a tudatáramlásszerű oldottság. A nézőt itt fejezetcímek orientálják; három, nem arányos terjedelmű egységre bontható a film: ezek a vágyódás, a szerelem és a magány témáira fókuszálnak (a legnagyobb játékidőt a szerelem szakasza kapja). Ezt az érzelmi ívet éli meg a bolygó világa, miután a planétába becsapódik egy zöldellő növénycsokrot hordozó meteorit, s ennek következtében változik meg minden: a bolygó felszíne kivirul, lakói felfedezik egymást, megismerik a szerelmet és megtapasztalják annak elmúlását is, a visszahullást a sötétségbe és az ürességbe. A Love akár a Symphony No. 42-ben már megidézett 2001 – Űrodüsszeiához is csatlakoztatható, ha a fekete monolit megfelelőjeként értelmezzük az intellektuális ébredéstörténet helyett érzelmi hullámokat elindító meteoritot.
A Love szerelmi körforgása sokféle élőlényt babonáz meg; ezek a földi életből is ismerős lények szürreális-mesei változatainak tekinthetők, a képzeletbeli bolygó flórája és faunája helyenként Henri Rousseau-t idézheti (kivált Az álom című festményét). Olyan figurákat láthatunk, mint a burjánzó növények, a fütyülő lovak, a Narcissus-mítoszt megidéző póni, aki a tükörképével olvad össze, a hegy és a sziget, a szellemszerű óriásfigura – s a kezdetben fekete, majd pirossá alakuló, végül újra éjszínűvé változó párducok. Noha a film törekszik az egyes figuráknak szentelt figyelem kiegyensúlyozására, mégis érezhető, hogy a párducokon keresztül bomlik ki leggazdagabban a Love tematikai rendszere: az egymásra találás szenzációja, az együtt töltött idő öröme, az egyesülés meghittsége, majd egymás elvesztésének vagy az elválásnak a döbbenete. Az utóbbi megjelenítéséhez kötődnek a képalkotás különösen szép részletei: például a párducok bundájáról, ahogyan egymást érintik, lefoszlik a piros máz, végül a sötétségbe olvadnak vissza – ez a momentum a sötétben is látható szempárok agyonhasznált rajzfilmes gegjét is képes újraértelmezni. A színek vizuális élményének és érzelmi kifejezőerejének fokozása egyébként is a Love legerősebb rétegeinek egyike, amit a meteor zölden izzó fénye vagy a hegy bordó felülete is példázhat. A cocteau-i szépségű zuhanó póni-tükörkép vagy a csoportosan síró lovak mellett még rengeteg álomszép vizuális ötletet lehetne kiemelni – s miként a Symphony No. 42 vagy A nyalintás nesze esetében, úgy ezúttal is a hangsáv teszi teljessé a víziót. A hangtervezés ismét Lukács Péter Benjámin érdeme, a visszafogottan használt meditatív és elégikus zene David Kamp szerzeménye.
Kornis Mihály a Simon mágus című filmről jegyezte meg a Filmvilág hasábjain, hogy olyan élmény nézni, mintha belealudnánk valakinek az álmába. Ugyanez a Love-ról is elmondható: olyan álommiliőbe invitál, ahol egyszerre pezsdítő és szívszorító élmény barangolni, s rengeteg a felfedeznivaló benne.
Varga Zoltán
