A Lux-díj az Európai Parlament filmművészeti díja, melyet 2007 óta minden évben olyan filmeknek ítélnek oda, melyek az európai kulturális sokszínűségről, az európaiak életéről és identitásáról, aktuális társadalmi kérdésekről szólnak. Idén a francia Csajok (Bande de filles) a lengyel Ida és a szlovén Osztályellenség hármasából kerül ki fődíjas film. Az eredményhirdetésre december 17-én, az Európai Parlament plenáris ülésén, Strasbourgban kerül sor. A Filmvilág tudósítója is jelen lesz az eseményen, beszámolója itt a blogon lesz olvasható, de előtte bemutatjuk a három filmet. Elsőként Pawel Pawlikowski Idáját, két szerző segítségével.
Ida – lengyel, 2013. Rendezte: Pawel Pawlikowski. Írta: Rebecca Lenkiewicz. Kép: Ryszard Lenczewski. Zene: Kristian Eidnes Andersen. Szereplők: Agata Trzebuchowska (Ida), Agata Kulesza (Wanda), Joanna Kulig (énekes), Jerzy Trela (Szymon). Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 80 perc.
A huszadik századi lengyel történelmi és társadalmi traumák feldolgozása, a nemzeti önismeret drámája Wajdáék nemzedéke óta a lengyel filmkultúra központi témája. A klasszikusokat idehaza is jól ismerjük, a kortárs klasszikusok azonban csak elvétve, jobbára fesztiválokon jutnak el a hazai mozikba. Pawel Pawlikowski új filmje végre kivétel a sorban. Az Ida az 1960-as években játszódik, az 1940-es évekre tekint vissza, mégis, aktuálisabb talán nem is lehetne. És nemcsak lengyel kontextusban.
Pawlikowski korábban kemény BBC-dokumentumfilmekkel, illetve két míves, brit színekben készített filmmel, Az utolsó menedék migráns-drámájával, illetve a Szerelmem nyara tinédzsertörténetével szerzett nevet magának. Az Ida az első lengyel filmje. Nagyon más, mint a korábbiak. A metsző történelmi analízis, az identitásdráma, a kristálytiszta fekete-fehér kompozíciók, a napjainkban oly szokatlan 4:3-as képarány inkább a modernista szerzőket, Bresson, Bergman, Kawalerowicz hatvanas évekbeli hűvös drámáit idézi, mint kortárs filmeket. A film hőse, a kolostorban nevelkedett árva lány fogadalomtétele előtt pár nappal, a rendfőnök akaratának engedelmeskedve keresi fel nagynénjét. Tőle tudja meg, hogy igazi neve Ida, és hogy családját a második világháború idején egy zsidóellenes lengyel pogromban veszítette el. A film a két nő érzelmi, mentális és tényleges útját kíséri végig a hatvanas évek elejének szürke, kopott lengyel világában. Az ártatlan lány, aki most szembesül a múltjával, és a kiégett, alkoholista asszony, aki az ötvenes években a sztálinista koncepciós perek vérbírája volt, és akinek saját magával, Idával, a családjával és a környezetével is elszámolnivalója van, együtt járják be ezt az utat, de mindketten maguk hozzák meg a döntést, hogy mit kezdenek a frissen megtudott, illetve a magukba temetett és újonnan előhívott tudással. Mindkét nő végigmegy, illetve elindul a saját útján. Pawlikowski filmje maníroktól mentesen, egyszerre távolságtartóan és mégis empatikusan mutatja meg Ida és Wanda párhuzamos történetét. És közben ott van a háttérben a hatvanas évek elejének Lengyelországa, a füstös klubokban szóló jazz, a falusi kocsmák lefojtott agressziója, az elhallgatás, elhallgattatás, levegőtlenség nyomasztó atmoszférája. Az Ida nagyon pontos és nagyon feszes film az önismeret terhéről és a szuverenitásról. Arról, hogy mit tesz nőnek lenni, katolikusnak lenni, zsidónak lenni – embernek lenni és annak maradni a huszadik század Lengyelországában.
