Ahogy azt a kollégák közül többen is megállapították, erős év volt a tavalyi, ezért egyetlen top 10-es lista helyett inkább sok kis listával készültem, hogy minél több címet megemlíthessek. Következzenek tehát az év legjei, mindenféle koncepció és rendezőelv nélkül. (Azokat a filmeket vettem számításba, amelyeket tavaly láttam először, függetlenül attól, hogy bemutatták-e a magyar mozik. Van olyan cím is, amely nálunk majd csak idén fog forgalmazásba kerülni.)

Az év animációs filmje – A LEGO-KALAND

Egészestés termékbemutatót ennél felszabadultabban, szellemesebben és viccesebben még nem vezényeltek le. Nem túlzás: a Phil Lord és Christopher Miller alkotópáros kihozta a maximumot a nem túl forradalmi alapötletből és történetsémából, sőt, amikor a végén a mátrix szövedéke felfeslik, az olyan bravúros megoldás, hogy emiatt akár még egy nem animációs top 10-be is beválasztanám a produkciójukat.

Az év dokumentumfilmje – LIFE ITSELF

A Jodorowsky's Dune-t sajnos nem láttam, így egyértelmű volt, hogy a leghíresebb amerikai filmkritikus, Rogert Ebert életét és halálát megrázó őszinteséggel, de pátosz nélkül rögzítő Life Itself lesz a befutó. Ki gondolta volna, hogy egy, az egész életét a mozik sötétjében leélő kritikus története ennyire sokat tud mondani a mozin kívüli „igazi” életről? (Én nem.)

Az év folytatása – 22 JUMP STREET – A TÚLKOROS OSZTAG

Annak, hogy Hollywood önreflektál (Sikoly, valaki?) önmagában már nincs hírértéke, de ennyire még senki nem tolta fullba a metát, mint a 22 Jump Street gárdája. Az első rész nem izgatott fel különösebben, a folytatások íratlan alapszabályain poénkodó folytatáson viszont sokkal jobban szórakoztam, mint az ebben a kategóriában 2. helyre szorult X-Men - Az eljövendő múlt napjain, vagy a szintén több mint korrekt, bronzérmes A majmok bolygója – Forradalomon.

Az év blockbustere – CSILLAGOK KÖZÖTT

Nolan nem tud hibázni, úgy ment át Spielbergbe, hogy közben saját mániáit sem tagadta meg. Az Interstellar az utóbbi sok-sok év legjobb sci-fije, olyan grandiózus és mégis szerethetően idealista produkció, amely visszahoz valamit a hőskor blockbustereinek bájából, és nem mellesleg mutatja az utat a kortárs űrmoziknak.

Második helyezett: A holnap határa. Sci-fi akciófilmnek álcázott forgatókönyvírói mesterkurzus, amelyben pontosan 0, azaz nulla db. sallang található. Harmadik A galaxis őrzői, amely mérnöki megtervezettsége ellenére is jóval lazábbra és szerethetőbbre sikeredett mint az egyre unalmasabban komolykodó szuperhősmozik legtöbbje.

Az év kísérleti filmje – ENEMY

Denis Villeneuve nem szeret unatkozni: miközben leforgatott egy elsőrangú, a szélesebb közönségnek szánt thrillert (Fogságban), összedobott egy csodálatos mindfuckot is, szintúgy Jake Gyllenhaal főszereplésével. A férfipsziché hasadtságát metaforizáló Enemyre talán még Lynch mester is büszke lenne.

Második helyezett: Under the Skin. Jonathan Glazer űrlényes (?) durvulata is az a kategória, amely már túl van jón és rosszon. Csak egyetlen releváns kérdés tehető fel: megmozgatja-e fantáziánkat és érzékeinket a film? A válasz: igen, az első másodperctől az utolsóig. Harmadik helyezett: A törzs. Az ukrán Miroslav Slaboshpitsky elsőfilmje definíció szerint talán nem kísérleti film, de kizárólag süketnéma szereplőkkel leforgatni egy minden feliratot és narrációt nélkülöző filmet, elég bátor kísérlet. Mintha természetfilmet látnánk, amelyben elvadult emberállatok harcolnak, vadásznak és párosodnak egy kietlen, poszt-szocialista, poszt-apokaliptikus világban. Az év legbrutálisabb jeleneteit ebben a filmben láttam.

Az év káeurópai filmje – LEVIATÁN

Azon lehetne vitatkozni, hogy Észak-Oroszország mennyire számít Európa részének, de azon nem, hogy amit Zvjagincev filmjében látunk a kisember és hatalom konfliktusáról, az itt, Európa másik végében is nyomasztóan ismerős. A Leviatán ettől még lehetne didaktikus és fontoskodó, de nem az, mert Zvjagincevnek már megint sikerült zsigerig hatolnia.

Második helyezett: Ida. Pawlikowski ugyan nem orosz, hanem Angliába szakadt lengyel, de ebben a méltán körberajongott filmben olyan atmoszférát teremt, amire csak a Tarkovszkijhoz hasonló nagyságok voltak képesek. Harmadik helyezett: Viktoria. A Titanic-győztes bolgár Maya Vitkova elsőfilmjében sem önmagában a történet az izgalmas, hanem a mesélés módja. Mintha a bolgár Taxidermiát látnánk: mindkét film generációk évtizedeken átívelő történetét meséli el három szegmensben, élesen különböző minőségek vegyítésével, és sziporkázó fantáziával.