Varga Balázs (Filmvilág 2014/9.)
Ida szelíd apácapillantása a mellette álló végzet asszonyára siklik, a véreskezű sztálinista ügyészre, aki éltes kora ellenére is csupa érzéki sugárzás. „Ki vagy?” – kérdi. Ekkor már hosszú percek óta beszélgetnek. A novíciát (Agata Trzebuchowska), aki háborús árvaként került az apácakolostorba, ott nevelkedett, az örök fogadalom letétele előtt rendi elöljárója küldi el egyetlen élő rokonához, a nagynéni Wandához (Agata Kulesza), hogy az életre szóló döntés előtt megtudja, amit meg kell tudnia. „Zsidó vagy. Zsidó apáca vagy” – ez a nagynéni első szava. Paweł Pawlikowski Ida című filmje – amely a tavaly őszi gdyniai lengyel filmfesztiválon elnyerte az Arany Oroszlánt – a hatvanas évek Lengyelországában játszódik, Ida eddigre érik felnőtté, Wanda viszont 1956 után már elvesztette hatalmi kulcspozícióját. Így hát beülnek a nagynéni autójába, együtt vágnak neki, és még meg is találják egy elfekvőben azt a lengyel parasztot, aki Ida családját bújtatta, majd baltával agyonverte őket. A paraszt fia az áldozatok maradványait is kiássa, hogy a két nő egy zsákban elvigye az ország túlsó végébe, és az elhagyott zsidó temetőben saját kezűleg bekaparja a csontokat a családi sírba.
Újabb leszámolás a lengyel–zsidó múlt vétkeivel, máig érzékeny sebeivel? A rendező tiltakozik, épp ellenkezőleg, őt a hatvanas évek Varsójához fűzik erős érzelmi szálak, amelyet „minden surmósága és provincializmusa ellenére átitatott a minden lehetséges optimizmusa” – fejtegeti Newsweek Polska hasábjain –, vagyis „a jazz, a pop, az űrutazás, a Beatlesek, az autóstop, a hosszú haj”. Tudniillik az 1968 utáni antiszemita-értelmiségellenes kampány idején a tizennégy esztendős Pawlikowski szüleivel elhagyja az országot, és Londonban nő fel, azt pedig, hogy atyai részről zsidó származású, ő is csak utólag, apja halála után deríti ki. És valóban, ez a film távolról sem célozza meg a történelmi számvetést, Pawlikowski a két nő identitásdrámájára koncentrál, annál is inkább, mert – nem is oly bonyolult áttétellel – nyilván a sajátjáról vall benne. Tudjuk róla, hogy Oxfordban irodalmat és filozófiát tanult, harmincéves fejjel kezdett dokumentumfilmeket forgatni a BBC kötelékében, már első nagy játékfilmje, Az utolsó menedék (2000) után a kritika az egyik legtehetségesebb angol filmrendezőt sejti benne, a Szerelmem nyarára (2004) aztán meg is kapja az angol Oscart, a Brit Filmakadémia legjobb brit rendezőnek járó díját. Ő viszont egyre inkább érzi, hogy nem ugorhatja át a saját árnyékát, filmjeiben egyre több lengyel munkatársa van, és az Ida már odahaza készül lengyel filmként. A francia és a brit filmművészeten nevelkedett rendező – Ryszard Lenczewski kamerájával, aki már a Titkok Párizsban (2011) idején is alkotótársa volt – képi világában ezúttal tudatosan hivatkozik a lengyel filmiskola klasszikusaira, nem beszélve a fekete-fehér technikáról, az álló kameráról, az ötvenes években használt 1,37:1 formátumról. „Az is lehet lengyel, akinek ereiben egy csepp lengyel vér sem folyik” – állítja. Hősnője ugyanis végül a kolostort, azaz (felvett) lengyel identitását választja, ami legalábbis paradoxonként cseng a brit rendezőként indult lengyel–zsidó Pawlikowskitól. Neki, úgy tűnik, épp e paradox látásmód a lényeg.
Pályi András (Filmvilág 2014/7)