Az év európai filmje – LAVINA

Ruben Östlund pofátlanul vitriolos szatírája / pszichológiai esettanulmánya nálam az év filmje. Mintha kedvenc mizantrópom, Todd Solondz Svédországba költözött volna, hogy egy Bergman mesterkurzus után tükröt tartson párkapcsolati élethazugságainknak.

Második helyezettt: Két nap, egy éjszaka. A Dardenne-testvérek eleve képtelenek hibázni, ha pedig találnak egy tökéletes high concept történetet, és hozzá egy A-kategóriás sztárt (Marion Cotillard), mint most, akkor meg is van az év francia leghumanistább filmje. Harmadik helyezett: Kálvária. John Michael McDonagh később startolt, mint az In Bruges-zsel berobbanó bátyja, de ma már ő az, akire érdemes odafigyelni. Ő rendezte meg az év legizgalmasabb moralitás dramedy-jét.

Az év magyar filmje – VAN VALAMI FURCSA ÉS MEGMAGYARÁZHATATLAN

Régóta toplistázom, de arra sajnos még nem volt precedens, hogy egy magyar film a saját jogán is beférjen a top10-be. Most ez is megtörténhetett volna, ha ortodox listát készítek, a VAN ugyanis egyértelműen az év legfontosabb bemutatója volt, nem csak számomra, de további 35 ezer (fizető) néző számára, akik már most nemzedéki kultfilmmé avatták Reisz Gábor diplomamunkáját.

Második helyzett: Szabadesés. Pálfi György dél-koreai pénzből összedobott szkeccsfilmje ad-hoc ötletek egyenetlen füzére, de annyira jólesően bizarr, hogy nem tudtam nem imádni. Ugyanez a helyzet a kritika által részben lehúzott, a nézők által egészben ignorált Senki szigetével is. Hibái számosak, a hangulata mégis berántott. Vigaszdíj: Utóélet.

Az év amerikai „független filmje” - BIRDMAN

Iñárritut eddig nem úgy ismertük, mint a humor és az önreflexió élharcosát, de most bebizonyította, hogy ki tud lépni a saját maga által kreált skatulyából. A Birdman persze nincs olyan távol mondjuk a Biutiful világától, itt is egy középkorú férfi vet számot az életével, csak amin ott kizárólag sírni lehetett, azon itt nevetni is. Ráadásul: az egykor szuperhőst alakító színész megkomolyodási kísérlete reflektál Iñárritu flörtölésére Hollywooddal, és az ezzel kapcsolatos kreatív dilemmáira. Az igazi attrakció azonban – Michael Keaton alakítása mellett -, hogy egy színházban játszódó történetet a színpadiasság érzete nélkül, bravúros vizuális megoldásokkal sikerül elmesélni.

Második helyezett: Sráckor.Avagy így lehet a banalitást (film)művészetté formálni, különösebb segédeszközök és trükkök nélkül. Harmadik helyezett: Whiplash. A poétikusan fiatal Damien Chazelle író-rendező érzékletesen illusztrálta, hogy értő kezekben még a legelcsépeltebb formulák is életre kelthetőek; pedig „csak” annyit tett, hogy a sportfilmes dramaturgiát transzformálta a zenei konzervatóriumok világába. Végeredmény: az év legszikárabb, legcélratörőbb filmje.

Az év kultrendezői bemutatója – A NIMFOMÁNIÁS (rendezői változat)

A díjat Lars von Trier és marketingcsapata közösen kapja, mert a mesterségesen generált hype ezúttal elválaszthatatlan magától a terméktől. Önmagában így – egyelőre – nincs is értelme arról beszélni, hogyan működne A nimfomániás a kommunikációs sallangok nélkül. Trier provokálni, vitát gerjeszteni akart, hogy eseménnyé váljon a film bemutatója, és ezt el is érte. A nimfomániás pedig, hatásvadász megoldásai ellenére, olyan alkotás, amelyről lehet bőven beszélni.

Második helyezett holtversenyben: Halhatatlan szeretők és Grand Budapest Hotel. Jarmusch és Wes Anderson sem adhattak mást, csak ami lényegük, és amit el is várnak tőlük a rajongóik. Hibátlan szórakozást nyújtott mindkét ujjgyakorlat.

Az év műfaji csemegéje – SNOWPIERCER

A közelmúltban nemzetközi vizekre evező koreai sztárrendezők közül messze Bong Joon-ho angol nyelvű debütálása sikerült a legjobban. A Song Kang-ho mellett Chris Evans-t, John Hurtöt és Tilda Swintont (!) is felvonultató poszt-apokaliptikus akció-scifinél látványosabb és kreatívabb zsánerkoktélt évek óta nem láttam.

Második helyezett: Blue Ruin. Bosszúmozi, egy kicsit másképp. Jeremy Saulnier író-rendező nem csavar nagyot a műfajon, mégis sikerül kifordítania az unalmas sablonokat, anélkül, hogy ezzel egy pillanatig is hivalkodna. Harmadik helyezett: The Guest. Egy bűnösen szórakoztató, tökéletes ’80-as évekbeli mozi – egyenesen 2014-ből.